Isaac Asimov - Nemezis

— Akkor inkább ne nézz rám. Mert különben ki fogsz dobni.

Ha pedig kidobsz, én visszaköltözöm az Adeliára.

— Nem fogod megtenni. Mit csinálnál ott, miután kitornáztad magad az alacsony gravitációban? Hiszen a kutatómunkád, a laboratóriumaid, a csapatod mind itt vannak a Földön.

— Fogom magam, és összehozok egy új csapatot.

— No és az Adelia meg fogja neked adni mindazt a támogatást, amit itt már megszoktál? Aligha. El kell ismerned, hogy a Föld nem fukarkodik semmivel, hogy megkapsz tőle mindent, amit csak kérsz. Nem volt igazam?

— Még hogy igazad volt-e? Te csaló! Azt sem árultad el nekem, hogy a Föld már birtokában volt a hiperrásegítésnek.

Azt sem mondtad meg, hogy már fölfedezték a Szomszéd Csillagot. Sőt eltűrted, hogy én a Rotor-féle Távpróba haszontalanságáról prédikáljak, és egy szóval se jelezted, hogy azok egy-két parallaxison kívül valami mást is fölfedeztek. De te csak, mint egy szívtelen kutya, ültél ott, és a képembe nevettél.

— Én elmondtam volna, Tessa, de mi lett volna, ha te úgy döntesz, hogy nem jössz a Földre? Nem adhattam ki a titkot.

— És miután már itt voltam a Földön?

— Amikor dolgozni kezdtél, de csak akkor, mindent elmondtunk neked.

— Helyesebben ők elmondták nekem, és hagyták, hogy én, mint egy ostoba liba, ott maradjak leesett állal. Te legalább célozhattál volna rá, hogy mégse tűnjek olyan komplett idiótának. Meg tudtalak volna ölni, de hát mit tehettem? Beléd habarodtam. Ezt te is nagyon jól tudtad, amikor galádul elcsábítottál a Földre.

Kedvelt játéka volt ez az asszonynak. Fisher jól tudta benne a maga szerepét.

— Még hogy én elcsábítottalak? Te ragaszkodtál hozzá.

Másként hallani sem akartál a Földről.

— Hazug kutya. Erőszakkal letepertél. Megerőszakoltál, alávalóan és kíméletlenül. És most is azon mesterkedsz.

Látom azokban a gyalázatos, kéjsóvár szemeidben.

Már hónapok teltek el azóta, hogy az asszony utoljára eljátszotta ezt a játékot, és Fisher azt is tudta, hogy ez nála a szakmai megelégedettség jele. Később meg is kérdezte tőle:

— Hogy halad a munkád?

— Azt hiszem, jól — felelte Tessa pihegve. — Holnapra előkészítettem egy bemutatót a te rozzant aggastyán földid, Tanayama számára. Úgy hajszolt engem, akár egy hajcsár.

— Hajcsárnak valóban hajcsár.

— És tökfej. Azt hihetné az ember, hogy ha egy társadalom nem ismeri is a tudományt, legalább konyít valamit a tudományhoz, annak működéséhez. Ha reggel az ember kezébe nyomnak egymillió egyetemes kreditet, akkor ne várják azt, hogy még aznap estére kézzelfogható eredményt kapnak érte. Legalább várnák meg a következő reggelt, és hagynák meg az éjszakát a munkára. Tudod, mit mondott, amikor utoljára beszéltünk, és közöltem vele, hogy tudok neki mutatni valamit?

— Nem én, ezt még nem mondtad el. Mit mondott?

— Elvárhatná az ember, hogy azzal fogadja: „Csodálatos, hogy rövid három év alatt sikerült ilyen meghökkentően új dolgot kimunkálnia. Fogadja érte mély hálánkat és végtelen nagyrabecsülésünket.” Ugye, te is ilyesmit várnál?

— Nem én; ha ezer évig élnél, se hallanál ilyesmit Tanayama szájából. Mégis, mit mondott?

— Azt mondta, hogy „három év után végre fel tud mutatni valamit. Remélem is. Mit gondol, meddig élhetek még? Mit gondol, azért támogattam, azért pénzeltem magát, és azért adtam maga mellé egy egész hadseregnyi asszisztenst és munkást, hogy akkor álljon elő valamivel, amikor én már a sírban leszek és nem láthatom?” Pontosan ezt mondta, és hidd el, a legszívesebben várnék a demonstrációval, amíg elpatkol, de hát szerintem a munka előbbre való.

