Mikszath Kalman - Szent Peter esernyoje

De míg a túlvilági hangokat kapkodta János pap, Billeghi Máté uram megorrolta a szótlanságát, legalább egy barátgarast mégiscsak megérdemelne, ha egyebet nem (barátgarasnak a »köszönöm«-öt híják arrafelé).

– Ha már így van, így van – szólt őkigyelme bosszúsan, és megsuhintotta az ostorát. – Az Isten áldja meg, tisztelendő úr! Gyí, Sármány!

János pap még mindig nem válaszolt, észre sem vette nagy fájdalmában, ami körülötte történik, a lovak már meg is indultak, mellettök gyalog Billeghi uram, mert dombnak megyen az út, lassú haragos mormogással, hogy ez se valami különös ám a világrendben, ha a kiscsirkéből páva lesz, mert a csirke állapotjára nem emlékszik. Fölérvén a dombra, még egyszer visszapillantott, s meglátván a még mindig mozdulatlan kántorfiút, hogy mintegy nyugtatványozza magának az elvégzett kötelességét, rákiáltott:

– Aztán átadtam ám, ami átadni való volt!

Felocsúdott a kiáltásra, megrázkódott. Lelke visszatért a szomorú barangolásból. Mert messze barangolt az anyja után. Első dolga volt anyját fölkeresni, vele töltötte azt az időt még egyszer, amit már vele töltött azelőtt, és azután vele töltötte képzeletében azt az időt is – amitől a távolság megfosztotta. Ott volt a haldokló ágyánál, térdepelve, imádkozva, és amire akkor az anyja gondolt, ami mondanivalója volt, utolsó sóhaját a levegő átvette, a szélnek odaadta, szél az erdő által kikiabáltatta: Neveld a gyermeket, Jankó!

Nem szükség a gyermeknek otthon lennie, hogy a haldokló szüle utolsó akaratát, vágyát megtudja. Papirosra nem kell azt tenni, nem baj, villamos drót ha el nem viszi, vannak arra különb erők, nagyobb erők.

Jánosnak az volt az első ösztöne, utána futni Billeghi uramnak, hogy álljon meg, beszéljen el mindent az anyjáról, amit tud, hogy élt utolsó két évében, hogy halt meg, miképpen temették el, mindent, mindent, de a halápi szekér már messze járt, s e percben a kosarat pillantotta meg, az lekötötte a figyelmét.

A kosárban kis húgocskája aludt. A fiatal pap még nem is ösmerte, sohasem látta a gyermeket. Apja temetésén volt utoljára otthon, anyja szekeret küldött érte, most senki se értesítette, a kis Veronka még nem volt akkor a világon, csak édesanyja leveleiből tudta, hogy van, s e levelek is oly szégyenlősek, oly szűkszavúak voltak.

János odalépett a kosárhoz s megnézte a pufók, rokonszenves arcocskát. Van benne valami a mamából, gondolá, s amint nézte, nézte, tovább nézte, kezdett ez az arc nőni, változni, s vibráló szemei elé egyszer csak vonásról-vonásra előpattant az anyai arc. Szent Isten, milyen csoda ez, milyen káprázat ez! Csak egy fél percig tartott az egész. Újra a kicsi gyermek volt. Ó! csak kinyitná a szemecskéit. Úgy szerette volna János, ha kinyitná, de nem nyitotta ki, csak hosszú pillái serkedtek ki a két hasadékból, mint fekete selyem rojtok.

És most ezt nekem kell felnevelnem!? – tűnődött János, s végtelen melegség futotta el a szíve táját – és föl is fogom nevelni. De miből? Istenem, miből? Hiszen magamnak sincs mit ennem. Mihez kezdjek, mihez?

Mint ahogy eddig is, ha lelkét a csüggedés szállta meg és a tanácstalanság, az imádságra gondolt; most is azt tette, hogy átment a templomba imádkozni. Éppen nyitva volt az Isten háza, két öreg anyóka meszelte a belsejét.

János pap nem ment az oltárhoz, mert éppen ott pepecselt a két anyóka, hanem mindjárt kívül, a szenteltvíztartó mellett állt a Jézus alakja fából és pléhből, előtte térdepelt le.

Igen, a Jézus elé térdepelt le a pap. A Jézushoz fordult – a mi urunkhoz, a Jézushoz.

Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt. Az Istenről nem tudom, milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm, és mindenkinek ösmerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még az arcát is ösmerem. Nem az tölti el lelkemet megnyugvással, hogy ő uram nekem, de az, hogy ismerősöm.

Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világokat összekapcsoló gondolat! Az akkori emberekből és az utánok valókból is por lett, a porból fű lett, a fűből tudja Isten, mi lett, de ő, az én ismerősöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz.

Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arcok mások, az állatok is mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más, már azt kell hinnem, kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt és azon egy sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm.

Ah, itt van ő! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egyedül és nem vagyok elhagyatva. Letérdepelek előtte akkor én is és elmondom neki, éppúgy, mint most ez a pap, hogy a szívemet mi nyomja.

– Segíts meg engem, Uram Jézus – e gondolatokat terjeszté eléje János pap. – Anyám meghalt, kis húgomat elhozták, nekem kell őt fölnevelnem. Szegény vagyok, gyámoltalan vagyok, sohase tudtam, hogy egy gyermekkel mit kell csinálni. Ah, adj mentő gondolatot, Jézus! S hajítsd le kimeríthetlen bőségszarudból az eszközöket, hogy őt táplálhassam, gondozhassam. Tégy velem csudát, uram, Jézus.

A pléhre festett Istenfiú mintha hallgatná az ima szavait, az árnyék és a fénysávok, amik az ablakokból, a falakból őreá verődtek és őrajta rezegtek, mintha az ő arcának a megnyilatkozásai volnának, mintha ő mosolyogna sok szenvedései közepett és integetne a fejével:

– Jól van, jól van. Mindent tudok. Majd közbeavatkozom.

Sokáig imádkozott így elmerülve, újra meg újra kezdve, észre sem vette, hogy ezalatt, mint ahogy őszkor gyakran megtörténik, a tikkasztó, szinte természetellenes meleg után hirtelen beborul az ég, fekete felhő jő, vihar keletkezik. Mikor kilépett a templomajtón, óriási záporeső zuhogott. A falu mögötti hegyekről szilajan nyargalnak le a vízzel megtelt patakok, s a barmok bőgve szaladgálnak az utcákon.

Jánost a rémület fogta el.

– A gyermeket ott hagytam az eszterhaj alatt. Jaj, annak vége van!

Mint az őrült rohant a lakóháza felé, s igen elcsudálkozott a látványra, amely előtte kitárult.

A kosár ott állt még most is. A gyermek a kosárban ült és a lúd az udvarban szaladgált, s az eső zuhogott egyre, zuhogott az eszterhaj alá is, patakban folyt ott is az esővíz, de a gyermek szárazon maradt, sértetlenül, mert egy hatalmas, fakó, piros szövetű esernyő volt a kosár fölé borítva. Folt hátán folt volt már az esernyőn, az alján is alig lehetett felismerni az apró virágos csíkot, mely köröskörül futott, régi időknek divatja szerint.

A fiatal pap hálás szemeket vetett az égre, s fölkapván a gyermeket a kosárból, összecsókolta és bevitte az esernyő alatt a szegényes szobákba.

A gyermek szemei most ki voltak nyitva, kékek voltak, és bámészan tekintettek a papra.

– No, ez nagy szerencse – mormogta a pap —, hogy ez a gyermek át nem ázott, úgy áthűlhetett volna, hogy bele is hal, tekintve, hogy nem tudnék rá száraz ruhácskát adni.

De honnan kerülhetett föléje ez az esernyő? Megfoghatatlan! Glogován nincsen esernyője senkinek.

A szomszéd házakban a parasztok barázdákat ástak az udvarokon, hogy azokon a víz lefolyjon. A tisztelendő úr sorba kikérdezte.

– Nem látták-e, hogy volt valaki a gyermek mellett?

A gyermeket látták, de mellette tudtukkal senki sem fordult meg.

Az öreg Adamecz Mátyásné, ki a mezőről menekült haza, lepedőt borítva a fejére, látta, hogy valami vörös gömbölyű éppen akkor ereszkedett alá az égből. Kővé változzon át mindjárt, ha nem úgy van (már tudniillik Adameczné mondja), hogy a Szűz Mária maga eresztette le azt a szerszámot az árva védelmére.