Harry Harrison - Halálvilág 3

— Éjfélkor lépj kapcsolatba Kerkkel, és tájékoztasd a fejleményekről! Itt valószínűleg biztonságban lesztek, de ha valami baj történne, azonnal értesítsetek, hogy szabadítson ki benneteket!

— Itt maradunk, amíg visszatérsz — mondta a lány.

Kanalát beledöfte az ételbe, és mohón enni kezdett. Míg társai ettek, Jason őrködött a bejáratnál.

— Tegyétek vissza az üres konzervdobozokat a ládába.

Majd egy megfelelőbb helyen elássuk őket…Bárcsak többet tehetnék értetek.

— Ne aggódj miattunk! Tudunk vigyázni magunkra — próbálta megnyugtatni Méta.

— Igen — helyeselt Grif. — Ez a bolygó nudli a Pyrruszhoz képest. Csak a kaja állati rossz.

Jason szóra nyitotta a száját, de nem tudott mit mondani. Összepakolta a holmiját, amit magával akart vinni az útra. Fegyverként csupán egy harci bárdot és egy rövid kardot választott. Azután elbúcsúzott társaitól, és kilépett a sátorból.

Amikor Jason felszállt a morop nyergébe, mintegy ötven harcost látott indulásra készülődni. Egyiküknél sem volt túl nagy felszerelés, amiből arra következtetett, hogy nem indulnak hosszú túrára. A hűvös pillantások azt jelezték, hogy ő az egyetlen kívülálló a csapatban. A többiek valamennyien magas rangú tisztek és válogatott harcosok voltak. Amint a fejedelem az élre állt, kettes oszlopban megindultak.

Ahogy a falut elhagyták, kemény vágtába kezdtek.

Jason örült, hogy az utóbbi időben sokat edzette fenekét a nyeregben. Először kelet felé lovagoltak, de amint a tábor eltűnt mögöttük, és már senki sem láthatta őket, dél felé fordultak. Elérve a hegyvonulatot, a völgyek között kanyarogva folytatták útjukat. Körülöttük egyre magasabb és meredekebb sziklák emelkedtek. A levegő olyan dermesztővé vált, hogy Jason torkát szinte perzselte. De a többieket látszólag cseppet sem zavarta a fagyos levegő.

Alkonyatkor rövid pihenőt tartottak, hideg ételt ettek, majd folytatták útjukat. Jason a pihenő alatt majdnem odafagyott a földhöz. Hamarosan egy rendkívül keskeny hágóhoz értek. Le kellett szállniuk a nyeregből, és kantárszáron vezették moropjaikat. Jason örült, hogy kicsit megmozgathatja elgémberedett végtagjait. A csillagok hideg fénye mutatta számukra az utat.

Egy alkalommal Jason megpillantotta a tengert.

Annyira megdöbbent, hogy majdnem hasra esett, mert amint megállt, a mögötte bandukoló morop nagyot taszított rajta. Tenger! Ez nem lehet a tenger. A kontinens közepén lehettek, ráadásul magasan a hegyek között jártak. Hamarosan felismerte, hogy összefüggő felhőréteget lát odalenn.

A klíma is mintha megváltozott volna, a fagyos levegőt langyos légáramlatok váltották fel. A dél felől érkező meleg, páratelt levegő a hegyeknek ütközve felemelkedett, és a magasban a hideg hatására kicsapódott belőle a pára. A hegycsúcsokat ezért állandó hó borította. A mélyföldet pedig vastag felhőréteg takarta. Ezért a mélyföld saját mikroklímával rendelkezett, amit ugyan nagyban befolyásolt a kontinens éghajlata és domborzata, de az eltérő viszonyok itt enyhítették a szélsőséges időjárást. A mélyföld bővelkedett csapadékban, sőt felszíni vizekben, és a levegő is sokkal melegebb volt, mint a kontinens többi részén.

A hágó sziklapárkányban végződött, melynek oldalából kőépület emelkedett. Az erődítményhez hasonló épületet katonák őrizték.

Temuchin magához hívatta Jasont. A hadúr épp egy darab szárított húst rágcsált, és a falatokat achadhdal öblítette le. Az ég már kezdett világosodni.

— Fogjátok meg a moropom kantárát — parancsolta Temuchin, azután tovább indult. Jason és három tisztje követte. Temuchin kiment a párkány szélére, és lepillantott a hihetetlen mélységbe. Jasont leginkább a sziklapárkány szélére épített masszív szerkezet nyűgözte le.

