Isaac Asimov - Nemezis

— Mikor következik ez be?

— Ötezer-huszonöt — plusz-mínusz tizenöt — év múlva a Nemezis eléri a legközelebbi pontot. A hatás szét fog húzódni arra a húsz-harminc évi időtartamra, amely alatt a Nemezis és a Nap közeledik, majd távolodik egymástól.

— Lehet számítani összeütközésre vagy ilyesmire?

— Ennek szinte nulla az eshetősége. Legalábbis ami a nagyobb testeket illeti. De persze egy Nap körüli kisbolygó eltalálhatja az Erythrót, vagy a Nemezis egyik kisbolygója a Földet.

Ennek minimális az esélye, bár ha mégis bekövetkezne, az katasztrofális következményekkel járna a Földre nézve. Ezt azonban képtelenség előre kiszámítani addig, amíg a két csillag elég közel nem kerül egymáshoz.

— De a Földet mindenesetre ki kell üríteni, nem igaz?

— Ó, igen.

— Erre azonban még van ötezer évük.

— Ötezer év nem is olyan sok arra, hogy nyolcmilliárd ember elszállítását elvégezzék. Figyelmeztetnünk kell őket.

— Figyelmeztetés nélkül, maguktól nem fognak rájönni?

— Lehet, de ki tudja, mikor? Ám még ha elég hamar rájönnének is, akkor is át kellene adnunk nekik a hiperrásegítés technikáját. Enélkül nem mennek semmire.

— Biztos vagyok benne, hogy erre is rá fognak jönni maguktól, és talán nem is olyan sok idő múlva.

— És ha nem?

— Azt is biztosra veszem, hogy egy évszázad sem kell hozzá, és helyreáll a kommunikáció a Rotor és a Föld között.

Elvégre ha a közlekedésben birtokunkban van a hiperrásegítés, akkor idővel a távközlésben is hasznosítani tudjuk. Vagy akár egy telepet is visszaküldhetünk a Földhöz, és még akkor is marad elég idejük.

— Mintha Pittet hallanám.

Genarr elnevette magát.

— Neki is lehet egyszer igaza.

— De ő nem akar kapcsolatba lépni. Tudom.

— Az sem lehet, hogy mindig az ő akarata érvényesüljön.

Példa rá ez a Kupola az Erythrón, pedig mennyire ellenezte.

Azután még ha nem sikerülne is meggyőznünk abban a dologban, ő sem fog örökké élni. Úgyhogy Eugenia, most még fölösleges túlságosan aggódnod a Földért. Van ennél égetőbb gondunk is. Marlene tudja, hogy hamarosan befejezed itt a munkád?

— Hogyne tudná! Úgy látszik, még a pontos dátumot is elárulja az, ahogy a kabátujjamat végigsimítom vagy a hajamat megfésülöm.

— Ugye, napról napra érzékenyebb lesz?

— Igen. Te is észrevetted?

— De még mennyire. Ez alatt a rövid idő alatt is, amióta ismerem.

— Azt hiszem, ez részben a korával függ össze. Úgy nő az érzékenysége, mint ahogy a melle növekszik. Aztán meg élete nagy részében megpróbálta elleplezni ezt a képességét, mert vagy nem tudta, mit kezdjen vele, vagy mert kellemetlenség érte miatta. És most, hogy már nincs mitől félnie, mintegy a felszínre tört és kibontakozott ez a képessége.

— Avagy, ahogy ő mondja, valami miatt jól érzi magát az Erythrón, és az öröm jótékonyan hat az érzékenységére.

— Sokat gondolkoztam ezen, Siever — mélázott Insigna. — Távol áll tőlem, hogy a bogaraimmal háborgassalak. Én hajlamos vagyok arra, hogy mindenből — Marlenéből, a Földből — nagy ügyet csináljak. De mit gondolsz: nincs hatással rá az Erythro? Mármint negatív értelemben? Mit gondolsz, nem lehetséges, hogy megérintette őt a pestis, és ezért ez a felfokozott érzékelő-képessége?

— Ezt lehetetlen megmondani, Eugenia, ám ha a felfokozott érzékelő-képessége a pestis hatása volna is, ez láthatóan egy csöppet sincs kihatással az értelmi állapotára. Azt viszont állíthatom, hogy egész ittlétünk alatt soha senki, aki megkapta a pestist, nem mutatott föl olyan tüneteket, amelyek a legkisebb mértékben is emlékeztettek volna Marlene képességére.

