Harry Harrison - Halálvilág 3

— Remek ütés volt — jelentette ki önelégülten a hermelin. — Nagyon szívósak ezek az állatok. Hamarosan magához tér, és akkor megint kapálódzni kezd. Még a kötelet is elszakíthatja.

— Remélem, Temuchin nem áll közvetlenül alatta — jegyezte meg Jason.

Amint az állat leért, és visszahúzták a kötelet, ő következett. Bátortalanul lépett a hálóba, gyomra összeszorult, amikor lassan ereszteni kezdték lefelé. Egy pillanatra lenézett, de azonnal becsukta a szemét, és a továbbiakban már csak a mellette elvonuló sziklafalat bámulta.

Hamarosan elérte a felhőréteget, ahol semmit sem látott. A kimerültség erőt vett rajta, és néhány percre elszenderedett. Amikor felébredt, már a felszín közelében járt. Ruhája átázott az esőtől. Nem tudta, odalenn mi fogja várni. Ha a mélyföldiek a felhők ellenére észrevennék a közeledésüket, biztosan egy mindenre elszánt csapattal várnák őket. Amint földet ért, kimászott a hálóból. Körülötte minden nyirkos volt. Jason megpróbálta összeszedni a felszerelését. Magához vette a harci bárdot, és bizonytalan léptekkel elindult a sűrű esőben.

— Tedd le a felszerelésed, és gyere utánam! — kiáltotta Temuchin. — Minek az a csatabárd?

— Arra gondoltam, talán más is lehet itt rajtad kívül — felelte Jason.

— Menjünk — mondta Temuchin. Jason a fejedelem után indult, de lába beleakadta hálóba, és hasra esett.

Szerencsére időben ki tudta szabadítani a lábát, mert a hálót elkezdték felhúzni.

— Erre — parancsolt rá Temuchin, miközben Jason éppen megpróbált felállni. A talaj rendkívül csúszós volt, csizmájukat vastagon borította a sár. Temuchin egy tíz méter magas sziklatömb mögé vezette.

— Innen figyeld, ahogy a moropod leérkezik. Azután ébressz fel. Az én moropom a túloldalon legelészik.

Ügyelj rá, nehogy elkószáljon! — Temuchin választ sem várva leheveredett egy viszonylag száraz helyre, és magára húzott egy takaró nagyságú prémet.

Jason leült egy nedves sziklára, és türelmesen várakozott. A párás levegőtől nem látott messzire. Halotti csend vette körül, melyet csupán a sziklákra hulló esőcseppek nesze tört meg. A morop szemmel láthatóan élvezte a szokatlan jelenséget. Jason hamarosan meghallotta saját moropjának hangját a magasból.

Megérintette Temuchin vállát, és a hadúr egy pillanat alatt tökéletesen éberré vált.

A morop már csak néhány méternyire lehetett a földtől, amikor kezdett magához térni.

— Siessünk, mielőtt felébred! — mondta Temuchin. Az állat megpróbálta felemelni a fejét, majd visszaejtette.

— Szabadítsuk ki a hálóból! — kiáltotta a fejedelem.

A háló alsó részét szíjak kötötték össze, amelyeket gyorsan szét lehetett kapcsolni. Amint Jason az utolsó szíjat is kicsatolta, a morop magához tért. A behemót állat felállt, megrázta magát, majd csatlakozott társához.

A nap hátralévő része a katonák és állataik leeresztésével telt. Jason egyre rutinosabban bontotta ki a csatokat, miközben Temuchin egy esővédett helyen szundikált. Legszívesebben Jason is lefeküdt volna aludni, de nem merte megkockáztatni. A leérkező katonák sorra nyugovóra tértek, csupán Ahankk maradt fenn őrködni. Összesen huszonöt morop és huszonhat katona ért földet, amikor a folyamatnak váratlanul vége szakadt.

A katonák, Ahankk kivételével valamennyien aludtak.

A kapitány hirtelen felkiáltott, amint a levegőből egy hatalmas árny vetődött rájuk, mint valami óriás denevér.

De a hatalmas test tőlük néhány méterre nagy puffanással a földre zuhant. Csupán az elszakadt kötél kígyózott még a levegőben.

Temuchint nem kellett felkelteni. Amint a morop becsapódott a földbe, a hadúr már ébren volt. Egy pillantást vetett az állat szétroncsolódott testére, azután magához intette egyik tisztjét.

