Mikszath Kalman - A sipsirica

Hanem, mint általában az asszonyok, nem volt állhatatos a maga elveiben, s ha sok vendég jött estefelé, hogy nagyon elfáradt a kiszolgálásukban, egyszerre vége lett a principiumnak s bekiáltott a szobába a nyitott muskátlis ablakon:

– Gyere ki, sipsirica! Segíts a mamának, szívecském.

Mintha madarat bocsátanak ki a kalitkából, vígan szökdelve ugrott ki a sipsirica. Nyúlánk, magas fiatal leány, akin már nem is festett jól a kurta szoknya és a kislányosan leeresztett szöszke haj, melyet piros pántlika szorított össze.

Fitos orra volt, kék szemei szelíden világították meg girbe-gurba arcocskáját. Megfoghatatlan, mi volt rajta, ami az embert megbűvölte, de volt valami. A homloka szűk volt, az ajka egy kicsit vastag, és a fejét kissé féloldalt tartotta, mintha az egyik válla lejjebb lenne. Mindezek egy-egy hiba különvéve, együtt ellenben igen kedves és harmonikus. Isten különös módon komponálja össze a női arcokat, odalehel valamit és ez a rálehelés teszi meg.

Mint ahogy a kiskacsa mindjárt tud úszni, a sipsirica is mindjárt pompásan tudta kiszolgálni a vendégeket. Megszedte magát poharakkal, tányérokkal végig a karján, föl a válláig és semmit se ejtett el útközben.

Valami üde szellőcske jött vele az ő perkálszoknyáiban, ami jólesett a forró nyári estéken. Szinte felvillanyozta jelenléte a törzsvendégeket. “Ni, hogy megnőtt a mi leányunk, a sipsirica, s hogy megszépült megint.” Bolondság, bolondság, de azt tartja Druzsba, hogy az ivási kedvet is emelte.

És csakugyan sűrűn hangzottak a felkiáltások:

– Nekem is egy fröccsöt, sipsirica! Hej, kis sipsirica, ide is!

Az öregebb vendégek, akik még kicsiny korától ösmerték, becézgették, mint egy hercegkisasszonyt, egy-egy cukorkát hoztak neki, kiexaminálták, ingerkedtek vele.

– Hányadik osztályba jár, sipsirica?

– Az utolsó évben vagyok.

– Hát mikor kap már hosszú ruhát?

– Azt mondta a mama, hogy jövő karácsonykor.

– Teringette faszekere! Hisz ahhoz aztán udvarló is kell, ugye? Mi?

A sipsirica buta pofácskát vágott s a leánydeákok bizonytalanságával keresgélte a választ.

– Hohó ni, úgy tesz a kis selyma, mintha nem is tudná, mi az az udvarló.

– Még eddig nem tanultuk – felelte a sipsirica, röstelkedve, hogy nem tudja.

– Micsoda? – álmélkodott a törzsvendég és hirtelen a szeme közé nézett. – Hát csakugyan nem tudná? Kolosszális!

Nagyot kacag előbb, aztán átkiáltja a többi asztalokhoz, a többi törzsvendégeknek:

– Bizisten nem rossz. Ki hinné a XIX.-ik században? Ebben a Szodoma-Gomorrában. Kérdezem tőle: tudja-e, mi az udvarló? S ő azt feleli, hogy még eddig nem tanulták. Hehehe! Hát ki hallott már ilyet? Éppen úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, mi a kétpúpú teve? Bravó, kis sipsirica! Hallja, Jahodovska, hány éves most a sipsirica?

– Johanka pünkösdkor múlt tizenöt éves – felelte Jahodovska.

Felpattant erre a szomszéd asztalnál Druzsba tanár, a megboldogult Jahodovsky barátja és komája.

– Maga nem jól neveli a leánykát, Jahodovska komámasszony, szándékosan a véka alatt tartja őt. Májusban cseresznyét kell enni, augusztusban szilvát, októberben szőlőt. Át kell élvezni az örömöket, melyeket az évadok nyújtanak. Ez volna a célszerű életfelosztás. De mit akar maga a sipsiricával? Lássuk csak! Maga azt akarja, hogy júliusban jusson a cseresznyéhez. Mikor már rothadt vagy férges. Ti. a cseresznye és nem a sipsirica. Maga elvonja őt az élvezetektől. Igaz-e vagy nem? Lássuk csak. Jer ide, keresztlányom, hadd kérdezzelek ki.

Johanka odament a keresztapjához és meghajtotta magát előtte.

– Itt vagyok, keresztapuska.

