Harry Harrison - Halálvilág 1

— Mindennel egyetértek — kiáltotta Brucco —, de mi a helyzet velünk? Mi köze a háborúnak ahhoz, hogy minden állat együtt menekül?

— Nemcsak együtt menekülnek — mondta Jason. — Hanem együttműködnek mindennel szemben, ami létüket fenyegeti. Egyszer majd ökológusok jönnek ide, és el lesznek ragadtatva az itteni élővilág egységétől, amelyet a viharok, árvizek és más természeti katasztrófák kovácsoltak össze. De most már csak egy dolgot kell megvizsgálnunk. A városra irányuló támadásukat. Nem vettétek még észre, hogy természetes ellenségnek tekintenek benneteket? Sohasem tudhatjuk meg pontosan, hogyan kezdődött, de van egy részlet a naplóban, amely még a bolygóra érkezés utáni napokról szól. Azt írja, hogy egy erdőtűz következtében egy csomó állat a telepesek felé rohant. Már ismerték ezeket az állatokat, de most egészen másképp viselkedtek. El tudjátok képzelni, hogyan reagáltak ezek a túlcivilizált emberek, amikor életükben először láttak egy erdőtüzet?

Pánikba estek. A táboruk pedig pontosan a menekülő állatok útvonalába esett, így azok gondolkodás nélkül átcsörtettek a táboron.

A telepesek pedig ijedtükben lemészárolták a menekülő állatokat. Es ettől kezdve természetes ellenséggé váltak. A katasztrófa sokféle lehet. A két lábon járó fegyvert használók beleillettek a képbe. A pyrrusi állatok támadtak, a telepesek lelőtték őket, és a háború elkezdődött. A túlélők újra támadtak, és értesítették az összes életformát, hogy háború van. A bolygó erős radioaktív sugárzása sokféle mutációt eredményezett, így szép lassan kialakultak az ember, halálos ellenségei. Sőt azt hiszem, hogy a mentális erő még inkább elősegítette a mutációk fejlődését, így háromszáz év elegendő volt a jelenlegi állapot kialakulásához. A telepesek természetesen tovább harcoltak, így egyre jobban elmélyítették a természetes ellenségképet a környezetükben. Az évszázadok során ők is tökélyre fejlesztették gyilkolóképességüket.

És ti az ő leszármazottaik vagytok, és továbbra is a gyűlölet céltáblája. Harcoltok, de szép lassan legyőznek benneteket. Hogyan akartok győzni egy egész bolygó élővilágával szemben, amely minden támadás után megújítja önmagát?

Csend követte Jason szavait. Kerk és Méta sápadt arccal állt, ahogy átgondolták a hallottakat. Brucco motyogott valamit, és görcsösen próbált valami hibát találni a gondolatmenetben. A negyedik városlakó, Skop nem értett meg semmit az egészből, vagy nem akarta megérteni. És legszívesebben megölte volna Jasont egy pillanat alatt, ha a leghalványabb lehetősége nyílt volna erre.

Rhes törte meg a csendet. Gyors észjárása hamar megtalálta a magyarázat hiányosságait. — Egy ponton hibás az elmélet. Mi a helyzet velünk? Mi is a Pyrrus felszínén élünk, és nem vesszük körül magunkat kőfalakkal meg lángszórókkal. Miért nem támadnak az állatok minket ugyanúgy? Emberek vagyunk, a telepesek leszármazottai, mint a városlakók.

— Azért nem támadnak benneteket, mert nem nyilvánítjátok magatokat természetes elienséggé. Rengeteg állat él egy vulkán tövében, és harcol egymással a fennmaradásért. De együtt menekül valamennyi, ha a vulkán kitör. A kitörés teszi a hegyet ellenséggé.

Az emberek esetében pedig a gondolataik okozzák ezt a különbséget.

A városban mindenkiből árad a gyűlölet és a halál. Élvezik, ha ölhetnek, állandóan a gyilkolás jár az eszükben. Ez az alapvető különbség. A városlakók számára ez biztosította a túlélést. A farmokon az emberek másként gondolkodnak. Ha megtámadja őket egy állat, védekeznek, mint bármely más élőlény. De egy természeti katasztrófa során tökéletesen együttműködnek az állatokkal a túlélés érdekében.

— Hogyan alakult ki ez a különbség a két embercsoport között? — kérdezte Rhes.

