Mor Jokai - És mégis mozog a föld

Ami végül a fiatal primo amorozót, Bányaváryt illeti, az egy tökéletes gavallér, s akárhogy elváltoztatta a nevét és alakját; mindenki tudja felőle, hogy ez egy alispánnak a fia vagy Sárosból, vagy Szepesből, vagy Sopronból; de bizonyosan alispánfi!

Játékrendjük is kitűnő: előadják a Tolvajokat vagy Moor Károlyt Schillertől, a Fösvény és a Botcsinálta doktort Moliére-től, Rómeó és Júliát Shakespeare-től, Kotzebue Bak-őzét, Zűrzavarát, Benyovszky Móricát, Körner Zrínyijét, Goethe Faustját színre alkalmazva, operákból Béla futását, Zampát (ó, milyen Zampa Bányaváry!) az Arany időt, a Harisnyatakács és uszkárnyírót. Sőt néha annyira megy a nemes buzgalom, hogy eredeti magyar darabot is kerítenek (írja azt valaki; de nem teszi ki a nevét), mint például Bocskai István és Cserni Gyurka. (Ez utóbbiak természetesen a kockáztatott vállalatok közé tartoznak – szerző kegyes elnézésért esedezik.) – Súgó pedig nem hallatszik ám az előadás alatt.

Tömve is van mindig a nézőhely. A sedriák alatt sok vidéki uraság van idefenn; kiket a késő estig ülésező törvényszékek sem tartanak vissza, hogy a színházba el ne menjenek.

Hódítás volt az, minden hazafiúi frázis nélkül. Vitte a közönséget – nem gallérjánál fogva – a „hazafiság a nemzetiségnek” —, hanem az, hogy gyönyörűségét találta benne.

Csak Kálmánt nem ragadta magával az általános lelkesedés és kíváncsiság; pedig nagymama és Cilike mindennap elmentek a teátrumba, s vacsoránál a nagyasszony végig elmondott mindent, hogy mi volt a darabban; össze is pörölt ítéletében sokszor Béni bácsival, akinek az otromba komikum tetszett legjobban, amit a nagyasszony ki nem állhatott. Béni bácsi azt szerette volna, hogy bár csak egyszer „Kakambukifornihorgyeminomen herceget” adnák.

„Az már csak pajtába való!” – volt rá a nagyasszony véleménye (ti. olyan színésztársasághoz méltó, mely pajtában üti fel Thalia oltárát).

Kálmánnak pedig minderre semmi gondja sem volt.

Juristai utótanulmányát oly szorgalommal folytatta, hogy már az ötödik hónapban készen állt a magánvizsga letételére, s így félévet megnyert életpályáján; ez volt most minden gondja: mentül hamarabb szabadulhatni az édes otthonból és megkezdhetni a küzdelmet a nagy ellenséggel: a világgal.

Azért neki kisebb gondja is nagyobb volt a színházba menetelnél.

Egy este pedig, már a hétórai harangszó után jócskán, szalad haza nagy sietve Béni bácsi; csak most eresztették el a törvényszékből, hol nagy kriminális eset tárgyalásában volt szükség a votumára, Béni bácsi aztán, amint szabadulhatott, szaladt, a kardját hóna alá kapva; azt hitte volna az ember, hogy megy most valakit levágni.

De bizony az volt a baja, hogy elkésett már a teátrumból; s aztán amíg átöltözött magyarból civilbe, mind azon aggódott, hogy senki sem talál már lenni a kasszánál, akitől bilétet váltson, hogy megy be bilét nélkül?

– Nem jön el ma sem, kedves Kálmán öcsém, a teátrumba?

Azt hitte, Kálmán majd csak beviszi őtet is valahogy.

– Nem, bátyám, tanulnom kell.

– Ejnye, minek tanul olyan sokat? Még csont nő tőle a fejében. Én ismertem már egy olyan urat, akinek az agyvelejében csont nőtt a sok tanulástól.

De Kálmánt csak ez a fenyegetés sem bírta rá, hogy vele menjen. Utóbb is csak egyedül kellett vállalkoznia.

S csakugyan nem volt már a kasszánál senki. Béni bácsi hiába tébett-lábott alá s fel, hogy valakit elfogjon bilétért, utoljára is rászánta magát, hogy bevetemedik fizetetlenül a nézőhelyre, mert odabenn nagy volt már a nevetés. Sganarellát adták.

Hát csak befurakodott; gondolta, a bilétszedőnének majd megmagyarázza e betörés indokait, de az sem volt ott; az is elment már a karzatra a darabot nézni.

