Mor Jokai - És mégis mozog a föld

Az elnöki széken már nem ült Jenőy, hanem sánta Biróczy.

A diákok nem mutattak semmi meglepetést a clarissime megjelenésén.

A csárdázást tiltja ugyan az iskolai törvény, de nem veszik azt szigorúan, amit a büntetés mérlege is bizonyít; például a pápai kollégiumban tíz garas volt a büntetése a kocsmában kapatásnak, s ezzel egyenlő értékű a más kollégiumokban, hol a büntetést naturáliákban adták ki (börtön, megdorgáltatás). Annálfogva nagyon érthető volt a meglepett krónikásoknak azon törekvése, hogy inkább engedjenek magukra bármily magas fokú kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy annak a gyanújába keveredjenek, amit éppen elkövettek; költemények szavalása! tudományos értekezés! tárogatófúvás! krónikaírás! Clarissime domine Muskotályi ünnepélyes tekintetet akart adni arcának, ami sehogy sem illett neki. Az átkozott diák előtt egészen oda volt a tekintélye már. Pedig igazán tudós ember volt: De szerencsétlen termete miatt kikaptak rajta, s aztán ő is üldözte a diákot. Akárhányszor meglátott az iskola falára felmázolva veres krétával egy nagy gömböt, annak tetejében egy kis gömböt, a nagy gömbnek négy vonással kezet-lábat, a kis gömbnek két ponttal meg egy húzással szemet-szájat festve: alá sem volt írva a neve, mégis tudta, hogy ő az ott. Még a tanodai táblán is ott találta ezt a mértani ábrát: aláírva Q. F. D. – Mégsem volt jó kedve.

– Mit mívelnek kendtek itt? – kérdezé parancsoló orrhangon, s nádbotja végével odakopogtatott az asztalra.

Sánta Biróczy érzé magát felhívatva az elnöki válaszadásra:

– Az exegeticát fejtegetjük. A kánai menyegző a textus.

– Nem kendhez szólottam. Humanissime Jenőy, miért nem ül kend az elnöki széken?

Jenőy előbb gúnymosollyal vetette magát hátra székében; aztán diákos humorral felelt:

– Ennek oka a fizika szabályában rejlik: „de impenetrabilitate corporum” a testek áthatlanságáról. Mivelhogy Biróczy már ott ül, s mivelhogy Biróczy test, s mivelhogy a testek áthathatlanok, s így két test egyszerre egy helyen nem lehet.

– Nemde, nem kend-e a krónikaírás prezidense?

Jenőy bámuló arcot csinált.

– Miféle krónikáé? A Krónikon Budensét tetszik-e érteni? Vagy Anonymus Belae regis notariusét? Avagy Szalárdi krónikáját vagy Márkus festett krónikáját vagy a carmen miserabile krónikáját?

– Ne csináljon kend magából bolondot. Kendnek becsületes arcához nem illik a komédiajátszás. Kendtek itt tiltott conventiculumokat tartanak, melyeket tilt Leopoldus I. törvénye; kendtek itt calumniákat támasztanak, miknek büntetése megszabatik a II: 71-ben, a magas udvar és az országgyűlési követek ellen rágalmazó verseket és pasquillusokat jegyezve fel róluk.

– Depraecor! – szakítá félbe Jenőy. – Nekem mint juristának a törvények idézését jobban kell tudnom; a conventiculumokat I. József törvényei tiltják: 1599: 25. A calumnia pedig, melyet II: 71. megfenyít, nem rágalom, hanem igaztalan perlekedés címe. Az a calumnia, mely a felséges udvarra vonatkozik, I. István II. 53-ban fenyíttetik halállal, amely pedig rágalmat jelent az inclyti Status et Ordines ellenében, ezt az 1725: 7. és 9. bünteti kétszáz forintokkal.

A clarissime domine majd kiugrott a bőréből dühében.

– Nem azért jöttem én ide, hogy kend nekem a Tripartitumból prelegáljon, hanem hogy adja elő azt a krónikát, hol van?

– Ilyen nevű állatról közöttünk soha említés sem tétetett.

– Casuista! Jezsuita! A nevekbe kötelőzködöl! Tudom, hogy egymás közt Koszorúnak nevezitek azt. Hol van a Koszorú?

Jenőy folyvást zavartalan humorral felelt:

– Koszorút csak kétfélét ismerek; az egyiket csinált virágból a menyasszony fején, a másikat babérlevélből a sült malacon. S minthogy az egyik sincs e helyütt…

– Tace! Hasztalan a tergiversatio! Mindent tudok. Fel vagytok adva! Valljátok meg bűneiteket őszintén; az büntetésteket enyhíteni fogja. Adjátok elő irataitokat!

