Harry Harrison: A technicolor időgép

— Ottar — szólt Dallas —, mondd a tieidnek, hogy bújjanak fedezék mögé, és húzzák be a fejüket!

Ottar morgott, de kiadta a parancsot. A viking lelki alkat nem szívesen alkalmazkodott a védekező harcmodor gondolatához, de azért nem is volt öngyilkos beállítottságú. A falak mögé húzódó védők legalább hússzoros túlerővel álltak szemben. Még az egyébként harcias skandinávok is kénytelenek voltak számot vetni a hátrányos körülményekkel. Zümmögni kezdtek a nyilak. Egy dárda éppen a kamera alatt csapódott a falba. Barney térdre bukott, az optikát két cölöp közötti hézagon dugta ki. Ez a látóteret korlátozta ugyan, de kedvezett testi épségének.

— Gyáva fegyverek — morogta Ottar. — Gyávák.

Nem így kell harcolni. — Mérgesen csörgette a pajzsán a harci szekercét. A vikingek mélységesen megvetették az íj és nyíl használatát… Kizárólag a rohamharcászat és a kézitusa erényeit becsülték.

Átmeneti szélcsend következett. Az összes csónakot partra vonták és kirámolták. A Cape Dorset-kultúra képviselői a cölöpfal körül tömörültek, hogy bejáratot keressenek. Néhányan megpróbálkoztak a fal megmászásával. A villogó viking fejszék villámgyorsan lefejezték vagy megcsonkították a támadókat, s ezzel elejét vették az efféle rohamnak. A támadók a fegyvereiket lengették, és magas hangon visítoztak. A zaj fölött egyfolytában a zúgattyúk zümmögő füttye hullámzott. Dallas a támadók háta mögött összegyűlt kisebb csoportra mutatott.

— Úgy látszik, azok a főnökök. Másként öltöznek, valami szőrmeszerelésük van, rókafarokkal.

— Inkább vajákosok — vélte Barney. — Vajon mit terveznek? — Célirányos sürgés-forgás indult meg a Cape Dorset emberei között. A szőrmeszegélyes főnökök szervezték. Irányításuk alatt néhány támadó harcos az erdőbe futott, és rőzsével megrakodva tért visz-sza.

— Talán be akarják törni a falat? — találgatott Barney.

— Rosszabbtól tartok — felelte Dallas. — A Cape Dorset-i indiánok ismerik a tüzet?

— Biztos. Jens azt mondja, hogy a házaik romjai között tüzrakó gödröket és hamut talált.

— Ettől tartottam — mondta Dallas komoran, s a fal tövében egyre magasabbra növekvő rőzsekupacra mutatott.

A vikingek dárdadöfölése, kard- és szekercerázása haszontalannak bizonyult: a máglya egyre följebb magasodott. A következő pillanatban hátulról, a vezetők csoportjából előretört egy férfi, és lángoló fáklyával a kezében átszaladt a kiabáló tömeg sorain. Záporoztak körülötte a viking dárdák, ő azonban, mihelyt elég közel ért a farakáshoz, megcsóválta a fáklyát, széles ívben belehajította. A láng felfénylett, belekapott a száraz fába, és vastag füstoszlopot küldött az égnek.

— Akár most rögtön megállítom ezt az egész balhét — ajánlotta Dallas, s lehajolt, hogy kinyissa az acéldobozokat a lába előtt.

— Nem! — Ottar tiltón nyújtotta ki a kezét. — Harcolni akarnak, harcolunk. Elbánunk azzal a tűzzel.

— Meglehet, de közben lemészárolnak titeket.

— Mi is lemészárolunk néhányat — Ottar gonoszul vigyorogva bámult le a falról. — És Barney jó képeket akar harcoló indiánokról.

Barney habozott. Dallas merev, kifejezéstelen pillantásának a jelentését nem hagyhatta figyelmen kívül.

— Persze hogy kell az a film! — tört ki végül. — De nem emberi életek árán! Hadd intézze el őket Dallas!

— Nem — döntött Ottar. — Megkapod a jó kis harcot a filmedhez. — Dübörgőén felnevetett. — Ne nézz olyan szomorúan, gamli vinr [22] öreg barátom , saját magunkért is harcolunk. Ti hamar elmentek. Mi egyedül maradunk. Azt akarjuk, hogy a skraelling emlékezzék rá, hogyan csatáznak az északiak — mondta, és már ott se volt.