— Vonszoljátok el innen minél messzebbre a tetemet! — mondta Temuchin.

Miközben a katonák eleget tettek a parancsnak, a hadúr ismét Jason felé fordult.

— Ezért küldtem le először egy embert és utána a moropot. A hermelinek figyelmeztettek, hogy a kötél előbb-utóbb elszakad. Várhatóan nyilván a nagyobb súly alatt.

— Az elkopott kötél persze elszakadhatott volna egy ember súlyától is — jegyezte meg Jason. — Ezért ereszkedtél le te elsőként. Jó hazárdjátékos lennél!

— Jó hazárdjátékos vagyok — felelte csendesen Temuchin. — A hermelineknek maradt még egy tartalék kötelük. Megparancsoltam nekik, hogy helyezzék fel, és amint elkészültek, eresszenek le egy katonát, aki majd itt fog őrködni, amíg mi visszatérünk. Most pedig induljunk!

— Megkérdezhetem, hogy hová megyünk? — fordult Jason a hadúrhoz, miközben egy füves domboldalon ereszkedtek le. A katonák széthúzódtak körülöttük, csupán Temuchin és Jason maradt a kör közepén.

— Nem — felelte Temuchin.

A szakadó eső erősen lecsökkentette a látótávolságot.

Amint lejjebb értek, csörgedező patakokat pillantottak meg. A moropok vidáman gázoltak át rajtuk. Még sohasem láttak ennyi vizet. És a hőmérséklet is észrevehetően emelkedett. A katonák először kigombolták a zubbonyukat, majd sorra levetkőztek.

Jason is örült, hogy leveheti magáról a nehéz prémeket.

Arcáról letörölgette a vastag zsírréteget, és azon tűnődött, milyen jó lenne megfürödni az patakban.

A dombnak hirtelen vége szakadt. Sziklás peremét sebes sodrású folyó határolta. Temuchin megparancsolta az embereinek, hogy a lezuhant moropot dobják bele a vízbe. A katonák a folyóhoz vonszolták az állat tetemét, majd legörgették a sziklákról. A morop hatalmas csattanással zuhant a vízbe. A sebes folyam azonnal elsodorta, és néhány másodperc múlva eltűnt a szemük elől.

Temuchin a folyó mentén délnyugat felé vezette csapatát. A hermelintörzs nyilvánvalóan figyelmeztette erre a természetes akadályra.

Késő délután az eső elállt, és a táj teljesen megváltozott. Eleinte csak néhány magányos fát és bokrot láttak, később sűrű erdőhöz értek. Temuchin megállította a csapatot, és pihenőt rendelt el.

— Alkonyatkor indulunk tovább — jelentette ki a fejedelem.

Jasont nem kellett bíztatni, azonnal hanyatt vetette magát a sűrű pázsiton. Moropja a közelben legelészett.

Az állat rendkívül jól érezte magát a vizekben gazdag vidéken; lefeküdt a földre, és fejét a harmatos fűhöz dörzsölte.

Jason behunyta a szemét, és hamarosan elszenderedett. Arra ébredt, hogy valaki megrázta a lábát.

Az ég már sötét volt.

— Indulunk — mondta Ahankk. Jason azonnal nyeregbe szállt, bár még alig tudott észhez térni. Nagyot húzott a vizestömlőből, majd a hűs forrásvizet a fejére és a nyakára csorgatta.

Egyes sorban haladtak tovább. Temuchin ment az élen, Jason pedig az utolsó előtti volt a sorban. Ahankk közvetlenül mögötte ment, és Jasonnek semmi kétsége sem volt afelől, hogy a kapitányt a „testőr” szerepével bízták meg. Egy vándorénekes az alvégen semmi bonyodalmat sem okozhatott. De ha mégis megpróbálná, a hűséges kapitány azonnal végezne vele.

Veszélyre utaló jelet nem találtak, amikor behatoltak az erdőbe. Az állatok egyenletes tempóban haladtak. A fák ágai szétnyíltak előttük, és hamarosan egy tisztásra értek. A távolban halvány fényt lehetett látni, és jobban megfigyelve mintha egy ház körvonalait figyelhették meg.

A katonák csendben megközelítették a házat. Már csupán néhány méterre jártak, amikor kinyílt az ajtó, és egy férfi jelent meg.