Hatalmas A betűre emlékeztető építmény állt ki az egyik sziklából, és emelkedett a mélység fölé. Legalább nyolc méter magas lehetett. A csúcsában tengelyen forgó kereket lehetett látni, amelynek hosszanti vájatában vastag kötél feküdt. A kötél egyik vége erős hálót tartott, a másik vége eltűnt a sziklák között.

Nem kellett mechanikai zseninek lenni ahhoz, hogy valaki felismerje: ez egy lift. Jason a gondolataiba merülő Temuchinhoz fordult.

— Ez az a szerkezet, melynek segítségével leereszkedünk a mélyföldre?

A fejedelmet szemmel láthatólag éppúgy bámulatba ejtette a gépezet, mint Jasont.

— Igen — felelte Temuchin. — Bevallom, nem kis bátorság kell, hogy valaki leereszkedjen vele, de nekünk nincs más választásunk. Akik ezt építették és használják, a hermelintörzshöz tartoznak. Azt állítják, hogy gyakran leereszkednek rajta, és végigpusztítják a mélyföldet.

Elbeszéléseik szerint odalenn fákat lehet találni, és a mélyföldiektől puskaport is szereztek. A hermelintörzs tagjai leeresztenek minket a mélybe. De a legapróbb rendellenességért az életükkel fizetnek. Mi megyünk le elsőként.

— A kivégzésük mindenesetre nem segít rajtunk, ha valami elromlik.

— Az ember arra született, hogy meghaljon. A sorsát senki sem kerülheti el.

Micsoda bölcs fejedelem! Jason lenézett a hihetetlen mélységbe. Majd felpillantva észrevett egy csapat asszonyt és férfit a sziklák tetején, akik a kötelekkel foglalatoskodtak.

— Húzódjatok hátrébb! — mondta Temuchin — Hadd végezzék dolgukat a hermelintörzs tagjai. — Parancsára katonái odébb húzódtak. Majd odaszólt az egyik tisztnek.

— Tartsátok szemmel őket! Ha az árulás legkisebb gyanúja felmerül, vagy ha valami hibát követnek el, azonnal öljétek meg őket.

A hermelintörzs tagjai szemmel láthatóan értették a dolgukat. Letisztították a kötelet, ellenőrizték az áttételeket, megzsírozták a tengelyeket.

— Én megyek le elsőként — jelentette ki határozott hangon Temuchin, magára csatolva a nehéz vértezetet.

— Remélem, elég hosszú a kötél — mondta Jason, de hirtelen meg is bánta szavait, amint észrevette Temuchin pillantását.

— Te leszel a következő, miután leküldted utánam a moropomat. Kössétek be a szemét, nehogy pánikba essen. Azután következel te, majd a moropod, és így tovább, szép sorjában. — Majd a tisztjeihez fordult: — Ti is hallottátok az utasításaimat!

A hermelinek lassan felemelték a hálót, és a mélység fölé fordították. Azután folyamatosan engedni kezdték lefelé. Jason a párkány szélére lépett, és utánanézett. A fejedelem alakja egyre kisebb lett, majd eltűnt a felhők között. Jason sietve visszahúzódott.

A kötél áttételeken ment keresztül, és a végét többen fogták, hogy a háló egyenletesen ereszkedjen. A kötelet tartók gyakran váltották egymást.

— Miből készült ez a kötél? — kérdezte Jason az egyik hermelint, egy loboncos hajú férfit, aki a műveleteket irányította.

— Egy lenti növény indáiból sodorjuk — felelte a férfi.

— Talán szőlőinda?

— Az, az: szőlő! A hegy lábánál nő. Nagyon erős indái vannak.

Jason szeretett volna feltenni még néhány kérdést, de a hadúr közben földet ért, és a hermelinek sietve visszahúzták a kötelet.

— A morop következik! — adta ki Jason a parancsot.

Kivezették az állatot a sziklapárkányra. Kicsi, vörös szemei gyanakvón tekintettek körbe. A hermelinek ügyesen ráhelyezték a hálót, majd a szemét is bekötötték.

De az állat megijedt, és tehetetlenül forgolódni kezdett.

Patái szikrát hánytak a köveken. Szerencsére a hermelinek már nagy rutinnal rendelkeztek. A kócos hajú férfi hirtelen előrelépett, és egy hosszú nyelű kalapáccsal homlokon vágta a kapálódzó moropot. Az állat izmai elernyedtek, majd a háló a magasba emelte az eszméletlen állatot.