— Igaza van — mondta Dallas. — Mégis jó lesz, ha felkészülünk rá, hogy segítsünk, ha bajba kerül.

— Kinyitotta a legnagyobb dobozt. Viharálló hangszórót és egy tekercs szigetelt huzalt vett elő. — Olyan messzire akarom ezt tenni, amennyire csak a huzal engedi.

— Mi ez?

— Ennek a vérfagyasztó egységnek a hangszórója. Majd meglátjuk, milyen képet vágnak a bennszülöttek, mikor ezt telibe kapják.

Ottar összevonta a harcosait a kapu belső oldalán. A falak őrzését a nőkre és a nagyobb gyerekekre bízta. Két asszony készenlétben állt, hogy kinyissák a kapukat. Barney döbbenten észlelte, hogy egyikük Slithey. Miért nincs odaát a táborban, biztonságban? Kiabálni kezdett neki, ám ugyanebben a pillanatban Ottar felemelte a karját, és Barney szavai elvesztek a viking csataordításban. A kapu kitárult, az északiak kiözön-löttek.

Ez az a fajta harc. volt, amelyet a vikingek a legjobban értettek és élveztek. Üvöltő, zárt csapatuk előretört, és a Cape Dorset-kultúra harcosaira rontott. A támadók létszámfölénye mit sem ért. Semmit vagy csaknem semmit sem tudtak tenni a skandináv mészárosok ellen, akik érinthetetlenek voltak acélpajzsaik és — sisakjaik védelmében. Mészárosmunka következett. Rövid kardjuk, szekercéjük a dorsetiek húsát és fegyverét egyaránt felaprította.

Az indiánok sorai megtörtek, menekülésre kényszerültek. Iszkoltak a véráztatta gyilkosok megállíthatatlan előretörése elől. Mihelyt azonban szétvált a két csapat, térköz támadt köztük, és megváltozott a csata jellege. Fürge dárdák hatoltak a vikingek sorai közé, nyílvesszők pattogtak a pajzsokon. Előbb egy, aztán még egy viking elesett, dárdától átszúrt lábbal. A Cape Dorset-i főnökök lassan felismerték a megváltozott helyzetet. Elszakadtak a vikingektől. Így azok nem kelhettek birokra az ellenséggel, márpedig csak a kézitusa kedvezett nekik. Nyilvánvaló volt, hogy hamarosan körülveszik és egyenként lemészárolják őket.

— Ha bármit is tehetsz, Dallas, most kell tenned — mondta Barney.

— Rendben. Az egyetlen pár füldugó az enyém. Ha neked volnék, a fülembe dugnám az ujjamat.

Barney válaszolni készült, Dallas azonban felcsapta a kapcsolót. Barney hangja, az összes többi hanggal együtt, megsemmisült. Ahogy a vijjogó, érzékromboló, vérfagyasztó üvöltés belerobbant a világba, ő sem tehetett mást, mint hogy ujjait a fülébe dugja, és két kézzel kapaszkodik a fejébe. Dallas elégedetten bólintott. Kinyitotta a másik dobozt, könnygáz- és füstgránátokat vett elő. Szakszerűen, nyújtott karral dobálta át egyik gránátot a másik után a palánkon.

Anélkül, hogy a fejét elengedte volna, Barney elgyötörtén megfordult és lenézett. E pár másodperc alatt teljesen megváltozott a csata képe. A sziréna és a bombák a vikingek és támadóik számára egyaránt ismeretlenek voltak. Az előbbiek azonban természetes védekező reakciójuknak megfelelően még szorosabb csomóba tömörültek. Nem így a Cape Dorset-iek. Elsöpörte őket a pánik. Fülüket tépte a félelmetes zaj. Fojtó füstoszlopok nőttek körülöttük a földből. Nem láttak, nem kaptak levegőt. Tudatos gondolkodás és döntés nélkül sarkon fordultak és a csónakokhoz rohantak. A támadó hadsereg helyén csupán fejvesztetten menekülő, küszködve rohanó csöcselék maradt, mely mozdulatlan, sötét holttesteket hátrahagyva menekült. A csata befejeződött. A parti csürhe a csónakokért verekedett. A könnygáz felhőin keresztül az utolsó támadók is lebotladoztak a partra.

Ottar emberei együtt maradtak. Egymásnak vetették a hátukat, készen álltak rá, hogy felvegyék a harcot emberi vagy természetfeletti ellenségeikkel. A könnygáztól megvakítottak éppúgy harcra készen álltak, mint a többiek. Bátorságuk fenséges volt.