Mikszath Kalman - A sipsirica

– Ugyan ne haragudjék, édes tekintetes úr.

– Haragszok, borzasztóan haragszok – rikácsolta.

Erre aztán a sipsiricát küldte rá Jahodovska. A sipsirica rámosolygott és addig-addig kérlelgette, hogy végre ő is visszamosolygott és sipsirica kedvéért megette a két combot.

Hanem most már a gyanú fel volt költve, és általános gyűlölet tört ki a Herkules ellen.

Ki lehet ez az ember? És mit akar vele Jahodovska? Ez is egy valóságos rejtély. Most már két rejtély volt a “Pává”-ban. Két aktuális téma a borocska mellé.

Nemsokára némi világot hozott Kovik úr. Megtudta valahol, hogy a Herkules senki más, mint egy Manusek Vince nevű nyugalmazott burgzsandár.

– Csak? – jegyzé meg Druzsba úr. – No, ez nem sok.

– Ej, no – dörmögte Mliniczky —, mire nézi a király a civillistáját, hogy ilyen erős, javakorú embert nyugalomba küld?

– Hogy azt mondják, nőül akarja venni Jahodovskát – újságolta tovább a doktor.

Druzsba úr felfortyant:

– Ez szemtelenség! Ki kellene innen lökni. Hogy mer ilyet gondolni!

– No, csak az kellene még – vélte Mliniczky úr —, hogy egy burgzsandár regnáljon fölöttünk, igaz magyarok fölött.

– Nem, nem, ez képtelenség – tűnődött rajta Druzsba.

– Ki tudja? – veté ellen a doktor. – Minden asszony egyforma és csak a derekáig okos.

Druzsba szemlátomást nyugtalan lett, bántotta a dolog, izgatottan dobolt ujjaival az asztalon. Hm, csakugyan. Az ördög nem alszik. Pedig hej, az ő tervei közt is ilyen valami kóválygott, a feje legtitkosabb fiókjában. Megvárni, míg a leány férjhez megy és míg az asszony egy kis pénzecskét gyűjt az üzletből, s aztán azt mondani neki egy szép napon: “Kedves komámasszony, maga is öreg már, én is öreg vagyok, de az ördög bennünk még fiatal. Csukja be korcsmáját, és ami még hátravan az őszi verőfényből, élvezzük ki, kart karba fonva; az én Jahodovsky komám örömmel fogja nézni az égből.” De addig is, míg Jahodovsky az égből nézné a dolgot, Druzsba tanár úr mindennap azzal a gondolattal nézegette a vérbélű, hatalmas idomú, kívánatos asszonyt, hogy az egyszer majd az övé lesz, és íme most… Nem, ez nem lehet, százszor is nem. Ennek a végére kell járni.

Minthogy a Herkules nem volt még ott, Druzsba úr odaintette Jahodovskát s igyekezett közömbös hangon kérdezősködni, de bizonyos reszketegségtől mégsem tudta azt mentesíteni.

– Tudja-e, Jahodovska, kedves komámasszony, mit beszélnek a városban?

– Ugyan mit? – kérdé Jahodovska kíváncsian, mert nagyon szeretett híreket hallani.

– Hogy ez a burgzsandár miért jár ide…

Merőn szeme közé nézett az özvegynek, aki könnyedén elpirult s hirtelen egy kakast vett észre az eperfán, amely az érettebb eprek közt dúskálódott.

– Hess onnan, te cudar! – kiálta rá s a kezében levő asztalkendőt lobogtatva, próbálta lekergetni. – Nézze meg az ember, hova veszi be magát?

– Hagyja csak a kakast, Jahodovska, hagyja – szólt közbe Druzsba úr komolyan, némi árnyalatával a tréfának és a szemrehányásnak. – Az egyik kakas csínyjeit nem lehet a másik kakas csínyjeivel eltakarni. Maradjunk csak az első kakasnál, a burgzsandárnál, azaz beszéljünk a tyúkról, Jahodovska lelkecském.

– Miféle tyúkról? – kérdé az asszony váratlanul erős és vidám tekintettel.

Kissé a világosság felé fordult. Látni lehetett arcán a finom pelyhet, mely bársonyossá teszi, olyanná, mint az érett barack. Druzsba úr szeretett volna beleharapni.

– Ott hagytuk el, hogy miért jár ide a burgzsandár? – folytatá Druzsba úr.

– No, hát miért jár? – kérdé Jahodovska hányiveti hangon, hullámos barna haját megigazítva.

