Harry Harrison - Halálvilág 1

Az ablakon át Jason látta az űrhajó felvillanó sugárnyalábjait és azt, hogy az anyahajó, sokkal élesebb fordulatot vesz. Jason nem tudta, ki irányítja a gépet, és azt sem, mi jár az illető fejében. Neki nem voltak esélyei. Lefelé irányította a gépet, és káromkodni kezdett, mert a biztonsági rendszer csak enyhe siklórepülést tett lehetővé. Az űrhajón nem volt ilyen korlátozó mechanizmus. Gyors fordulat után máris a nyomában volt. Az anyahajó tüzet nyitott, és a robbanás megrázta a kis kabint. De szerencsére a robotpilóta meghibásodott a találat következtében. A sétarepülés hirtelen zuhanásba ment át, és a dzsungel Jason szeme elé tornyosult.

Jason még annyit tudott tenni, hogy a botkormányt hátrarántotta, majd karjait a szeme elé kapta, mielőtt a kabin becsapódott.

A rakéták bömbölése és a fák recsegése fejezte be a zuhanást.

Azután csend következett, és füst szállt felfelé. Az űrhajó a magasban körözött. Kicsit lejjebb ereszkedett, mintha le akarna szállni, és folytatni a kutatást. Azután mégis felszállt, mert a városból érkező segélykérés sürgette. A hazaszeretet győzött, és a hajó elindult teljes sebességgel a város felé.

A fák ágai tompították a becsapódás hevességét, a vészhelyzetre tervezett rakéták is megtették a magukét, de azért ez mégiscsak lezuhanás volt. A csónak törzse mélyen belefúródott a mocsárba. A kijárati nyílás is a felszín alá merült, így Jason csak a hátsó vészkijáraton át tudott kimászni.

Nem lehetett tudni, mennyi időbe telik, mire a kabin teljesen eltűnik, és Jason nem volt abban a helyzetben, hogy ezen túl sokat töprenghessen. Tele sebekkel, zúzódásokkal, örült, hogy egyáltalán ki tudja vonszolni magát. Nagy nehezen kitámolygott a szárazra, és azonnal leült, amint szilárd talajt érzett a lába alatt.

Háta mögött a mentőcsónak cuppogva elmerült a mocsárban. A bennrekedt levegő még bugyborékolt egy darabig, de azután az is abbamaradt. A vízfelület elsimult, és a szétroncsolódott ágakon kívül semmi sem árulta el, mi történt.

Rovarok másztak keresztül a mocsáron, és az egyetlen hang, amely megtörte a lápi világ csendjét, valami ragadozó kegyetlen rikoltása volt, amint éppen megszerezte vacsoráját. Amikor a visszhangok is elültek, tökéletes csend nehezedett a tájra.

Jason óriási erőfeszítéssel próbálta kiszakítani magát a félig önkívületi állapotból. Ugy érezte, mintha húsdarálón ment volna keresztül, és szinte lehetetlennek tűnt, hogy gondolkozzon. Végül rájött, hogy a medikitre van szüksége. A zárszerkezet elromlott, a fedél nem nyílt. Ujjaival addig feszítette, míg az egész kiszakadt a tokjából. De maga a medikit üzemképesen duruzsolt, bár Jason azt sem érezte, amikor a tűk a testébe szúrtak. A látása még homályos volt egy darabig, majd az is kitisztult. A fájdalomcsillapítók is elvégezték munkájukat, s most már lassan kezdett kiszabadulni abból a sötét felhőből, amely a lezuhanás óta az agyára nehezedett.

Józansága visszatért, és vele együtt a magány. Nem volt élelme, nem voltak társai, és egy idegen bolygó ellenséges világa vette körül.

Hirten pánik tört rá, amin csak nagy erőfeszítéssel tudott uralkodni.

— Gondolkodj, Jason, ne hagyatkozz az érzelmeidre — mondta hangosan, hogy bátorságot merítsen saját szavaiból, de hangja gyenge volt, s közel állt a hisztériához. Valami összeszorította a torkát, s köhögni kezdett, majd kiköpte a véres váladékot. Ahogy nézte a vörös foltot, hirtelen méregbe gurult. Gyűlölte ezt a gyilkos bolygót és a rajta élő emberek ostobaságát. Hangos káromkodásba kezdett, és hangja már nem volt olyan gyenge, mint az előbb. Végül már kiabált, és az öklét rázta, és ettől sokkal jobban érezte magát. A harag eltüntette a félelmet, s végre megint a realitás talaján állt.

