Mor Jokai - És mégis mozog a föld

– Most sem jó még; most is hibázik benne valami.

– Hibázik? – monda Biróczy. – Tudom már, hogy mi hibázik.

Azzal nekiakasztá a tollat az iratnak, végigfreccsentette rajta a tintát, éppen úgy, ahogy a principálisa iratán volt.

A principális se nem nevetett, se nem káromkodott: csak a fejére ütögetett az öklével gyöngédeden a kefehajú fiúnak.

– Lássa, maga bukfejes; hogy kitalálja az a maga amerikai bivalyfeje, ha kénytelen vele. Ez hibázott belőle! Mert tanulja meg, hogy kétféle disznók vannak az írásban. Az egyik az, amelyik magától cseppen le a tollból: ez a gyönge lelkű, hülye szájú, bukott ügyű, vigyázatlan írók disznója; a másik pedig az, mely a bátran vezetett tollból, mint a rakéta, lő szerteszéjjel, ez a határozott jellemű, biztos ügyű, magukban bízó, senkitől nem félő írók disznója. Mármost tanult valamit. Hát muzsikálni tud-e?

Az ilyen szerteszét ugráló kérdésekkel szokta Korcza úr a fiatal gyakornokfélét zavarba hozni.

– Hogyne tudnék? – felelt Biróczy.

– Mert nálam az is szükséges.

– Értek egy fúvó instrumentumhoz, melyet nagy passzióval kezelek; és azután egy húzó muzsikához, de amelyet diákkoromban csak télen át és nagy kényszerűségből szoktam gyakorolni.

Korcza úr titkosan nevetett magában. Most látták egymást először; de máris értették egymást.

– Hát diktandó tud-e audiat írni? – kérdé, hirtelen sarkon fordulva, patvaristájától.

– Bizony tudok azt is.

– No, hát írjon!

Azzal elkezdett a szobában alá s fel járkálni, s nem szólt egy szót sem. Egyszer aztán azt kérdi tőle:

– No, hát leírta, amit diktáltam?

Majd kigúnyolta volna csúnyául, ha azt hallja tőle, hogy hát mit írtam volna, ha nem hallottam semmit!

Az lett volna rá a felelet, hogy „audiat semmit se tud, ha csak azt tudja leírni, amit fennhangon diktálnak”.

De ahelyett Biróczy kiverte a tollát az asztalhoz, s azt felelé egész készséggel: „igenis, leírtam”.

– Olvassa fel hát, hadd hallom! – szólt Korcza úr, zsebébe dugva kezeit, s két kurta lábát szétterpesztve.

Biróczy olvasott:

„Exmissio. Melynél fogva dominus Alexander Biróczy egyszer mindenkorra kiküldetik, hogy az általa nagyon kedvelt fúvó instrumentumon, a borlopón, az asztalhoz megkívántató bornak a hordóból előmuzsikálásában fáradozzék; ellenben a vonó muzsikával, vulgo ,fűrész’, hegedüléstől, az ellen való antipátiája és rossz lábai miatt, fölmentetik; ez a hajdú dolga lévén.”

Korcza úr nagyot prüszkölt nevettében.

– No, nem bánom. De közbeiktatandó: az első funkció alatt, amíg a pincében jár, fütyülni tartozik.

– Elfogadom.

– Nagyobb igazság kedveért. