Harry Harrison - Halálvilág 1

Méta óvatosan letette a gépet a barlang bejáratához közel lévő sík területre.

Jason most felkészült a mentális támadásra, de semmi ilyesmi nem történt egyelőre. A gépfegyvereknél elhelyezkedő katonák harsányan nevettek, és minden állatot lelőttek, amely az űrhajóhoz túl közel merészkedett. Az élőlények ezerszámra pusztultak, mégis újak jöttek a helyükbe.

— Ezt akarod csinálni? — kérdezte Jason. — Ez pusztán gyilkosság; azoknak az állatoknak a lemészárolása.

— Önvédelem — mondta Kerk. — Megtámadnak minket, mi pedig védekezünk. Mi lehet ennél egyszerűbb? Most pedig hallgass, vagy lelőlek velük együtt!

Fél óra elteltével a tüzelés enyhült valamennyire. Az állatok még mindig támadták őket, de már nem akkora tömegben.

— A partra szálló egység induljon! — mondta Kerk a mikrofonba. — És nézzetek a lábatok elé! Tudják, hogy itt vagyunk, és igyekeznek majd forróvá tenni a helyzetet. Helyezzétek el a bombát a barlangban, és meglátjuk, milyen messzire tudnak futni.

Folyamatosan lőhetjük őket a levegőből is, de az nem sokat ér, ha megbújnak a sziklák között. Tartsátok bekapcsolva a kamerákat, hagyjátok a bombát a barlangban, és azonnal vonuljatok vissza, ha szólok. Indulás!

A katonák kiözönlöttek a zsilipkamrákon, majd rögtön harci alakzatot vettek fel. Hamarosan támadás érte őket, de sikerült minden állatot idejében leteríteniük.

Nem sok időbe telt, hogy elérjék a barlang bejáratát. A hajón lévők most már a képernyőket kezdték figyelni.

— Elég nagy barlang — morogta Kerk. — A vége nagyon messzire nyúlik. Ettől féltem. Ha bombát robbantunk, csak elzárjuk vele a bejáratot. És nem lehetünk biztosak benne, hogy az élőlények, akik bennrekednek, nem tudnak-e mégis kijönni. Meg kell néznünk, milyen messzire nyúlik ki a barlang.

A barlangban elég meleg volt ahhoz, hogy az infrajelző berendezéseket használják. A sziklafalak fekete-fehér kontúrjai vették körül őket, amikor tovább haladtak.

— Egyelőre semmi életjelet nem tapasztaltunk idebenn — jelentette a parancsnok. — Szétmarcangolt állatok csontjai a bejáratnál, és itt-ott denevérürülék. Úgy tűnik, mintha a barlang természetes képződmény lenne.

Nagyon óvatosan, lépésről lépésre haladtak tovább. Bár a pyrrusiak nem fogékonyak a mentális kisugárzásokra, mégis érezték az őket körülvevő mérhetetlen gyűlöletet. Jasont, a hajón, erős fejfájás kínozta, amely nem akart enyhülni, inkább fokozódott.

— Vigyázzatok! — kiáltotta Kerk, borzalommal nézve a képernyőt.

A barlang falait teljesen beborították a sápadt bőrű, vak teremtmények. Az oldaljáratokból hatalmas tömegekben másztak elő, s szinte falként közeledtek. A lángoktól hiába folyt szét az eleven fal, mögötte újabb áradat hömpölygött. Az űrhajóban lévők hirtelen azt látták, hogy a barlang falai forogni kezdenek, amikor a kamera elgurult, majd a rázuhanó sápadt testek eltakarták a lencséket.

— Maradjatok együtt! A lángszórókkal és a gázzal próbálkozzatok!

ordította Kerk a mikrofonba.

Az első támadás után kevesebb mint az emberek fele volt életben. A túlélők maroknyi csoportja a lángszórók védelmében széthajigálta a gázgránátokat. Sisakjuk légmentesen zárt, így a barlangot ellepő harci gáz nem tehetett kárt bennük. Az egyik katona kibányászta a kamerát a támadók holttestei közül.

— Helyezzétek el a bombát, és vonuljatok vissza! — adta ki a parancsot Kerk. — Már így is túl nagyok a veszteségeink. — A parancsnok halott volt. Most egy másik katona arca jelent meg a képernyőn. — Sajnálom, uram — mondta —, de amíg a gáz távol tartja őket, ugyanúgy haladhatunk tovább, mintha visszafordulnánk. Túl közel vagyunk már, hogy most feladjuk.

