Mikszath Kalman - A sipsirica

Ezzel biccentett fejével és eltipegett kocsijához.

E jelentéktelen epizódon kívül minden a régiben maradt, csak a levelek kezdtek lehullni az eperfákról és a beállott csípős idők miatt az asztalok vándoroltak be az úgynevezett étkezőbe, mely nyáron üres volt. Ilyenkor a törzsvendégek is felére fogynak, mert az eperfák vonzereje megszűnik.

Druzsba tanár úr egy októberi vasárnapon elvetődött a templomba s éppen javában szundikál vala, magát félig-meddig a “Pává”-ban álmodván, amikor a szószékről, mint egy égi szózat, egyszerre hátba üti a Jahodovska, szül. Globa Franciska neve.

– Mi volt ez? – kérdé, ijedten felriadva, a szomszédjától, egy krisztinavárosi szatócstól.

– Ej, hát házastársul veszi valaki.

– Lehetetlen – dadogta a professzor elhalványulva. – És kicsoda?

– Bizony én nem vigyáztam meg.

– Misztifikáció! – szólt a professzor hangosan és felugrott, de észrevévén, hogy templomban van, visszaült megint, bevárta az istentisztelet végét és megszólítá a plébánost odakünn.

– Engedje meg a főtisztelendő úr, hogy kérdést intézzek a házassági hirdetés iránt; nem jól hallottam.

– Manusek Vince veszi el Globa Franciskát, – olvasta le a pap a kezében levő céduláról.

– Lehetséges az? – kérdé Druzsba úr elképedve.

– A legtisztább valóság, uram.

– Ki mondta a főtisztelendő úrnak?

– Ők ketten.

– Globa Franciska is?

– Igen, szerdán délelőtt voltak nálam.

Druzsba urat a szédülés környékezte.

– Milyen volt az asszony? – dadogta.

– Egy magas nő, mint egy gránátos, személyesen ösmerem, a “Fehér Páva” tulajdonosnője.

– Megfoghatatlan!

– Van talán valami kánoni akadály?

– Van, van… azaz nem mondhatnám, de mégis furcsa.

Elrohant, nem is köszönt; a pap csodálkozva bámult utána. A Horváth-kert előtt megállott, gondolkozott, aztán fölnézett az égre, hol éppen akkor barna felhők száguldoztak: “Jahodovsky, megboldogult kedves barátom és komám – sóhajtott fel —, mit szólsz te most mindezekhez?”

Jahodovsky természetesen nem szólt semmit, hanem annál inkább szólt Druzsba úr azoknak, akikkel a törzsvendégek közül találkozott.

– Tudja-e, mi az újság? Most hirdették ki Jahodovskát a zsandárral. Ki hitte volna? Micsoda álnok asszony! Megvetem. Sohase megyek többé a “Pává”-ba. Így meggyalázni a vendégeit. És hogy szabadkozott előttem. No, megállj! Egy zsandárnak adja a kezét. Egy zsandárnak! Azt a kezet, amellyel a túrós csuszákat gyúrta nekünk!

A törzsvendégek, akikkel találkozott, nem fogták föl ilyen tragikusan.

– Hát kihez akarta volna, hogy férjhez menjen? – kérdé Tibuly ügyvéd. – Hiszen nem vehette el az éneklő kanonok.

Egyik törzsvendég a másiknak adta át a hírt, úgyhogy estefelé már a pestiek is tudták. Szokatlan számmal gyülekeztünk össze vacsorára, dacára a pocsék időnek. Ott volt az egész had. Csak Druzsba úr hiányzott. Kati, a kis szolgáló (mert egypár hét óta ilyen is volt) mondta, hogy Druzsba úr elment arra délután kétszer is és mind a kétszer kiköpött a ház előtt.

Természetesen minden szem a menyasszonyt kereste, figyelte ma este. Az vidám, eleven volt, mint egy fürj, és szeretetre méltó a vendégekhez. Mintegy dacolni akart a gúnyolódó tekintetekkel, melyek szurkálták-csiklandozták.

Bejárta sorba az asztalokat és maga hozta elő a kényes tárgyat, mintegy röstelkedve, szégyenlősen.

– Hát igenis, beleugrottam. Isten látja lelkemet, hogy csak gyermekemért teszem, a sipsiricáért. Nekem ugyan nem kell a házasság, se lelkemnek, se testemnek. De hogy legyen ez a gyámoltalan gyermek támasz nélkül? Maholnap vinni kell ide-oda, ha azt nem akarom, hogy elhervadjon gonoszul. De hát én nem mozdulhatok az üzletből, hacsak nincsen valakim, akit magam helyett hagyjak. Istenem, hiszen anya vagyok. Meg kellett hoznom ezt az áldozatot a Johankáért. Egy leány, akinek atyja nincsen, olyan mint a gazdátlan mezei virág, mindenki megtapodhatja, atyát kell neki szerezni, aki gyámolítója legyen, aki helyt álljon, ha kell. Hadd legyek én az áldozat. Hiszen én csak őérte élek. Én úgyse számítok semmit. Manusek, végre is szereti, végtelenül szereti őt, a kezén fogja hordozni, és a jó Isten beszámítja nekem a másvilágon, hogy láncokat vettem magamra a gyermekemért.