– Azért, hogy magát nőül akarja venni – bökte ki végre a professzor úr.

Jahodovska felkacagott, egész lénye nevetni látszott, a kékes szemei szinte ugráltak a nevetéstől.

– Ostobaság, bolondság! – kiálta fel. – És ezt beszélnék a városban?

– Ezt – szörnyülködék Druzsba úr.

– Csak hadd beszéljék, be nem foghatom a szájukat. Aztán lehet is, hogy nőül akar venni. Én még nem láttam belülről.

– Kit? Mit?

– A burgzsandárt. Csak azt tudom, hogy idejár, megfizeti, amit eszik, iszik, és olyan vendégem, mint a többi.

– Hát nem akar hozzá menni? Hát nem igaz? – kérdé a tanár megkönnyebbülve.

Jahodovska tiltakozón emelte fel karjait.

– No persze, csak azt lesse! Az igaz, hogy meg se kért, de ha megkért volna is, ha csillag lenne a homlokán! Hogy gondolja azt, Druzsba úr? Az isten szerelméért, mit képzel? Hiszen nekem nagy lányom van s én csak őérte élek. Őt nevelem. A helyet is megfújom, ahova leül. Én anya vagyok, Druzsba úr, semmi egyéb, és anya akarok lenni végleheletemig. Én nem létezem, csak a gyermek. Érte dolgozom reggeltől estig a kimerülésig, hogy olyan vagyok, mikor este lefekszem, mint egy darab fa. Hát minek volna nekem a férj? Mikor és mire használnám, mondja csak, édes Druzsba komámuram, mondja csak?…

Édesdeden, de hamiskásan nevetett, miközben kivillogtak fehér fogai, melyek között némi aranycsillámok szúrták meg a szemet.

Druzsba szinte a könnyekig elérzékenyült ezekre a kijelentésekre s meghatott hangon felelte:

– Kegyed nemesen gondolkozik, Jahodovska. Kegyed példátlan anya és bocsánatot kérek, ha valamiben megsértettem. Igen, a gyermek az első, s ha őt boldoggá tesszük, vagyis boldoggá teszi, aki teszi, akkor jöhet a többi… Úgy van, a többi… Azazhogy – süttessen kérem egy rostélyost és húzzon rajta végig egy kis fokhagymát… de csak leheletszerűen, Jahodovska!

A szállongó pletyka hát mindjárt csírájában megfojtatott, a törzsvendégek közt szájról szájra kelt, amit Jahodovska mondott, nem győzték mondogatni egymásnak: Nagyszerű anya. Remek anya. Ilyennek kell lenni egy anyának.

És most már beállott a szélcsend egész őszig. Minden maradt úgy, mint azelőtt, a Herkules mindennap eljött s egész otthonosan viselte magát, nemegyszer maga ment be a konyhába, hogy a palacsintát sütő Jahodovska mellett legyeskedjék, s maga hozta ki magának az ételt vagy a fröccsöt, némelykor labdát játszott a sipsiricával az udvaron. Az előkelő öregúr is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan szürcsölgette, felváltva mulattatták az özvegy és a sipsirica. Egy nagy csomag Kugler-cukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt, és csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, mikor elmenőben kocsijához kísérte az öreget.

Egyetlen figyelemre méltó mozzanat adta elő magát. Pusztán egy morzsa; de a “Páva” verebeinek az is elég volt. Egyszer az öregúr ott felejtette az asztalon zsebkendőjét, mellyel a cvikkerjét törülgette volt; Kovik doktor odament és konstatálta rajta a kilencágú koronát, aztán utánakiáltott a kifelé tipegő öregúrnak:

– Méltóságos uram, itt tetszett felejteni a zsebkendőjét.

Az összerezzent, megtapogatta zsebeit és megfordult. Fanyar mosolyt erőltetett és a fele útra visszatért a kendőért.

– Ösmer ön engem? – kérdé a doktortól halkan, hosszúkás, ráncos arcán feltűnő kedvetlenséggel.

– Nincs szerencsém. Én egyébiránt Kovik doktor vagyok. (Meghajtotta magát.)

– Kuvik? – kérdé az minden gúny nélkül, csupán azzal a nagyúrias nyegleséggel, mely a közönséges halandók neveinek elferdítésében nyilatkozik.

– Nem. Kovik.

– Úgy? Nem tesz semmit. Örvendek, uram, és köszönöm a figyelmeztetést. Ön tehát nem ösmer engem? Mindjárt gondoltam, mert én nem vagyok méltóságos.