Mor Jokai - És mégis mozog a föld

– Itt vannak! Megjöttek! – kiálta izzadságtól ragyogó arccal.

– Kik vannak itt? – kérdé a nagyasszony.

– A teátristák! Megérkeztek a teátristák! Most osztották ki a cédulát a generális gyűlésben. Az aztán a direktor! Jaj, de szép ember. Akár egy vicispán. Kardosan, mentésen jött fel a gyűlésbe, s ott publikáltatta a nemesi levelét. Igazi nemes ember! Én is olvastam az armalisát. Aztán cédulát is kaptam. Itt van ni: „Ma felsőbbek engedelmével adatik Béla futása, énekes vitézi színjáték 5 felvonásban; írta Kocze Bue, fordította Napkeleti, muzsikáját szerzette Ruzsicska.”

És addig még a kardját sem tette le az oldaláról Béni bácsi, míg végig nem olvasta a cédulát, minden személyzetével együtt, egész a „vége tíz óra után”-ig.

Kálmán figyelemmel hallgatott oda mindaddig, míg a személyzet neveit olvasá; de miután a sok – „úr” – „ifjasszony” – „leányasszony” sorozata leteltével nem hallotta azt a nevet, amelyet várt, nem ügyelt az egészre tovább. Borcsay nevét leste csupán. Az nem volt köztük.

Béni bácsi letette a nagyasszony elé a színlapot, s aztán könyörgésre fogta a dolgot.

– Ugye, kedvesz, édesz, jó mamáckám, elmegyünk a teátrumba? Menjünk el a teátrumba! Bizony csak elmenjünk a teátrumba!

Olyan furcsa volt ez a nagy gyerek, azzal a nagy széles karddal az oldalán, amint ilyen kunyorálásba esett át.

– Jól van no. Elmegyünk. Ha szomorújáték van, azt én is szeretem.

Béni bácsi nagyot ugrott örömében.

– Ugye a Cilike isz eljön?

– Bizony nem is hagyjuk ám magában itthon.

– Ugye a Kálmán öcém isz eljön?

– Én nem megyek. Tanulnom kell – válaszolt Kálmán.

– Aj, de kár. Pedig milyen szép darab! Abban isz van egy Kálmán, mégpedig herceg. Az magának druszája.

– No ne búsulj! – mondá az anyja. – Majd eljátsszák egyszer a te kedvedért a te druszádat is: „Lengyelországi Benjámin vagy a kétgarasos atyafi”.

– Jaj, mamáckám! Ugye, abba is elmegyünk?

– Mindenbe elmegyünk, amíg csak itt lesznek; abonnírozunk három zártszéket.

– Miért nem négyet? Kálmán öcémnek is.

– Ő még fiatal, neki nem kell ülőhely. Mikor neki tetszik, ő is elmehet.

– Nemigen fogok ráérni az idén – mondá Kálmán. Azzal föl is kelt az asztaltól, s ment a szobájába tanulni; otthagyva az örömében enni sem tudó Béni bácsit az asztalnál, kinek egymás után visszahordták a már kivitt tálakat. Azt sem tudta most, hogy mit eszik.

S hogy az öröme tökéletes legyen a nagy gyereknek, még azt is megengedte neki a nagyasszony, hogy az új redingote-ot fölvehesse, mikor elkíséri őket a színházba.

De alig is várhatta, hogy azt a hetet harangozzák.

Milyen pompásan illett rá ez az új tobákszínű redingote, azokkal a fényes sárga rézgombokkal!

Még az utolsó percben is volt benne annyi rokoni szeretet, hogy Kálmánt meginvitálja az együttmenetelre; de az csak otthon maradt.

Igen jó alkalom volt neki az általános elcsendesülés a háznál a tanulásra.

Késő fél tizenegy óra vetette haza a színházlátogatókat.

Milyen zajjal jöttek! Micsoda triumfussal rontott be Béni bácsi. Ez volt aztán az előadás! Ezek aztán a színészek. Micsoda előadás! Sohasem látott többet ilyet, de nem is fog látni soha K* városa. Milyen pompás öltözetek! Milyen királyok, milyen hercegek!

Béni bácsi egzaltálva volt! Le sem akarta vetni azt a sárga gombos redingote-ot.

De még a nagyasszony is meg volt elégedve.

– Becsületes darabot adtak. Az ilyen darabot szeretem, amiből az ember épül valamit. Nemcsak röhögni megy oda. Aztán igen jeles aktoraik vannak, azt már meg kell adni.

– Kivált az a Bányaváry! Aki Kálmán herceget adta. Az tetszett nekem legjobban – heveskedék Béni bácsi.

– De az igazgató a legjobb színész – mondta a nagyasszony.

