Gardonyi Geza - Egri csillagok

Csakhamar rajta voltak az úton. A szürke ott már ismerte a járást. Ballagott lomhán és álmosan.

Az út elhagyott volt. A hold csak homályosan világította meg. A fák fekete óriásokként álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák azok mind.

A faluban azon éjjel nem aludt senki. Sötétedésig keresték a gyermekeket. Másnap virradóra hagyták, hogy átkutatják végig a patakot. Csak a vitézek tértek nyugalomra.

Bálint pap ott maradt Ceceynél, és vigasztalgatta a vigasztalhatatlan házaspárt.

Az asszony olyan volt, mint az őrült. Jajveszékelt, ájuldozott.

A falábú ember csak a fejét rázta a pap vigasztalására, s keserűen kiáltotta:

– Nincs Isten!

– Van! – kiáltotta vissza a pap.

– Nincs! – ismételte Cecey.

– Van!

– Nincs!

A pap egyet nyelt, aztán enyhére változott hangon folytatta:

– Amit az Isten ad, el is veheti; és amit elvesz, vissza is adhatja.

A vén nyomorék ember gyermekként zokogott.

A pap csak hajnal felé búcsúzott el tőlük.

Ahogy kilépett az ajtón, a zarándok fölemelkedik a tornácra vetett gyékényágyról.

– Tisztelendő uram – mondja halkan.

– Mit akarsz, atyámfia?

– Nem vízbe vesztek azok.

– Hát? Mit tudsz róluk?

– Azt, hogy a törökök vitték el őket.

A pap majdnem a falnak esett.

– Honnan tudod?

– Ahogy én is ott jártam a keresőkkel a patak partján, hát egy vakondtúráson láttam a töröknek a lába nyomát.

– Török lába nyomát?

– Sarkatlan csizmanyom volt. A magyarnak nincsen olyan.

– Hátha bocskornyom volt?

– Azon nincs sarkantyú. Jó az én szemem: török nyom volt. Meg a török lónak is ott a lába nyoma. Azt már csak tetszik tudni, hogy a török patkó milyen?

– Hát mért nem szóltál?

– Meggondoltam, hogy nem szólok. Ki tudja, hogy a török merre vitte őket? Szétszaladt volna az egész falu. Aztán mi haszna lett volna? A török sok, és mind fegyveres.

A pap meredező szemmel járt föl és alá. Egyszer az ajtónak lépett, de megállapodott, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. S megint visszatért.

– Igazat beszélsz – mondotta, a tenyerét a homlokára szorítva. – De hát mit cselekedjünk?

– Tegye azt, amit én – felelt vállat vonva Varsányi —, hallgasson.

– Borzasztó! Borzasztó!

– Az utakat járja a török most mindenfelé. Merre mentek volna? Keletnek? Nyugatnak? Csak verekedés meg halál lett volna belőle.

– Inkább haltak volna meg ők is! – szólt a pap fájdalmasan.

– Isten tudja, hol jártak már akkor azok, mikor mi utánuk kereskedtünk.

A pap búsan állott a tornácon. Keleten az ég halvány rózsaszínre vált. Hajnalodott.

A faluban ekkor nagy kiáltás hangzik:

– Emberek! Emberek! Megjöttek!

A pap figyel. Mi az?

A távolban mozgolódás. Összekeveredett kiáltozások. Néhány perc múlva dörömbölés a nagykapun:

– Eresszenek be! Nyissák ki! Megjöttek a gyermekek!

A pap berohant a házba:

– Van Isten, Péter! Kelj fel, mert van Isten.

A két gyermek ott várt a kapu előtt. Ültek a szürkén, álmosan és haloványan.

Az udvarra becsődült az egész falu: valami ötven ember és ugyanannyi asszony. Némelyik asszony csak éppen hogy szoknyát vetett magára; a férfiak is süveg nélkül, ahogy a kiáltozásra kifutottak.

Kapkodták a Gergő gyereket kézről kézre, meg Vicuskát; ahol érhették, ott csókolták.

– Gergő mától fogva az én fiam – mondotta Cecey, a kezét a fiú fejére téve.

