Mikszath Kalman - Szent Peter esernyoje

Az esernyőről forgalomba jött híreket részint nem hallotta, részint mosolygott rajtok. Igaz, hogy nem értette, miképpen került oda az esernyő, egy percig csudálkozott rajta, de aztán nem törődött vele s odatámasztotta egy szögletbe, ha a tulajdonosa jelentkeznék érte. Ámbár iszen összevissza nem ér öt garast.

Hanem a mai nap eseményei mindezzel ki nem merültek. Este villám gyanánt terjedt el a hír, hogy Gongoly Mihályné, a glogovai nábob neje belefúlt a Bjela-Vodába, mely a felhőszakadástól átkozottan megáradt. A szerencsétlen asszony át akart menni a padlón, hogy a túlsó parton rekedt libáit visszahozza. Vissza is hozta már a gúnárt meg egy fekete bóbitást a hóna alatt, de amikor újra átment a másik kettőért, valahogy megcsúszott a lába, s belepottyant a tajtékozva nyargaló folyamba. Uramfia, még reggel víz se volt benne, egy kecske is kiitta volna egyhuzomra s délre már őrült folyammá dagadt, s a szegény asszonyt, senki sem lévén a közelben, örökre elnyelte. Keresték egész délután, hova lett, tűvé tettek érte csűrt, padlást, pincét, mikor aztán este Lehota mellett kivetette a víz a holttestét.

Ott bukkantak rá lehotai emberek, fölismerték, s lóháton nyargalt ide az egyik híradással Gongoly Mihályhoz:

A rémeset nagy izgatottságot keltett a községben. Az emberek csoportosan gyülekeztek egyes porták elé:

– Hja, az Isten bír a gazdagokkal is!

Klincsok György bezörgetett a paphoz is.

– Nagy temetése lesz holnapután.

A harangozó betért, egy kupica pálinkát remélve a hírért, a kántorhoz:

– No, kántor uram – mondá —, most szedje össze az eszét. Kövér halott van. Szép versek fognak kelleni.

Harmadnap csakugyan megvolt a temetés. Régen volt már ilyen Glogován. Gongoly uram a lehotai papot is elhozatta, hadd sirassa két pap, a koporsót Besztercéről hozták váltott lovakon, a keresztet elvitték Kopanyicára, hogy az asztalos befesse feketére, fehér betűkkel ráírván a megboldogult nevét és vízbefúlásának napját. Rengeteg nép volt, hátha még szép idő lett volna, de amint már éppen megindult a pap teljes ornátusban a minisztránsokkal a halottasház felé, hát egyszerre megint nagy záporeső kerekedék, mire vissza is szalasztotta Kvapkát.

– Menjen kend hamar, és hozza el az esernyőt, az almárium mellé van támasztva!

Kvapka Pál bámész szemeket vetett a tisztelendőre. Tudta is ő, mi az az esernyő!

– Ej no – mondá a pap türelmetlenül —, azt a nagy vászonkarika-formát értem, amit a kishúgom kosara felett találtunk tegnapelőtt.

– Most már értem.

A tisztelendő úr, nehogy megázzék, behúzódott a Majgó Péterék eresze alá, míg kisvártatva hozta az esernyőt a gyorslábú Kvapka, melyet őtisztelendősége, mindnyájok nagy bámulatára, kezének egyetlen mozdulatával kipeckelt szélesre, kerekre, hogy úgy nézett ki, mintha száz denevérszárny volna egymásba forrasztva. Aztán megfogván nyelénél, felemelte a feje fölé, s ment lassan, méltóságteljesen, anélkül, hogy ázott volna, az esőszemek haragosan cuppogtak-kopogtak a furcsa alkotmányon, de a tisztelendő testéhez nem férhetvén, szép csendesen lefolytak róla.

A temetésen is mindenki az esernyőt bámulta. Erről suttogtak egymással az asszonyok és a férfiak.

– Ezt hozta Szent Péter!

Csak a kántor úr szép versei vonták el egy pillanatra a figyelmet, s feltört a zokogás itt-ott a gyülekezet közt is, amint a legérzékenyebb búcsúszavakkal szólaltatta meg a halottat:

Búcsúzom, búcsúzom felső, alsó szomszédomtól, Lajkó Pál komámtól, Klincsok György sógortól.

Lajkó Pál egész házanépe sírni kezdett, Klincsokné elragadtatva felkiáltott:

– Istenem, hogy bírta ilyen szépre kigondolni.

