Mor Jokai - És mégis mozog a föld

Hanem azt az egyet el kell ismerni a nagyon tisztelt törvényszékről, miszerint el volt látva azzal az intézménnyel, hogy amit nem akart megtudni egy kriminális esetből, hát azt nem tudta meg.

Ilyen intézkedés volt az például, hogy a vádlottakat egyszerre és együtt vallatták. Ki-ki hallhatta, hogy a másik mit mondott; ha esze volt, ahhoz alkalmazta magát.

Ismerjük a „domine Nega” (úrfi, tagadj!) történetét.

Legnehezebb volt a legelső vallatott állapotja; annak kellett nagyon vigyázni, hogy olyasmit ne mondjon, amivel az utána következőket ellentmondásokba keverheti.

Hanem hiszen ravasz rókával volt dolguk.

Sánta Biróczy nem hiába készül prókátornak. Ledisputálja ez a napot az égről.

– Humanissime Biróczy! szólítá ki őt a középre a rektor úr énekszerű hangja, melynek azon szép tulajdonsága volt, hogy kottára lehetett volna szedni, mind hanglejtési, mind ütenykülönbségi változatainál fogva. Mondja meg kend: kik voltak jelen a kend elnöklete alatt Nagy uram pincéjében?

Biróczy még jobban behúzta a nyakát a válla közé, mint egy sáncba; onnan védelmezte magát.

– Nem emlékezem rá.

– Miért nem emlékezik kend rá?

– Mert részeg voltam.

– Miért volt kend részeg?

– Mert sokat ittam.

– Nehogy végig elmondja kend azt az anekdotát az egyszeri diákról: „mert szomjaztam, mert bort szomjaztam, mert sok bort szomjaztam”; levén az nagyon ismeretes és triviális anekdota. Hanem arra emlékezzék kend vissza, hogy minekelőtte ittak volna, mit cselekedtek?

– Danoltunk.

– S minekelőtte danoltak volna?

– Ismét ittunk.

– Tud kend valamit arról a könyvről, aminek neve Koszorú vagy Csittvári krónika?

– Igenis, láttam egyszer nagytiszteletű Muskotályi professzor úrnál.

– Bolond kend! Bolond kend! Bolond kend! – kiálta közbe a jelenlevő úr. – Biz énnálam nem látta kend; ne hazudjék kend olyan nagyokat.

Biróczy még magasabbra húzta fel a vállát.

– Én csak azt mondom, amit tudok.

– S mit tud kend a krónika tartalma felől? – folytatá a vallatást a rektor; kezével intve a szeniornak, hogy a jegyzőkönyvbe az utóbb mondottakat be ne vezesse, mert hiábavaló scurrilitások.

– Benne van a Szentek hegedűje.

Ez pedig egy igen kegyes tartalmú énekeskönyv volt.

– Apage satanas! – kiáltott közbe clarissime Muskotályi. – Volt bizony benne az ördögök dudája, de nem a Szentek hegedűje.

– S miért énekelték kendtek a clarissime domine előtt amaz exsecrált gúnydalt ott a pincében? – kérdezé a rektor.

Biróczy orcátlan vakmerőséggel felelte rá:

– A clarissime domine maga kért fel bennünket arra, hogy nagyon szeretné azt a nótát meghallani, mert még sohasem hallotta.

(Pedig minden éjjel azzal költötték fel.)

– Satis! Mehet kend hátra! Álljon elő sequens, humanissime Barkó Paule!

A hosszú diák kiállt a középre, s kezeit egymásba téve, mohamedanus komolysággal várta a kérdéseket.

– Humanissime! – szólítá meg a középre állítottat a rektor. – Kendtől okosabb beszédet várok, mint antistesétől, kit perversus embernek ismerünk mindnyájan. Feleljen kend nekem egész becsülettel, minő szövetség köti kendteket egymáshoz. Van-e kendteknek adott szava egymást el nem árulni?

Barkó egykedvű nyugalommal nyitá fel száját ezen mondatra:

– Vermis szözündin gecsen, kendi dsánindin gecsen.

A szenior nótárius kezében megállt a toll; nem tudta, hogy mármost hát ő mit írjon.

A rektor szemöldöke magasra feszült fel.

Egy odvas foga volt, mikor valamin nagyon tanakodott, a nyelvét erre az odvas fogra szokta tenni, mintha az abban lakó spiritus familiaristól kérné a tanácsot, hogy mit mondjon.

– Értem, humanissime! Ez törökül van mondva. Annyit jelent, hogy „aki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el”. De mármost feleljen meg kend ezen kérdésemre: tudja-e kend, hogy egy titkos konspiráció által magát a legfőbb hatalom üldöztetésének tette lészen ki? Mi védelmezi meg kendet, ha ez kitudódik? Vallja meg kend bűnét őszintén, hogy magát megszabadítsa.