Béni bácsi aztán a bűntudat lelki mardosásával húzódott egy oszlop mögé, hogy ő most fizetetlenül lopta be ide magát. Minden pillanatban attól remegett, hogy valaki megfogja a karját, s azt kérdi, hát maga hogy jött ide. Ha valaki ránézett, azt hitte, most mindjárt elő fogja kérni a bilétet. A színpadról Sganarella ha felé fordult, azt várta, hogy rá fog kiáltani: „Nini! Ott egy ember áll, aki nem fizetett be.”

De föltette magában, hogy ez állapoton segíteni fog, s amint az első felvonás után leeresztették a kurtinát, keresztülfurakodott az embertömegen, a redingote-szárnyak merész kockáztatásával egész a proszcéniumlámpákig, s azalatt, míg a cigányok gyantázták a vonót, kivette az ezüsthúszast a zsebéből, s elkezdett vele a súgó félkupoláján bekocogtatni.

– Súgó úr! Súgó úr! Kérem! Húzassa fel egy kicsit megint azt a kurtinát.

A súgó azt hitte, valami megtiszteltetés vár valakire, s jelt adott a függöny felhúzására.

Amint az egy kicsit meglebbent, Béni bácsi nem látva mást a színpadon, mint a történetesen ott álló primadonnát, egyenesen hozzá intézé szavait.

– Ifjasszony. Kérem! Igazgatóné ifjasszony! Jöjjön ide. Kérem alássan. Nézze, nem találtam a kasszánál senkit, hát itt adom meg az ántrét.

S azzal lábaihoz helyezte a húszast, mit az igazgatóné kecses pukkedlivel fel is emelt.

No, hanem támadt erre boltozathámlító kacagás az egész teremben.

Béni bácsi hátrafordult, s el nem tudta gondolni, hogy mit nevetnek. Hiszen ő igen ildomosan cselekedett.

– Áh! Ez nagyszerű! Mányifik! – kiálta egy mindenen túlcsengő férfihang a nézők seregéből, mely hang urát mindenki báró Bálvándy név alatt ismeré. – Mányifik! Ez még nem volt soha! Ez túltesz Sganarellán! Ezt kérjük ismételtetni!

Hanem elébb érdemes lesz ennek a báró Bálvándy személyének egy fejezetet kerekítenünk.

Ez volt amaz emlékzetes úr, akihez a kicsapott diáknak ajánlólevelet adott Csollán Berti, mint „vándorló komédiás direktor”-hoz.

Érdemes lesz őt közelebbről körülnéznünk.

Ez Csollán Bertinek tökéletes ellentéte s mégis kiegészítő része.

Elválhatatlanok!

Mindig van valami plánumuk egymás ellen, amivel a régebben kapott tromfot visszafizessék, amivel egymást kegyetlenül feltréfálják. Az ilyen terv néha évekig szövetik, fonatik, míg egyszer kapóra jön a foganatbavétel, amikor aztán tökéletes a mulatság.

Csakhogy ami Csollán Bertinél sordidus, mocskos tréfa, az Bálvándynál raffinírozott, elegáns patvarkodás. Négy vármegye vidám cimborasága bele van vonva e komikus guelf— és ghibellin-harcba, s segít hol az egyiknek, hol a másiknak, s nevet mind a kettő rovására.

Bálvándy harminc évet meghaladt férfi, kinek olyan szerencsés arcvonásai vannak, hogy sohasem vénülnek. Barnapiros arcszín, erős római orr, szénfekete sűrű fürtök, bajusz, pofaszakáll és szemöldök; eleven tüzes szemek s mosolyra álló ajkak. Termete középmagas, izmos, kifejlett.

Örökké vidám arc, derült kedély. Az ilyen emberek sohasem vénülnek.

Valami keveréke ez a megcsodálni való jó és rossz tulajdonságainknak, mikről nem tehetünk, mert nemzeti típus; akiben egyesítve van a ragyogó magyar mágnás s a kóbor betyár, a mecénás és a kéjenc; a kalandor és az örökös főúr; a hős és a bohóc.

Ha szegény vagy, ha kérni mégy hozzá, odatartja zsebét, nyúlj bele, végy ki annyit, amennyivel megenyhülhet a bajod; hanem ha tartozik neked valamivel, s azt akarod tőle megkapni, pörre ereszt, s brachiummal se veszed meg rajta, s azt is visszaveri.

Bejárta a külföldet, mindenütt ismerik fényes kalandjáról, mikkel a magyar sajátságokat ismeretesekké tette; hanem valami komoly vállalatról, melynek élére úr kellene, nem beszélhetsz vele.