Amely felkiáltás nagy animót öntött a kántorba, s följebb emelvén a hangját, még szebben, még érzékenyebben szólongatta a halott nevében a többi ismerősöket és rokonokat. Nem maradt itt talán egyetlen szem sem szárazon.

Alighogy elkaparták Gongolynét, még ki sem beszélhették magukat a falu öregasszonyai a temetési pompáról, Gongoly özvegységéről és, uram fia, bocsásd meg nekik a fecsegésüket, hogy már a temetésen keresgélte volna héjaszemeivel a Tyurek Anna szép arcát, amiről a vak is megjósolhatja, hogy a Gongolyné híres »mentyék«-je nem sokáig marad gazdátlanul, mondom, hogy alig józanodtak ki a sírásók a sok pálinkától, amit a torban bevettek, mikor már ismét új sírt kellett ásni. Gongolyné után meghalt a Srankó János, aki azelőtt is sokat settenkedett Gongolyné körül, mikor az még helyes menyecske volt. Most aztán, mintha összebeszéltek volna, együtt mentek. Szinte így várta már ezt az ember. Azelőtt is, beszélték, némelykor a mezőn eltűnt a Gongolyné a rozsokba, aztán kisvártatva valahonnan csak előbukkant Srankó, és az is eltűnt a rozsokba. Ó, azok az istentelen rozsok! Olyan magasra megnőnek, hogy minden bolondságot eltakarnak!

Most is egymás után tűnt el a két árnyék a végtelen semmibe… Srankót meghalva találták a temetés után való reggelen az ágyban, úgy látszik, a halál »mennyköve«, a guta suhintotta meg.

Srankó is jómódú ember volt, »mágnács«, háromszáz birkája legelt a határban és sok földet szántott, neki is fényes temetés járt. De nem is volt fösvény a Srankóné, maga ment el a tanítóhoz, paphoz, s megrendelte, hogy minden úgy legyen, ahogy a Gongolyné temetésén volt. Kerül, amibe kerül, de a Srankó familia se kisebb, mint a Gongolyék.

Két pap legyen a temetésen, négy minisztránsgyerek fekete szoknyácskákban, folytonos harangozás. És a többi meg a többi.

János pap megelégedetten bólintgatott a fejével.

– Meglesz, minden meglesz.

– És mibe kerül az egész? – kérdezte Srankóné.

János pap kiszámította krétával, hogy mibe kerül.

– Úgy ám – szólt Srankóné —, de adja még hozzá tisztelendő uram azt a pirosat is , hadd lássuk, hogy azzal vajon mennyivel lesz drágább.

– Miféle pirosat?

– Hát amit a Gongolyné temetésén tartott a feje fölött. Gyönyörű volt az.

A pap meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát.

– Hiszen az lehetetlen! Oh, oh!

Srankóné megneheztelve pattant fel, hátraszegve a nyakát kevélyen.

– Miért volna lehetetlen? Az én pénzem is csak olyan, mint a Gongolyé. Hát nem úgy van?

– De édes Srankóné, hiszen akkor az eső esett; holnap pedig valószínűleg szép idő lesz.

Srankónét azonban nehéz volt leverni a lábáról a kapacitálással, ő maga jobban értvén a dialektikához, mint a tisztelendő.

– Hogy akkor az eső esett? Hát annál inkább hozhatja, lelkem szent atyuskám, a pirosat, mert legalább nem ázik a drága jószág. Aztán megérdemli a szegény boldogultam. Nem volt ám az érdemetlenebb ember, mint a Gongolyné. Bíróviselt ember volt az én uram, az anyaszentegyházra is áldozott, most öt éve ő hozta azokat a tarka gyertyákat az oltárra Besztercebányáról, a nagy fehér oltárterítőt pediglen az ő testvérhúga slingelte. Hát meg kell lenni a veresnek.

– De csak nem tehetem magam nevetségesnek, hogy esernyő alatt temessek derült napfényes időben. Hagyjon fel ezzel a hóborttal, Srankóné!

Srankóné azonban erre sírva fakadt, hogy mivel érdemelte meg ő azt a szégyent, hogy az Isten szolgája megvonja azt a tisztességet, ami a holtnak jár, s ami az élőnek is jól esik. Mit fognak mondani a faluban? Azt fogják mondani: »Srankóné még a tisztességes eltakarítást se adta meg az urának, belökette a gödörbe, ahogy a koldusokat szokás.«