Harry Harrison - Halálvilág 1

— Azok is állatok, tehát értünk a nyelvükön. Minél több állatmester van jelen, annál nagyobb a hatalmunk felettük. Rá tudjuk venni őket, hogy azt tegyék, amit parancsolunk nekik.

— Akkor a támadás sikerülni fog! — mondta Jason izgatottan. — Össze tudnád szedni az összes állatmestert a városnak azon az oldalán, amely legtávolabb van az űrkikötőtől? És megparancsolnátok az állatoknak, hogy azon a ponton támadják meg a peremvidéket?

— Meg tudjuk csinálni — kiáltotta Naxa, elragadtatva az ötlettől. — Odahívjuk az összes állatot, és akkora támadást indítunk, amekkorát még sohasem láttak.

— Erről van szó. Az állatmesterek vezetik a támadást a peremvidék egy távoli pontján. Ha az őrök nem vesznek észre benneteket, eszükbe sem jut, hogy ez több mint az állatok szokásos támadása.

Előre látom, mit fognak tenni. Ha a peremvidéket valahol nagy erejű támadás éri, arra a helyre összpontosítják a tartalékokat, sőt más helyekről is összevonják a nélkülözhető embereket. Amikor minden erőt a támadás színhelyére küldtek, akkor betörünk mi is, és elfoglaljuk a hajót. Ez a tervem, és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.

Jason leült, mert majdnem összerogyott a kimerültségtől. Csendesen pihent, és hallgatta a vitát. Volt néhány ellenvetés, de ezek hamar a háttérbe szorultak. Senki sem talált alapvető hibát a tervben. Sok helyen hiba csúszhatott a számításokba, de ezeket Jason nem említette. Ezek az emberek azt akarták, hogy a terv sikerüljön, és ezért hajlandók voltak mindent elkövetni.

Végül a vitát lezárták, és mindenki ment a dolgára. Rhes odajött Jasonhoz.

— Az alapokat leraktuk — mondta —, itt mindenki egyetértett.

Futárokat küldtünk, hogy értesítsenek minden állatmestert. Rajtuk múlik a támadás sikere, és minél többen jönnek el, annál nagyobb az esélyünk. Nem használhatjuk a kommunikátorokat, hátha a városlakók lehallgatják az adásainkat. Körülbelül öt napra van szükségünk, hogy előkészítsük a támadást.

— Azt hiszem, annyi idő nekem is kell, hogy összészedjem magam — mondta Jason. — Most pedig pihenjünk egy kicsit.

— Különös érzés — mondta Jason —, még sohasem láttam a peremvidéket erről az oldalról. Elég visszataszító látvány, azt lehet rá mondani.

Hason feküdt Rhes mellett, mindketten a peremvidéket tanulmányozták egy közeli dombtetőről. A bokrok sűrű lombjai között lapultak, s a meleg ellenére vastag prémeket öltöttek magukra.

A gravitáció és a hőség elcsigázta Jasont, de igyekezett erőt venni magán.

Előttük húzódott a peremvidék. A hatalmas falak és tornyok különös képet mutattak a benti világról. Lehetetlennek tűnt meghatározni, hogy milyen lehetett, amikor felépült. Azóta a támadók sok-sok nemzedéke pusztította, rombolta, aláásta. A javításokat mindig nagyon gyorsan el kellett végezni, a lyukakat durván, de erősen betapasztani. A sebtében elhelyezett gerendákat falazóanyaggal rögzítették egymáshoz. Néhol hatalmas fémlemezeket alkalmaztak, amelyeket szegecsekkel kapcsoltak össze. De látszott, hogy a támadások még ezeken a fémlemezeken is lyukakat tudtak szabdalni.

A fal tetején elektromos jelzőberendezések vezetékei futottak.

Egymástól meghatározott távolságokra automatikus irányítású lángszórókat helyeztek el, amelyek csöve a falak aljára irányult, hogy elpusztítsanak minden élőlényt, ha túl közel merészkedik a falhoz.

— A lángszórók gondot okozhatnak — mondta Rhes. — Az egész területet végigperzselik, amikor be akarunk törni.

— Nem lesz baj — nyugtatta meg Jason. — Úgy tűnik, mintha a közel merészkedő állatokra tüzelne, de valójában nem ez a helyzet. Néha vaktában lőni kezd, és ez elegendő, hogy az állatokat elijessze, de nem arra tervezték, hogy távol tartsa az embereket. Ha megfigyeled, mindig meghatározott időközökben kezd el tüzelni.

