Mikszath Kalman - A sipsirica

Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának múltja. S minthogy a jövő is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sőt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öregembert magam is ösmertem, aki még sohasem volt Pesten, de olyan pesti öregembert sohase ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember, Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek. Ami pedig a lakosságot illeti, respektíve a fajt, a legénykedési virtusokat, a budaiak már egyszer (az Anjou-korban) letették Lajos pap vezérlete alatt a római pápát is, holott a pestiek sohase tettek még le egyebet, mint alapköveket, rábízván aztán a többit a tótokra, hogy építsenek föléjük palotákat.

De maradjunk a budai korcsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében – de csak addig, míg a pestiek föl nem fedezték. Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiáker áll a kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak “volt”.

A “Diófa” a “Márvány-menyasszony”, a “Politischer greizler” vagy a “Libanon” (azért hívták így is, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a “Fehér Páva” bukkant elő.

A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében, de inkább nevezhették volna “Második Budá”-nak, mert majdnem úgy ismerte Budát, mintha ő építette volna.

Egy napon így szólt hozzánk:

– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok. Még az idesapátoknak se. Egy új korcsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg?

(Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)

– Az onnan van – feleltem —, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, s a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.

Balázs vezetett át bennünket nehányunkat a “Pává”-ba. Alacsony, hosszú házikó volt a Rácváros egyik kis utcájában, az udvaron egypár öreg fa tartott árnyékot, a fák alatt pirosra terített asztalok mosolyogtak a bejövőre.

Kívülről semmi se mutatta a korcsmát, csak egy piszkos pléhtábla a házikó homlokán, ahol a fehér páva pompázott rettenetes nagy farkával, alatta ez a felirat: “Oltsó ételek, ittalok és pettyegtetett [1] Bizonyosan a “pünktlich” szó rossz fordítása. kiszolgálat.”

A házikó bizonyos Jahodovska nevű lengyel asszonyé volt, ki azt férjétől, Jahodovsky József vasúti tisztviselőtől örökölte, s a csekély nyugdíj mellé korcsmát nyitott. Egészen jól értette az üzletet, maga is korcsmáros lánya lévén Krakkóból. Nyájas, előzékeny volt a törzsvendégekhez és egész familiáris lábra helyezkedett velök. Budán megkívánják az ilyesmit. Bár már a délutánban járt szépségével (felül lehetett a negyvenen), még mindig fürge volt, mint a karika, és éppen nem kellett az embernek félre nézni, ha magas, testes alakja megjelent. Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.

De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovska igen tisztességes asszony volt és csak üzletével törődött, meg a lányával.

Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar parasztasszonyt tartott, akik főztek és mosogattak. Egy kicsit nehéz is volt már a Hebe szerepéhez (nyomhatott vagy kilencven kilót), de azért pompásan ment a dolog (és legalább soványító kúra is volt), futkosott ide-oda az asztalokhoz, most étellel, most késért, most villáért, nekimelegedve nagy pihegéssel, mint egy hízott lúd. Hatalmas karjain rengett a hús, a fehér kötényéhez kapcsolt kulcscsomag zörgött-csörömpölt, összecsapódó, kikeményített szoknyái zizegtek-sustorogtak.

Okos asszony volt. Nagyon okosnak kellett lennie, mert eltalálta a nagy üzleti titkot. Numerus clausussal dolgozott, de nem úgy, mint a fiskálisok szeretnék. Éppen megfordítva. Nem akart több vendéget, mint amennyi van. Azért dédelgette csak a stammgastot. A betévedő idegen iránt hideg volt, hogy ott ne ragadjon. Kiszámította, hogy ennyi napi kiadással, ennyi szolgálattal, ennyi asztallal, bestekkel és ennyi fáradsággal hány vendéget bír ellátni s ehhez tartotta magát. Nem akart tovább terjeszkedni. A terjeszkedés befektetéseket igényel. A befektetések kockázatok, melyek meghozzák a bizonytalanságot. Jahodovska beérte az ő törzsvendégeivel, számon tartotta őket, mint a jó pásztor a juhait, és csak ha elhullt valamelyik, akkor édesgetett be helyette egy másikat a “póttartalékból”, az idegenek közül.

Azért aztán igen nehéz volt valódi törzsvendégekké válnunk, dacára, hogy már hónapokig jártunk oda.

Egy alkalommal panaszkodtunk Jahodovskának, hogy nincs rendes asztalunk, hol ide, hol oda kell ülnünk, néha pedig éppenséggel nincs semmi hely.

– Hja, a törzsvendégek az elsők – mondá vállat vonva.

– Ej, hisz mi is azok vagyunk, mindennap itt lát bennünket.

– A többiek már évek óta ide járnak.

– Tehát nem kapunk rendes asztalt?

– Várjanak az urak, míg üresedik – szólt közömbösen.

– Hiszen mióta várunk már. De a vendégei sehogy se akarnak kimaradni.

Jahodovska kevélyen emelte fel fejét s fennhéjázó mosoly jelent meg ajkán.

– Az én vendégeim nem szoktak kimaradni. Ők csak meghalnak. És mondhatom (de ezt sajátságos gőggel tette hozzá) többnyire gutaütésben.

Nem tudom, mi lehetett ez. Pöffeszkedés-e a koszt jóságával és zsírosságával, vagy pedig egyszerű elriasztási szándék?

Hanem hiszen bottal se bírt volna minket elverni. Hovatovább jobban megszoktuk a “Pává”-t s lassankint megismertük összes személyeit, a törzsvendégeket és a “sipsiricát” is.

Hej a sipsirica! De kedves gyerek volt a sipsirica.

Már ti. leánygyerek. Mert a sipsirica süldő leányt, bakfist jelent lengyelül. A krakkói rokonok, akikből egyik-másik gyakran fordult meg az özvegynél, sipsiricának szólították a kis Johankát, míg végre mi is így neveztük.

A sipsirica nem tartozott szorosan a “Páva” világához. Ő bent üldögélt az utcára néző lakószobában, kötögetett, leckéjét tanulta vagy a klavirt verte. Ez volt a “Fehér Páva” egyetlen kellemetlensége. A “Szeretnék szántani”. Százszor egymás után ez a nóta. Úgy tetszik, a mama szándékosan tartotta őt a szobában, óvta a vendégektől.

– Sok olyan bolondságot beszélnek – mondotta Jahodovska —, amit jobb nem hallani a sipsiricának.

– Pedig határozottan ékesítené a helyiséget – vélte főtisztelendő Vidovics János úr, aki éneklő kanonok volt Vácott, de minden héten két napot töltött Budán özvegy unokanővérénél. (Merthogy ne lett volna unokanővére az illető, azt csak a rossz emberek találták ki.)

– A gyermek csupa ártatlanság – jegyzé meg Jahodovska —, oly fehér lelkű, mint a galamb. Nem akarom, hogy tudjon még a világról. A vendégek nem mind egyformák. Elrontják az ilyen bárányokat.