Jólesett a földön ülnie. A nap melegen sütött, és ahogy hátradőlt, szinte még a kétszeres gravitációról is elfeledkezett. Haragja és félelme egyaránt elszállt. Tudata mélyéről a felszínre tört egy régi mondás: “Amíg élek, remélek.” Elmosolyodott azon, mennyire elcsépelt ez a kifejezés, de arra gondolt, alapvetően mégis igaz.

Rövid számvetést végzett. Jól összetörte magát, de életben volt. A zúzódások nem tűntek komolynak, és egyetlen csontja sem tört el.

Fegyvere üzemképes volt, s gondolati parancsra azonnal előugrott az erőtértokból. A pyrrusiak strapabíró felszerelést készítenek. A medikit is működött. Ha sikerül megőriznie józanságát, és egyenes vonalban halad, sőt az élővilág csapdáit is túléli, akkor van esélye arra, hogy visszajusson a városba. Hogy ott milyen fogadtatásban lesz része, az egy más kérdés. Ezt majd meglátja, amikor megérkezett. Először el kell jutnia oda.

Ezzel szemben állt a Pyrrus kétszeres gravitációja, a kegyetlen időjárás és a vérszomjas vadállatok. Túlélheti vajon mindezt? Mintha gondolatmenetét akarná igazolni, az ég elsötétült, és eső kezdett szitálni az erdő felett, s egyre közeledett feléje. Jason feltápászkodott, és alaposan körülnézett, mert tudta, hogy az esőben sokkal nehezebben fog tájékozódni. Élesen szabdalt hegyvonulat húzódott a horizonton; emlékezett rá, hogy átrepültek fölötte.

Legelőször a hegyekhez kell eljutnia. Azután majd eltöprenghet azon, merre folytassa útját.

A vihar előszele leveleket és port vágott az arcába, azután hirtelen szakadni kezdett az eső. Bőrig ázva, reszketve, sajgó csontokkal vonszolta magát célja felé a halál bolygóján.

Alkonyatkor még mindig szakadt az eső. Már képtelen volt pontosan meghatározni a hegyvonulat irányát, ezért nem látta értelmét, hogy tovább menjen. De elege is volt, a kimerültség határán állt. Nedves éjszaka elé nézett. A fák kérge síkos volt, még egy normális gravi— tációjú világban sem tudott volna felmászni rájuk. Keresni kezdett valami védett helyet. Kidőlt fák alatt, sűrű bozótban esetleg meghúzódhatott volna, de ott is csu-romvizes volt minden, akárcsak az erdő többi részén. Végül lekuporodott egy fa szélvédett oldalánál a földre, reszketett a testét csapkodó esőtől, de a kimerültségtől hamarosan mély álomba zuhant.

Éjfél körül elállt az eső, és a levegő hirtelen lehűlt. Jason azt álmodta, hogy halálra fagyott, és amikor felébredt, rájött, hogy a valóság sem áll ettől túlságosan messze. Hó szállingózott a fák között, vékonyan már belepte a földet, s a szél feléje sodorta a hópelyheket. A hideg a testébe mart, és tüdeje égett minden levegővételnél. Sajgó teste csak a pihenésre vágyott, de a józanész utolsó szikrája arra ösztönözte, hogy felálljon. Ha most fekve marad, biztosan meghal. Egyik kezét a fának támasztotta, hogy el ne essen, s nehézkesen elkezdett cammogni a fa körül. Egyik lépés a másik után, körbekörbe, amíg fagyos végtagjai felengedtek, és remegése is elmúlt. A kimerültség megint ránehezedett. Tovább lépkedett a fa körül, szemeit behunyta, s csak akkor nyitotta ki, amikor elesett, és fájdalmas mozdulatokkal talpra kellett állnia.

A hajnali napsugarak hamar eltüntették a hófelhöket. Jason a fának dőlt, s hunyorogva nézett fel az égre. A földet mindenütt hó borította, kivéve a fa körül, ahol botladozó lábai dagasztották a fekete sarat.

Hátát a fa sima kérgének támasztva, Jason lassan a földre csúszott, s vágyakozva szívta magába a napsugarakat.

A kimerültségtől tüzelt az arca, és rettentő szomjúságot érzett. A szűnni nem akaró köhögés szinte szétégette a tüdejét. Bár a nap még alacsonyan állt, sugarainak melegét már érezni lehetett. Száraz és meleg.