Jahodovska mosolyogva állt meg a háttérben s az anya kevélysége csillogott a szemeiben.

– Mondd meg nekem – szólt a tanügyi bácsi, a szokásos professzori redőkbe szedve pattanásos homlokát —, vannak-e örömeid, élvezeteid és mulatságaid?

– Igenis vannak.

– Helyes, és mik azok?

– Különfélék – felelte sipsirica.

– Éspedig? Sorold fel őket!

Sipsirica lesütötte a fejét és nem felelt.

– Hát mért nem szólsz?

– Szégyenlem magam, keresztapuska.

– Ejnye no, canis mater! Hát legalább egyet mondj. Pars pro toto. Mit tartasz ez idő szerint a legnagyobb élvezetnek?

– Hogy mi a legnagyobb élvezet? – kérdé a sipsirica önmagától, hangosan, egy kicsit selypítve, ami felette jól állt neki, azután elgondolkozott egy kicsit, fölnézve az eperfára. – A legnagyobb élvezet – felelte lassan, gyermekes nevetéssel —, ha a hátam viszket és a mama megvakarja.

Hát erre megint kitört a hahota a törzsvendégek közt, s még a frivol fiskális, Tibuly Gáspár is mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható kis buta nincs a világon; akármelyik oltárra oda lehetne tenni angyalkának – csak le kellene előbb vetkőztetni.

Fesztelen, családias hang honolt a “Pává”-ban. A törzsvendégek mintegy hozzátartoztak a családhoz és beleszóltak a házi ügyekbe is. Szinte érezték, hogy a sipsiricát férjhez kell adni egy napon. Bizony nagy gondunk lesz, gyerekek!

Különben nem valami nagy volt a gárda. Mindössze húsz-huszonkét személyből állt rajtunk kívül. Az egyik asztalnál Druzsba ült, Kovik István doktor, a Vízivárosból, unalmas fráter, aki mindennap felpanaszolta, hogy boldogtalan, mivel nem ehet rostélyost. Mert a rostélyoshoz fokhagyma kell, a fokhagymához ellenben teljes függetlenség kell. Ő pedig nem független, mert minden percben valami grófné hívathatja, aki elájul a fokhagymaszagtól. Ebben neki mindenki igazat adott, dacára annak, hogy negyven év óta, mióta az orvosi praxist űzi, egyetlen olyan perc se volt, hogy valami grófné hívatta volna. A harmadik perszóna az asztalnál Mliniczky Pál volt, a társaság generálisa, a “tongeber”, egy tót földesúr, aki vitalitiumba adván Turóc megyei birtokát, Budán éldegélt s azért járt effajta kis helyekre, hogy itt a nábobot és az oligarchát játszhassa. Egy kicsit tótosan beszélt és nagyon imponált mindenkinek.

A másik eperfa alatt a nevezett Tibuly Gáspár üldögélt az éneklő kanonokkal. Tömzsi, gutaütésre hajló ember volt az éneklő kanonok, és az volt a különös, hogyha a többiek, jó kedvük szottyanván, egyszer-másszor énekeltek is, ő sohasem. No, köszönöm az ilyen éneklő kanonokot.

A harmadik asztalnál környékbeli háziurak tanyáztak, fölemlegetve a régi jó időket, mikor ezekből az alacsony viskókból jobban lehetett pénzelni, mint a nagy házakból beljebb. Ez persze még 48 előtt volt, a régi becsületes rablók és gyilkosok idejében. Az a statutum volt ugyanis, hogy az elfogott rablót vagy gyilkost szabadlábon hagyták, ha két budai háziúr jótállt érte. A háziurak kétszáz, háromszáz forintért jótálltak akárkiért, néha tíz-tizenöt személyért is egy-egy háziúr, mert nagy volt a kereslet. Ha aztán a vádlott megszökött, elkótyavetyélték a házat a jótállás fejében, s a licitáción újra megvette a volt tulajdonos potom áron és folytatta tovább a jótállásokat.

A negyedik asztalt kisebb miniszteri tisztviselők tartották megszállva. Már kora délután beültek és preferáncot játszottak a vacsoráig, egyugyanazon kártyával egész nyáron. Az osztás közötti intermezzókban szenvedélyesen politizáltak s többnyire a minisztereket szidták, türelmetlenül áhítozva bukásukra. Az ember azt hihette volna, hogy disputáló képviselők, – ha nem csinálják megfordítva. Mert a képviselők inkább tűrik a rossz minisztereket, de gyakrabban változtatják a kártyát.