Gardonyi Geza - Egri csillagok

– Attól – felelte bámulva a zarándok. – Honnan tetszik tudni?

– Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borzzsírtól fehér, azt az első szempillantással megösmertem.

– Igaz – felelte az ember.

– Ebből látom, hogy messziről jössz hozzám.

– Az is igaz.

– Nekem pedig messze földről nemigen izenget más, csak a sajóládi gvárdián, [1] Nagyobb ferences vagy kapucinus rendház főnöke. (latin) aki atyámfia.

– Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.

– Azt is tudom, üsse meg a mennykő a gazdájával együtt. Hogy hívnak?

– Varsányi Imrének.

– Hány esztendős vagy?

– Harminc.

– No, hát lássuk: mi hírt hoztál?

A zarándok leült a földre, és a csuhája bélését bontogatta.

– Istentelen melegség van erre – dünnyögött jókedvűen. – Oszt annyi a török, mint a légy.

– A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No, hova a pokolba varrtad úgy azt a levelet?

Varsányi elővonta végre a kis, vörös pecsétes levelet, és átadta.

– Adjatok enni-innivalót ennek az embernek, meg szállást is – szólt Cecey a feleségének.

És feltörte a pecsétet. Kibontotta a levelet.

– Az – szólt a levélbe belehunyorítva —, a barát írása. Tiszta, mint a nyomtatás, de igen apró. Én ugyan el nem olvasom.

A zarándok beljebb ült a diófának az árnyékában.

– Bizonyosan jót írt pedig – mondotta. – Mert nem noszított, hogy siessek. Mikor nagy pöcsétes levelet küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kis pöcsétes; nem ország dolga.

S hogy ily bölcsen megkülönböztette a leveleket, elégedett arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.

Az asszony is a kezébe vette a levelet. Nézte alul, felül, s nézte a széttöredezett pecsétet. A zarándokhoz fordult:

– Egészséges a Gyuri bácsi?

A zarándok sajtot evett. Nagyot nyelt.

– Nem beteg az soha.

Egy bikafejű, vállas és erős, vén pap fordult be a kapun. A jövevény felállott, és kezet akart neki csókolni.

– Pápista vagy, vagy újhitű? – kérdezte a pap.

És mellközépig érő fehér szakállát simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.

– Pápista vagyok – felelte a zarándok.

A pap akkor elfogadta a kézcsókot.

Bementek a szobába. Ott a pap az ablakhoz állott, és magyarul olvasta a deák levelet:

– Kedves sógorom…

Különös, tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében. De azért akik megszokták, értették a beszédét.

Folytatta:

– és kedves Juliska! Istentől jó egészséget és zavartalan életet kívánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti, fut, ki a Felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben vagytok, szerelmesim, és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek magatokat. Beszéltem őfelségével, hogy térítse meg a károtokat.

– Ne olvasd tovább – pattant fel Cecey —, ebnek kell eb kegyelme!

– Csöndesen, kedvesem – csillapította az asszony. – György okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa végig kegyelmed a levelet.

A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:

– A király ugyan nem adhatja vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad közelében…

– Hagyd abba, hagyd abba, Bálint! – szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.

– Már más következik – felelt a pap.

És olvasott tovább:

– De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség…

– Belém, belém – kiáltotta az asztalra csapva Cecey —, sem ezen, sem a másvilágon! Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel!

A pap tovább olvasott:

– Itt Budán az én kis házam üresen áll, és mi nemsokára Nagyváradra költözünk. Csak egy íjgyártó lakik benne az alsóházban. A felházi három szoba üres.

– Nem kell! – kiáltott Cecey fölkelve. – A Zápolya pénzén vetted, barát! Dűljön össze, ha belemegyek!

– Tudod is te, hogy azon vette! – szólt a pap bosszúsan. – Hátha örökség?

De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a szobából, és végigkopogott a tornácon.

A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott előtte haragos peckesen.

– Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit írt, annyi, mintha nem írt volna semmit se.

– Hát nem viszek levelet?

– Nem.

Azzal tovább-baktatott, ki a szérűre. Föl és alá topogott a napon. Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan mormogta:

– A fejem még nem fa!

A parasztok buzgóbban nyírták a birkát.

A kutyák is távolabb húzódtak. Még a ház is mintha lejjebb csúszott volna a parton.

Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.

– És ha nem örökség is – mondotta —, munkájából való szerzeménye a barátnak. Annak adja, akinek akarja. Hát Péternek adja. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol benne a király se.

Dobó kilépett a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is visszatért, és ráhörkent a papra:

– Te pap, te megfordultál! Te még utóbb beszegődsz Jánoshoz zászlótartónak.

– Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet! – mordult vissza a pap.

– Te beállsz hóhérnak! – rikácsolt Cecey

– Te meg németnek! – bőszült fel a pap.

– Hóhér!

– Német!

– Sintér!

– Hazaáruló!

A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra ordítozott. Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztania.

– Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket – mondotta nyugtalanul —, vagy inkább vesszenek össze a törökkel.

– Nem érted te ezt, öcsém – felelt Cecey a székre zöttyenve —, ennek a papnak a nyelvét vágatta le Szapolyai, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem bolond ez, hogy a maradék nyelvével Szapolyait védi?

– Ha csak az én ellenségem volna – felelt a pap is megcsöndesült hangon —, régen megbocsátottam volna neki. De azért még így is azt mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, hogysem a német.

– De biz inkább a német, mintsem hogy a török! – kiáltott ismét Cecey.

Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon:

– Jónak egyik se jó, az igaz. Várnunk kell valameddig, hogy állít-e a német erőt a török ellen. Meg hogy csakugyan el akarja-e János adni az országot a töröknek.

– Eladta az már, öcsém, régen!

– Nem hiszem – felelte Dobó —, neki sohase kellett a török, neki csak a korona kellett.

Az asszony egy tál rántott csirkét tett az asztalra. Az illatos, piros sült csirke láttára eltűnt a méreg vörössége a két öreg arcáról.

– Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém… – mondotta Cecey jókedvvel. – Hány esztendős vagy?

– Harmincegy – felelte Dobó —, bizony maholnap engemet se mond senki fiatalnak.

– Míg az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem házasodtál meg?

– Nem értem rá – felelte Dobó. – Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig hadban vagyok.

– Hát így jó. Így él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém, Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólított. Aztán végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.