— Ez parancs! — kiáltotta Kerk, de a férfi arca eltűnt a képernyőről, és folytatták előrenyomulásukat.

Jason ujjai sajogtak, annyira szorította a szék karfáját. Majd elengedte a karfát, és megdörzsölte az ujjait. A képernyőn ismét megjelentek a barlang fekete-fehér falai. Az idő hihetetlen lassúsággal telt. Néha az állatok újabb támadásokat indítottak, de néhány gázgránáttal mindig sikerült visszaverni őket.

— Valami van előttünk. Elég különösnek látszik — hallatszott a hang a mikrofonból. A szűk járat hatalmas barlangba vezetett, amelynek falai eltűntek a távolban.

— Mik azok? — kérdezte Kerk. — Világítsatok jobbra! De a képernyőn szemcsés lett a kép, és nem lehetett tisztán látni. Nehéz volt kivenni a részleteket, de úgy tűnt, valami szokatlanra bukkantak.

— Még sohasem láttam ilyeneket — mondta a katona. — Úgy néznek ki, mintha hatalmas növények lennének, legalább tíz méter magasak, és mégis mozognak. Csápjaik vagy mik azok, állandóan felénk mutogatnak, és rettenetes gondolatok keletkeznek az agyamban.

— Lőjétek le az egyiket, és meglátjuk, mi fog történni — mondta Kerk.

A katona tüzelt, és abban a pillanatban olyan erős mentális gyűlölethullám tört rájuk, hogy mindannyian összerogytak.

Fájdalmas kiáltások közepette a fejüket fogták, és a földön fetrengtek. Nem tudtak gondolkodni, sem harcolni az állatok hirtelen megújuló rohama ellen.

Az űrhajóban, messze fenn, Jasont ugyanolyan sokk érte, és azon csodálkozott, hogyan tudtak az emberek egyáltalán élve elviselni egy ekkora erejű mentális támadást. Az irányítóteremben lévők is mindannyian érezték a hatást. Kerk öklével a képernyőt ütötte, és a barlangban maradt embereknek kiabált.

— Gyertek vissza! Azonnal vonuljatok vissza! — De már túl késő volt. Az emberek alig mozdultak a rájuk zúduló állatok tömege alatt, amelyek fogaikkal, karmaikkal a páncélozott ruhák réseit keresték.

Csak egy ember maradt állva, puszta kézzel ütve az állatokat.

Néhány botladozó lépés után lehajolt, és turkálni kezdett az előtte mozgó tömegben. Nagy nehezen kihúzta társát, de az már halott volt.

Megpróbálta leszedni a halott katonáról a hátizsákot. Véres ujjakkal nyúlt a zsákba, de aztán mindkettőjüket betemette a halálos áradat.

— Az volt a bomba! — kiáltotta Kerk Métának. — Ha nem tudott állítani a kapcsolón, néhány másodperc múlva felrobban. Tűnjünk el innen!

Jasonnak annyi ideje maradt, hogy beleugorjon a nyomáscsökkentő ülésbe, amikor a hajtóművek felbőgtek. A gyorsulás a fotelbe préselte, és csak egyre fokozódott. Látása elhomályosult, de nem veszítette el az emlékezetét. A levegő végigsüvített a külső burkolat mentén, majd a süvítő hang hirtelen megszűnt, amint elhagyták az atmoszférát.

Éppen amikor Méta leállította a hajtóműveket, vakító fény villant fel a képernyőkön. Majd a képernyők elsötétültek, mert a külső kamarák elégtek. A lány üzembe helyezte a védőpajzsokat, azután egy gomb megnyomásával újabb kamerákat juttatott az űrhajó felszínére.

Lenn, a fortyogó óceán felett hatalmas gombafelhő tornyosult a szigetek helyén. Mindhárman némán, mozdulatlanul nézték. Kerk ocsúdott fel elsőnek.

— Induljunk haza, Méta — mondta —, és számolj be a történtekről.

Huszonöt ember halt meg, de végrehajtották feladatukat.

Megsemmisítették azokat a bestiákat, vagy bármik voltak, és véget vetettek a háborúnak. Nem tudok elképzelni dicsőbb halált.

Méta orbitális pályára állította a hajót, majd megpróbált kapcsolatba lépni a várossal.

— Valami nincs rendben a rádiókapcsolattal — szólt a lány. — A keresősugarat robot vezérli, de semmi válasz nem érkezik.