Visszakúsztak a völgybe, ahol Naxa és a többiek várakoztak. A csapat mindössze harminc emberből állt. Ezt a feladatot csak egy kis létszámú, gyorsan mozgó alakulat tudta végrehajtani. Legfontosabb fegyverük a meglepetés volt. Ha ez nem sikerül, legfeljebb néhány percig tarthatják magukat a városlakók lőfegyvereivel szemben.

Nagyon kényelmetlenül érezték magukat a testüket borító vastag prémek alatt, és egyikük kigombolkozott, hogy lehűljön egy kicsit.

— Gombolkozz be! — mondta Jason. — Egyiktek sem volt még ennyire közel a peremvidékhez, és nem tudjátok, hogy ez milyen veszélyes. Naxa távol tartja a nagyobb állatokat, ti pedig elbántok a kisebbekkel. Nem ez a veszélyes. Minden tüske mérget tartalmaz, még egy fűszál karcolása is halálos lehet. Figyeljetek minden rovarra, és amikor elindulunk, csak a benedvesített kendőkön át lélegezzetek!

— Igaza van — helyeselt Naxa. — Még én sem voltam ilyen közel a permvidékhez. A halál árad a falakból.

Azután már csak várniuk kellett. Közben a már borotvaéles nyílhegyeiket fenték és fényesítették. Csak Naxa nem tétlenkedett. A földön ült, és minden idegszálával a dzsungel állatvilágát figyelte.

— Elindultak… — mondta. — Valami hihetetlen tömeg zúdul le a hegyekből, és a város felé tart.

Jason is érezte. A levegő megtelt feszültséggel, a harag és gyűlölet hulláma őt is elérte. Ha a támadást egy viszonylag szűk területre tudják összpontosítani, akkor sikerülni fog. Az állatmesterek biztosak voltak benne. Már hajnalban szétszéledtek az erdőben, s mindenfelől elkezdték összehívni az állatokat, hogy azután egyszerre zúduljanak rá a városra.

— Összecsaptak! — mondta hirtelen Naxa.

Az emberek már talpon voltak, és a várost figyelték.

Jason gyomra görcsbe rándult, amikor a borzalmas küzdelem megkezdődött. Távolról morajlás és lövések zaja hallatszott.

Keskeny füstcsík jelent meg a fák lombja fölött.

— Foglaljuk el mi is a helyünket! — mondta Rhes. Körülöttük a dzsungel visszhangzott: a gyűlölettől.

A növények vonaglottak, a levegő sűrűvé vált az apró repülő lények milliárdjaitól. Naxáról szakadt a veríték, s magában motyogott, ahogy a rájuk támadó állatokat visszafordulásra kényszerítette. Mire az erdő szélét elérték, ahol a felperzselt sáv kezdődött, négy embert vesztettek. Az egyiket rovar csípte meg, Jason odaadta neki a medikitet, de már túl késő volt. A másik hármat kígyó marta meg, vagy valami mérgező tüske karcolta meg, de rajtuk sem lehetett segíteni. Görcsbe rándult testüket otthagyták az erdőben.

— Megőrülök ezektől az átkozott bestiáktól — morgott Naxa. — Mikor hatolunk be?

— Még nem — válaszolta Rhes. — Várunk a jelre.

Az egyik férfinál adó-vevő rádió volt. Letette a földre, és kihúzta a hosszú antennát. A készüléket előzőleg már leárnyékolták, nehogy felfedezhessék őket. Bekapcsolták, de csak sípoló hangot hallottak.

— Nem tudjuk magunktól meghatározni a támadás időpontját? — kérdezte Rhes.

— Nem — mondta Jason —, pontosan nem. Akkor kell megrohamoznunk a falat, amikor odaát a harc elérte a tetőpontját, abban az esetben lesz legnagyobb az esélyünk. Mert ha mégis lehallgatják a rádióadást, nem tudják majd mire vélni. Néhány perccel később pedig mi is benn leszünk.

A rádió sípolása egy pillanatra megszakadt.

— Hozzál három hordó lisztet! — mondta egy férfihang, majd a sípolás tovább folytatódott.

— Gyerünk! — kiáltotta Rhes, és elindult.