A “Páva” vendégei valóságosan elérzékenyültek.

– Milyen anya! – lelkendezett Mliniczky. – Milyen fölséges anya! (S titkon elhatározta magában, hogy egy nagy ezüsttálcát vesz neki a lakodalomra. Hogy fog ez majd imponálni a “Pává”-ban).

A lakodalmat megülték október végén, szüret után, abban az évben, amikor utoljára termett a budai Sas-hegyen bor (mely még most is tart).

Eleinte némi hidegség volt érezhető a “Páva” új gazdája iránt, néhányan ki is maradtak; de a szerencsés Manusek csakhamar visszahódítá a szíveket, mikor híre ment, hogy a fináncok gálócsi dohányt találtak nála és kegyetlenül megbírságolták. “Ohó, hiszen ez nem annyira zsandár, mint inkább szenvedő hazafi.” Jó hatást tett az az újítás is, hogy a “pettyegtetett szolgálat”-ot kivakartatta a firmáról s “pontos magyaros szolgálatot” tétetett helyébe. A fehér pávát is bemeszeltette, minthogy fehér páva nincs a világon és egy rendes közönséges pávával cserélte fel: “Ohó, hiszen a Manusek reális ember.”

Apránként visszaszállingóztak a hívek, úgyhogy a következő nyár együtt találta az egész tavalyi frekvenciát az eperfák alatt, kivévén Druzsba tanárt. Hiszen csak éppen olyan jó világ volt ott, mint azelőtt! Sőt a kiszolgálat még jobb lett, mert Manusek a mézes hónapok után egészen a vendégeknek szentelte magát. Mindig volt valami különlegessége; százesztendős szilvóriuma Szerémből, remek folyékony túrója Liptóból, fölséges illatú dalmát taplója, amivel “gratis” kedveskedett nekik. Némelykor “bólét” csinált szamócából és vörösborból és sorba öntögette kancsóból az érdemesek poharába. De iszen illedelmes, szeretetre méltó ember volt Manusek. Látszik, hogy az udvarnál volt. Budai szokás szerint egyszer napjában körülhordozta a burnótszelencéjét is, melyet a király arcképe ékesített, megkínálta a vendégeket, s egy alkalommal tréfásan megjegyezte:

– Jobb, ha mi tubákolunk, mintha a király tubákol. Ámbár ha a király tubákol, mindig mi, alattvalók prüszkölünk.

Ez a mondása szárnyra kelt és egyszerre megejtette, megmelegítette a hidegeket. Manusek forradalmi lélek, a mi vérünkből való vér. Aznap este némelyek pertu lettek vele.

Mint pajtás meg éppen páratlan volt, gavallér és pazar, mint egy Esterházy, valamint szolgálatkész, mint egy Mungo. Ma én fizetek, barátaim, engedjétek meg. Azazhogy ma senki se fizet. Sipsirica, szívecském, hozz fel egynehányat azokból a homokba ásott palackokból!

Kétszer-háromszor is előfordult hetenként, hogy begurult egy kis parázs dínomdánomba s egyszer még a cigányt is odahozatta az “Arany Szarvas”-ból a kis szolgáló, Kati által, aki ezért az útjáért egy ezüsthatost kapott Manusektől és egy pofont az asszonytól, a “Manusovká”-tól.

– Húzz egy betyárnótát, móré! Azt, hogy “Korcsmárosné, citronyos bort adjék kend!” De igazán is bort ide, Franciska, bort ide a barátaimnak!

– Ne okoskodj, Vince, ne okoskodj – csillapította az asszony —, eleget ittál, nem adok többet. Aludni akarok az éjjel, Vince!

– Míg tele a pince, fénylik a Vince – kurjantá Manusek, megfordítván a gazdák szokásos példabeszédét. – Adj bort, Franciska, megfizetem, úgy, mint más – s kivágott az asztalra egy szép zöldhasú forintost. Hahaha! Kár, hogy te nem iszol, Franciska. Becsületemre mondom, nagy kár. Pedig szeretlek, mert kénytelen is vagyok vele. De mi hasznom is lenne belőle, ha nem szeretnélek? Ennélfogva szeretlek, Franciska, és felette sajnálom, hogy a természetünk nem egyezik. Hogy nem iszol. Mert akkor mi is úgy tennénk, mint az egyszeri korcsmárosék. Ha én innám, én fizetném meg neked a bor árát, ha te innál, te fizetnéd meg nekem a bor árát és így mindig nyugodt lenne a lelkiismeretünk, hogy csak az üzletet támogatjuk.