A fiú anyja mezítláb, egy alsószoknyában, odaborult a Cecey lábához.

Dobó csodálkozó szemmel nézte a kis parasztfiút, aki lovat hozott a töröktől.

– Bátyám – szólt előlépve —, adja ide nekem ezt a gyereket. Hadd vigyem magammal a Felföldre. Vitézt nevelek belőle.

S fölemelte Gergőt.

– Szeretnél-e vitéz lenni, fiam?

– Szeretnék – felelte ragyogó szemmel a gyerek.

– Lovad már van – mondotta Dobó —, kardot is szerzünk a töröktől.

– Hát az enyim az a ló?

A kis török lovat ott futtatták, dicsérgették a Dobó vitézei az udvar tisztásán.

– Persze hogy a tiéd – felelte Dobó. – Hadban szerezted.

– Akkor a pénz is a miénk – szólt büszkén a gyerek.

– Micsoda pénz, te?

– Aki a nyeregbe van.

Leoldják a szép bársonynyerget. Rázzák. Zörög. Megtalálják a csaptatót a kápán, hát csak úgy dől az aranyeső a fájából.

– Tyű, kuttyázom adtát – kiált bámulva Cecey —, most már nem én fogadlak fiamnak, hanem te fogadj apádnak. Szedd össze, asszony! – kiáltott a gyereknek az anyjára.

A fiú anyja káprázó szemmel nézte a földre pergő aranyakat.

– Az enyim? – dadogta hol Ceceyre, hol Dobóra, hol a papra nézve.

– A tiéd – mondotta a pap. – Az Isten adta a fiadnak.

Az asszony a kötényét fogná. Nincs rajta. Egy ember odaadja neki a süvegét. Szedi az asszony az aranyat reszkető kézzel.

A fia nézi. Egyszerre csak megszólal:

– Jól eltegye, édesanyám, mert holnap idejönnek.

– Kik jönnek ide? – hörkent rá Cecey.

– A törökök.

– A törökök?

A fiú rábiccent:

– Hallottam, mikor a török mondta a hóhérnak.

– A hóhérnak?

– Cigány-hóhérnak. Egy csúnya ember.

– Hogy ide jönnek?

– Hogy ide jönnek, és az úr kincsét elveszik.

Ezt mondva rámutatott Ceceyre.

– Az én kincseimet? – szólt Cecey bámulva. – Megőrültél? Hát van énnekem kincsem?

A gyerek vállat vont.

– A vasasládákat is mondták, hogy hat van.

– Ez komoly sor – szólalt meg Dobó. – Gyerünk be a szobába.

Kézen fogta a gyermeket, és bevezette.

Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje megjegyzett.

– Sebhelyes arcú, barna ember. Milyen az a sebhely?

– A szájától a füléig egy vörös barázda.

Dobó felpattan a székéről.

– Móré!

– Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a törököt.

– De hát ismeri az itt a járást?

– Járt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy forintomat elvitték, meg a feleségem kis aranykeresztjét, meg hét tehenemet.

Dobó haragosan topogott fel és alá a szobában.

– Hány embere van, bátyám, fegyverforgató?

– Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.

– Kevés – feleli Dobó. – Mi van ide legközelebb? Pécs, ugye? De ott Szerecsen János az úr, János-párti; minekünk ellenségünk.

– Futnunk kell, futnunk! – kiáltja elkeseredetten Cecey. – De hová fussunk?

– Az egész falu csak nem futhat el tán! Hogy hagynák itt a falut? Ej, mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak magyar a magyar, akármilyen párti!

S kiment.

– Lóra, fiúk! – hangzott a kiáltása az udvarról.

– Megyek, Cecey uram, Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt locsoljanak meg csurgásig. A falu népe szedje össze, ami marhája van, és gyűljenek ide az udvarra. A kerítés mellé köveket rakjunk meg hordókat. Kasza, csákány vasvilla legyen az asszonyok kezében is! Két óra múlva visszatérek.

Felült a lovára, és elrobogott a vitézeivel.

A Cecey háza kőfallal kerített, nagy, négyszögletű telken épült. De a kőfal alig embernyi magasságú, és bizony már romladozott.