Insigna megkönnyebbülten felsóhajtott.

— Köszönöm. Ez megnyugtató. És azt is köszönöm, hogy olyan gyöngéden és barátilag bánsz Marlenével.

Genarr ajka kis féloldalas mosolyra húzódott.

— Nem esik nehezemre. Nagyon kedvelem őt.

— Ezt olyan természetesen mondod. Pedig ő nem valami szeretetre méltó teremtés. Ezt én tudom, még ha az anyja vagyok is.

— Én viszont szeretetre méltónak találom. Mindig jobban kedveltem a nőkben az észt, mint a szépséget — hacsak a kettő nem járt együtt, mint tenálad, Eugenia…

— Húsz évvel ezelőtt talán — sóhajtott föl Eugenia.

— Az én szemem együtt öregedett a te testeddel, Eugenia.

Az nem vesz észre semmilyen változást. Számomra azonban közömbös, hogy Marlene nem szép. Viszont nagyon intelligens, még ha az érzékenységét nem számítjuk is.

— Igen, ez így igaz. Ez vigasztal engem, ha már nagyon a terhemre van. — Hát ami azt illeti, Marlenével lesznek még gondjaid.

— Hogy érted ezt? — kapta föl a fejét Insigna.

— A kislány kerek perec a tudtomra adta, hogy a Kupolával nincs minden elintézve. Azt akarja, hogy mihelyt te bevégezted a munkádat, kitehesse a lábát a bolygó felszínére.

Ehhez ragaszkodik.

Insigna rémült tekintettel meredt a férfira.

A Földön eltöltött három év meglátszott Tessa Wendelen.

Vonásai kissé nyersebbek lettek. Teste némileg elnehezült. Kis tokát növesztett, és a szeme alatt sötét árnyékok jelentek meg.

Mellei veszítettek feszességükből, dereka megvastagodott.

Crile Fisher tudta, hogy Tessa már a negyvenes évei végét tapossa, és hogy öt évvel idősebb nála. A koránál azonban nem látszott öregebbnek. Még mindig illett rá a tűzrőlpattant menyecske jelző (ahogy valaki jellemezte őt), ám most már nem tévesztené ót össze egy harmincas éveiben járó fiatal nővel, mint akkor, amikor először találkozott vele az Adelián.

Ezzel Tessa is tisztában volt, és éppen az elmúlt héten tett emiatt szemrehányást a férfinak.

— Te vagy az oka, Crile — panaszkodott egyik éjszaka, amikor egymás mellett feküdtek az ágyban (úgy látszik, ez volt az az idő, amikor a legjobban bántotta öt az öregedés).

Te ráztál át engem a Földdel. „Micsoda nagyszerű” — mondtad.

„Milyen hatalmas.” A változatosság. Mindig valami új, kimeríthetetlen.

— No és nem az? — kérdezte a férfi, jól tudva, hogy mi bántja leginkább az asszonyt, de hagyta, hogy folytassa a szemrehányást.

— A gravitációról aztán ezt nem állíthatod. Az egész fölfújt, lehetetlen bolygón ugyanaz a nehézségi erő. Fönn a levegőben, lenn a bányában, itt is, ott is, mindenütt egy g, egy g, egy g. Megöli az embert az egyhangúság.

— Ennél jobbat nem ismerünk, Tessa.

— De te igen. Te jártál a telepeken. Ott kedvedre válogathatsz a gravitációs szintek között. Tornázhatsz alacsony gravitáció mellett.

Időnként könnyíthetsz a szöveteidet érő terhelésen. Hogy lehet enélkül élni?

— Mi itt a Földön is végzünk testgyakorlatokat.

— No ne mondd — ilyen nehézségi erő mellett, amikor örökké úgy érzed, hogy ólomból van a tested. Mást sem csináltok, mint a testsúlyotokkal birkóztok, ahelyett hogy hagynátok az izmaitokat egymásnak feszülni. Hol tudtok ti szökellni, hol tudtok ti repülni, hol tudtok ti lebegni? Vagy belevetni magatokat a nagyobb nehézségi térbe, Onnan a kisebbe? Ez az ólomsúly minden porcikátokat húzza-cibálja lefelé, így aztán nem csoda, hogy görnyedtek lesztek, ráncosak, vének. Elég, ha rám nézel. Nézz csak rám!

— Le sem veszem rólad a szemem — jelentette ki Fisher ünnepélyesen.