– Nekem a primadonnájuk tetszett legjobban – szólt Cilike.

Az ugyan Béni bácsinak is legjobban tetszett, de nem merte elárulni.

A színház persze zsúfolva volt (az Aranysas táncterméből átalakítva).

– Ha mindig így fog nekik menni, roppant ájnámokat csinálnak – ez volt Béni bácsi approximatív kalkulusa. – Kár, hogy Kálmán öcsém nem volt ottan.

Kálmán öcsémnek aztán egész a lefekvésig volt mit hallgatni Béni bácsitól; mi volt a darab tartalma, hogyan kezdődött, mi lett a vége! Milyen dalok jőnek benne elő? Hogy sírt a közönség, mikor rázendíté azt a szomorú nótát, hogy

Hunnia nyög letiporva, Sírnak a bús magyarok!

Meg is kísérté Béni bácsi, hogy a maga kappanhangjával elénekelje a nagyon megszeretett dalt, mely valósággal igen szép ária; de az a maleficiuma van, hogy harmadfél oktáván jár fel s alá; minélfogva Béni bácsi, ha fönn kezdte, ott, hogy „Betellett már a magyarnak Búval töltött pohara”: csak a szemöldöke rángatásával bírta jelezni, hogy még ott is van valami hangjegy; ha pedig aztán alant fogta, akkor meg ott, hogy „Puszta a Béla udvara!”, csak a legörbített nyakával kereste az elérhetetlen mély hangokat. És végtől végig kiállhatatlan hamis volt minden hangja.

Kálmán nem bírt magának nyugalmat szerezni tőle, pedig az ő feje éppen tele volt a „zálogperek” mindenféle tekervényeivel, amiknek semmi közük az előadó-művészethez.

Szerencséjére Béni bácsi levetkőzéskor azt a gyászos felfedezést tette, hogy a redingote-ján hátul végigcsepegett a faggyúgyertya; mert éppen kikereste azt a helyet, ahova senki más nem akart állni. Ez aztán nagyon elvette a kedvét. Az újdonatúj redingote!

Kálmán ugyan megvigasztalta, hogy majd reggel kiveszi ő azt mindenféle kémiai szerekkel, hogy meg sem látszik; de csak mégis elmetszette ez az eset Béni bácsi kedvének húrjait, s nagyon lenyomott kedélyben dűlt a párnái közé, s sokáig nem tudott elaludni. Az, hogy „Hunnia nyög letiporva”, még magában igen szép dolog, hanem hogy az ő redingote-ja is faggyúcseppet kapott, ezt a véletlent csakugyan elengedhette volna már a balsors Hunniának.

Legalább békét hagyott Kálmánnak reggelig; amidőn öcsémuram nagy hajnalban fölkelvén, amíg Béni bácsi aludt, szépen kitisztította a foltot a gallérjából úgy, hogy a fölébredő, kinek első dolga volt a redingote-hoz kapni, azt hivé, hogy csak álmodta azt a rettenetes álmot, arról a faggyúcseppről a hátán.

A teátristák első föllépésükkel meghódították az egész közönséget. A vármegyegyűlésen nem beszéltek annyit a gravaminákról, a rossz utakról és jogtalan katonai túlkapásokról, mint Varsay színtársulatáról. A társaság kitűnő tagjait egyik előkelő ház a másik kezéből ragadozta ki ebédre, társas mulatságra, s mindezen alkalmakkal kitűnt, hogy a teátristák nem valami szedett-vedett csőcselék, hanem literátus, jól mívelt emberek. A direktorral nem is lehet másról beszélni, mint asztronómiáról vagy históriáról. Azokban úgy otthon van, akár egy professzor. Neje, az első hősszerelmesnő, egész tiszteletet parancsoló alak; s viszont a költői irodalomban jártas; a naivistáné csupa szemérmetesség, s csak az a kár, hogy idegen szavakat szeret beszédébe elegyíteni, amiknek az értelmével nincsen egészen tisztában; a komikus lumpácik személyesítője a legkomolyabb férfiú a világon; bámulja az ember, hogy tudja magát úgy elváltoztatni a színpadon, hogy mindenkit megnevettet; a gonosz vén intrikus a legbecsületesebb fiú, aminőt csak kívánni lehet; sőt még maga a cédulahordó is, a törpe, nagy fejű, széles szájú kis Rák bácsi, egy respektábilis perszóna, ki, mint tudva van, maga is háziúr Miskolcon, s csak a művészet iránti szeretetből jár együtt a truppal, s egyúttal a társaság szabója; de már másodnap minden embert ismer és nevén szólít az utcán, s előre elmondja, mi lesz a mai darabban.