– Quaeras! (keresd!) – ordíta közbe egy basszus hang. Barkóé volt az. S erre unisono felkiálta a többi: „quaeras!” Keresd!

A clarissime azzal nekiindult a botjával végigkopogtatni a hordókat: melyik kong? Melyik üres?

A részeget játszó Borcsay pedig csak azért is felkapaszkodott egy hordó tetejére, arra ráült, mint a lóra, ahogy Bacchust festik a kártyán, s onnan kezdett el dalolni:

Mindenki előtt ismeretes lesz az a tudományos experimentum, hogy ha egy hordót, mely nincs egészen teli, alulról megkopogtatnak, ott nem ád hangot; ha pedig felül kopogtatják meg a fenekét, ott már kong; – de még olyan eset nem fordult elő a fent leírt időkig, hogy egy hordó, mely akonájáig tele van, alulról megütve adjon kongó hangot. Clarissime Muskotályinak adatott meg ez új „vacuum Torricellianum”-ot felfedezni.

Amidőn ugyanis ahhoz a hordóhoz ért, amelyen Borcsay lovagolván, insolenskedett, s annak a fenekét is megkoccintá nádpálcája fogantyújával: íme a hangszer felül csak koppant, de alul döngő szózatot adott.

– Ez az! – inte a clarissime kísérőinek, s azzal diadalmasan fordult az elámuló diákhoz a hordó tetején. – No, most rugdalózzék kend! Most invokálja Bacchust és Gambrinust! Hát kend mit szól ehhez, humanissime Jenőy? Aki olyan fizikus; nem tudná nekem megmagyarázni, mi okozza azt, hogy ez a hordó alul kong, felül pedig nem ád hangot?

Jenőy zavarodatlanul felel:

– Egyszerű tudomány. Mindenki tudja, hogy a debreceni bor „fel szokott fordulni”; ez bizonyosan akkorát fordult, hogy alul került a levegő, felül a bor.

– Majd végére járjunk e nevezetes fenomenonnak. Spirité! Hívjátok ide a csaplárost!

Nagy uram nem volt messze.

Hozta már a kalapácsot.

– Ne törjük rajta fejünket sokat – mondta a clarissimének —, megmondom, hogy ennek a hordónak kettős feneke van; még a háborús világban készült, s arra szolgált, hogy a rejtekébe dugdosta el a jámbor ember a félteni való pénzecskéjét. Jelenben pedig semmi sem lévén benne.

– Semmi-e? – szólt gúnyosan a clarissime, a fél szája szegletéből eresztve a szót. – No, majd mindjárt analizáljuk hát azt a semmit. Nyissa ki kegyelmed a hordó ajtaját.

Az igen egyszerű műtétel, a hordófenéknek van egy hermetice záródó ajtaja, melyet egy vastag retesz szorít a fenekéhez; ha e reteszt kiütik belőle, menten ki lehet venni az ajtót.

Clarissime Muskotályi azt sem várta, hogy a jurátus belevilágítson a felszabadított odúba; hanem sietett kurta térdeit meghajtani s nádpálcájával belekotorászni a rejtélyes üregbe, hogy annak elefántcsont fogantyújával kihúzza ebből a corpus delictit. A négy asszisztens ugyan segített odanézni; míg Nagy uram kerek hasán összetett kezekkel sopánkodott a diákok helyett: „no, jojcakát, nektek, szegény latinusok! Jojcakát neked, Csittvári krónika: elárult benneteket a gézengúz Aszályi!”

A clarissime pedig addig húzta, addig vonta a botja kampójára akadt papiros zörejű tárgyat, míg szerencsésen kirántotta azt a hordóból, s mi vala az – egy irtóztató nagy koszorú vereshagyma.

– Ecce! – kiálta fel Jenőy. – Ez a harmadik koszorú csakugyan nem jutott eszembe.

E furcsa trofeum láttára féktelen hahotában tört ki az egész siserehad; nevetett maga Nagy uram is. (Hogy az ördögbe változott át az a krónika vereshagymává?) Még a két jurátus is a clarissime háta mögött megesett a röhögés ördögének; nem ugyan fennhangon, de legalább pantomiában; mind a kettőnek a füléig szaladt a szája, s laposra hunyorult a szeme; mikor pedig a clarissime hátranézett, akkor hirtelen bekapta mindegyik a száját, s felrántotta a szemöldökét, de ha elfordult, megint csak kilátszott mind a harminckét foguk. Míg a szegény mendikás odahátul, ha egyébbel nem mert nevetni, hát a nyakát húzta le a válla közé, s a térdét emelgette, azzal nevetett.