Barkó ugyanoly hideg, lárvakemény arccal mondá el válaszát:

– An ki ezdeszti merdumán gurikht, szeres der dsezai Hakk avikht.

A nagytiszteletű úr még magasabbra feszíté fel szemöldökét, s homloka ugyancsak verítéket izzadott. Ez a nebuló most meg már perzsául felelt neki. De ő is bírt e fegyverrel, s nem érzé magát legyőzetve.

Az odvas fog egy ideig tanácskozott a rátett nyelvvel.

– Jól van, humanissime. E mondás perzsául van, s azt jelenti: „Aki az emberek kezétől megmenekült, az fejét az Isten büntető hatalmába akasztotta.”

A nagytiszteletű úr büszkén jártatta végig e mondat után fél szemöldöke alól kerekre nyílt szemét a körülállókon, s szótagolva diktálta a jegyző tolla alá mind az eredeti mondatot, mind annak a fordítását; mintha az a legrendesebb dolog volna.

Most azután folytatta a vallatást.

– Látom, édes fiam, humanissime, hogy milyen szép tudomány lakik kendben. Egykor tán velünk együtt ülhetne katedrát, sőt annyira vihetné dolgát, hogy a keleti követségnél tolmácsul alkalmaztatnék, s örök hivatalba jutna. Hacsak ilyen rossz társaságba nem keveredett volna. De még jókor a megtérés. Valljon meg kend mindeneket, térjen meg a gonosz útról, s legyen minden megbocsátva azontúl.

Erre aztán a következő választ adta Barkó:

– Teviz birle beklik töride oturmaktin; – Szever birle csikailik tozida jatmak jekdir!

A nagytiszteletű úrnak kövér izzadságcseppek kezdtek végigcsorogni az orcáján; ez a nebuló minden tudományából kikérdezi. Ámde van abban a kopasz fejben elég.

– Értem, fiam. Nem zavartál meg a tatár felelettel. Mondásod tatárul ezt jelenti: „Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni; mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni.” Ez bizonyítja kemény megátalkodottságodat; azért nem is kérdezek tőled semmit; recedas, állj hátra!

Nem bizony, mert attól félt a doctissime, hogy a negyedik kérdésre szanszkrit nyelven fog megfelelni a haszontalan fickó, s ebből éppen csak annyit bírt a rektor úr, amennyi abban a kisebbik fejében elfért.

– Sequens! Humanissime Jenőy.

Jenőy a törvényszék elé lépett.

– Nagytiszteletű iskolaszék – kezdé az ifjú —, nem várom be a kérdő pontokat, nem az összevissza vallatást. Tudomásom van a tárgyról, s beszélni fogok felőle önök előtt; nem ahogy vádlott és bíró beszélnek egymáshoz, hanem mint férfi férfiakhoz, ki tisztelettel tartozik azoknak, s becsülést követel magának. Itt kétirányú bűnvád van ellenünk fordítva. Az egyik az, hogy az iskolai fegyelem ellen kihágást követtünk el: elmulasztottuk a vasárnap délesti templomba menetelt, tiltott ruhában tilalmazott helyre gyülekeztünk, ott az iskolai elöljáróság jelenlétében féktelenkedtünk, sőt egy tiszteletreméltó tanári személyt gorombául inzultáltunk is. A második vád pedig, mely bennünket terhel az, hogy mindezen kihágások csak egy nagyobb vétség elpalástolására lettek elkövetve, mely vétség egy szóban leli kifejezését: „a Csittvári krónika”.

– A disztinkció tökéletes – szólt közbe nagytiszteletű Járai uram.

– E két váddal szemben kétféle védelem van. Az elsőnél teljes magamegadás, sajnálata a megtörténtnek, bevallása a vétségnek s nyugodt elvárása a büntetésnek; a másodiknál pedig határozott elutasítása minden felfedezésnek, vasba öntött válaszadás minden kérdésre: „Nem akarok! Nem akarok! Nem akarok!” Miért kérdik önök, hogy mi az a Csittvári krónika? Nagyon jól tudják önök azt. Nemzedékről nemzedékre adott ereklye az, melyet mindig a fiatalság őriz. Ülnek itt többen a törvényszék asztalánál, kiknek keze írását tartogatják ama lapok; mert hiszen fiatalkorában minden ember szabadelvű, rajongó és felmagasztalt. Azért száll ez mindig diák kezéből diák kezébe. Mert mikor innen elmegyünk, közülünk is lesznek főpapok, főhivatalnokok, s akkor mi is megfordulunk saját magunk ellen, akik hajdan voltunk szabadságszerető, merész gondolatú fiatal emberek. A Csittvári krónika volt, van és lesz; s amilyen bizonyos, hogy nem azoknál van, akiknél volt, olyan bizonyos, hogy nem azoknál lesz, akiknél van; nehogy megtörténhessék, hogy valamint a „múlt” üldözi most a „jelent”, úgy a „jelen” üldözhesse valamikor a „jövendőt”.