— Tényleg van olyasmi, amivel be tudod tömni a száját?

— Mindössze a szuperluminális repülés.

Az igazi, fénysebességnél gyorsabb repülés, és nem az a szuperrásegítős hülyeség. Kezünkben van valami, ami kitárja előttünk a világmindenség kapuját.

Azt a helyet, ahol Tessa Wendelnek a világmindenséget felforgató kutatócsapata dolgozott, már azelőtt előkészítették számára, mielőtt a Földre költözött volna. Egy hatalmas hegyi erőd belsejében, teljesen elzárva a Föld nyüzsgő népességétől, valóságos kutatóvárost építettek benne.

És most Tanayama is itt ült egy motoros székben. Csak a keskeny szemhéjak alól élénken ide-oda villogó szemeiben látszott élet.

Nem mintha ő lett volna a Föld kormányában a legrangosabb figura, sőt még a jelenlévők között sem volt az első, ám ő volt és még most is ő a terv motorja, és ezért mindenki gépiesen előreengedte. Egyedül Wendel nem hagyta magát megfélemlíteni.

— Mit fogok látni, doktornő? Egy hajót? — fordult oda az asszonyhoz reszelős, suttogó hangon.

Hajónak természetesen nyoma sem volt.

— Nincs hajó, igazgató úr — felelte Wendel. — A hajókig még évek kellenek. Én csak egy demonstrációval szolgálhatok, de ez is nagyon izgalmas. Először lesz tanúja egy valódi szuperluminális repülés nyilvános bemutatásának, amely messze túlmutat a hiperrásegítés technikáján.

— Hogy fog ez megtörténni?

— Úgy tudom, igazgató úr, hogy ön már kapott némi eligazítást.

Tanayama hangosan köhécselni kezdett, és időbe telt, mire visszanyerte a lélegzetét.

— Megpróbálták, de én magától akarom hallani. — Gonosz fénnyel csillogó szemét az asszonyra szögezte. — Maga itt a főnök. A maga tervéről van szó. Magyarázza el.

— Az elméletét nem tudom kifejteni. Kevés hozzá az idő, igazgató úr. Meg nem is akarom önt fárasztani.

— Hagyjuk az elméletet! Mi az, amit látni fogok?

— Amit látni fog, az két kocka alakú üvegtartály.

Mindkettőben tökéletes vákuum.

— Minek a vákuum?

— A szuperluminális repülést csakis légüres térben lehet elkezdeni, igazgató úr. Különben a fénysebességnél gyorsabb haladásra kényszerített tárgy anyagot ragadna magával, s ezzel megnövelné az energiaszükségletet és lecsökkentené az irányíthatóságot. A végponton is vákuumnak kell lennie.

Különben a kimenetel katasztrofális lenne, minthogy…

— Hagyja a „minthogyot”. Ha ez a maga szuperluminális repülése vákuumban kell, hogy kezdődjék és végződjék, akkor hogy az ördögbe vesszük hasznát?

— Előbb a megszokott módon kell kirepülnünk az űrbe, onnan átrukkolunk a hipertérbe, és ott is maradunk. És amikor megérkezünk az úticélunk közelébe, ott ismét átmegyünk a normális térbe, és a szokásos módon fejezzük be az utat.

— Ez elég sok idő.

— Még a szuperluminális repülés sem képzelhető el egy pillanat alatt, ám hálátlanság lenne az idő miatt morogni, ha, mondjuk, egy, a Naprendszertől negyven fényévnyire lévő csillaghoz negyven év helyett mindössze negyven nap alatt érünk el.

— Rendben van. Itt van ez a két üvegkocka. És aztán?

— Ez csak a holografikus vetületük. A valóságban háromezer kilométerre vannak egymástól, a földgömb más-más részén, egy-egy sziklabarlangban. Tiszta vákuumban a fénysugár a másodperc egyezred része — egy millisecundum — alatt érne el egyiktől a másikig. Természetesen mi nem fényt használunk.

A bal oldali kocka közepén egy erős mágneses mező egy apró gömböt lebegtet, amely valójában egy parányi hiperatommotor. Ott ni, látja, igazgató úr?

— Valamit látok ott — felelte Tanayama. Ez minden?

— Ha jól figyel, észre fogja venni, hogy a gömb eltűnik. Már folyik a visszaszámlálás.