— Valószínűleg sohasem tudhatjuk meg — mondta Jason. — Azt hiszem, a ti őseitek már a kezdet kezdetén is farmerek voltak, s talán közülük sokan rendelkeztek valami telepatikus képességgel. így egyre inkább sikerült beleilleszkedniük a környezetbe. A városlakók pedig mindinkább eltávolodtak a természetes környezettől. Öltek, hogy életben maradjanak, ezáltal még inkább ellenséggé váltak, és így még többet kellett harcolniuk és gyilkolniuk, hogy fennmaradhassanak.

— Én mégsem tudom elhinni — morogta Kerk. — Ez egy szörnyű, de megcáfolhatatlan igazság, de nagyon nehezemre esik, hogy elfogadjam. Kell lennie valami más magyarázatnak is!

Jason megrázta a fejét. — Nem, ez az egyetlen. Emlékszel, hogy minden más elméletet alaposan végiggondoltunk, és elvetettünk.

Nem hibáztatlak, hogy nehezen akarod elhinni, hiszen ez mindazzal ellentétben áll, amiben egész életedben hittél, és amiért harcoltál.

Mintha azt akarnám elhitetni veled, hogy az egyik alapvető természeti törvény nem létezik. Nem létezik a gravitáció, ezt a hatást eddig is valami más erő okozta, de ez az erő most megszűnt.

Nyilvánvaló, hogy a szavaimnál konkrétabb bizonyítékot akarnál.

Mondjuk, hogy láss valakit a levegőben sétálni. Nem is rossz ötlet — tette hozzá, és Naxához fordult. — Észleltél állatokat a közelben? De nem valami szelíd jószágra gondolok, hanem azokra a vérszomjas, mutáns fenevadakra, amelyek a várost szokták ostromolni.

— Tele van a környék velük — válaszolta Naxa. — Azt lesik, mit tudnának megölni.

— El tudnád kapni az egyiket? De csak úgy, ha nem esik bajod.

Naxa sértődötten horkantott, és már indult is. — Nem született még állat, amely kárt okozhatott nekem.

Csendesen várakoztak, hogy Naxa visszatérjen, mindenki gondolataiba merült. Jason úgy érezte, mindent elmondott. Még egy dolog volt hátra, amit meg akart próbálni, hogy meggyőzze őket, aztán mindannyiuknak el kellett jutnia a végső következtetéshez.

Az állatmester hamarosan visszatért egy denevérrel, melynek egyik lábát hosszú bőrszíjhoz kötötte. Az állat kegyetlenül csapkodott és rikácsolt.

— Vidd a szoba közepére, hogy elég messze legyen mindenkitől — mondta Jason. — Le tudnád ültetni valamire, hogy ne röpdössön itt össze-vissza?

— A karom megfelel a célnak? — Azzal megrántotta a kötelet, és az állat leszállt hosszú szárú kesztyűjére.

— Kételkedik valaki abban, hogy ez egy igazi denevér? — kérdezte Jason. — Szeretném tudni, hogy mindannyian elhiszitek, hogy ez nem trükk.

— Az állat kétségtelenül valódi — mondta Brucco. — Még ilyen távolságból is érzem a karmaiban levő méreg jellegzetes szagát — mutatott a kesztyűre cseppent méreg sötét foltjaira. — Ha az keresztülmarja magát a kesztyűn, ő halott ember.

— Tehát mindenki egyetért abban, hogy az állat valódi — folytatta Jason. — És az elméletemet rögtön bebizonyíthatjuk, ha ti, városi emberek idejöttök, mint Naxa.

A gondolatától is ösztönösen hátrább húzódtak. Tudták, hogy a denevér egyenlő a halállal. így volt ez a múltban, a jelenben és a jövőben is. Nem lehet megváltoztatni a természet törvényeit. Méta beszélt mindanynyiuk nevében.

— Nem tehetjük. Ez az ember a dzsungelben él, maga is úgy, mint az állatok. Valahogy megtanulta, hogyan közeledjen hozzájuk. De nem várhatod el tőlünk ugyanezt.

Jason gyorsan beszélni kezdett, mielőtt az állatmester észrevette volna a sértést. — De bizony, hogy ezt várom tőletek. Ez az egész elméletnek a lényege. Ha nem gyűlölitek ezt az állatot, és nem arra gondoltok folyton, hogy rátok támad, akkor nem fog megtámadni benneteket. Képzeljétek azt, hogy ez egy másik bolygó lakója, és teljesen ártalmatlan.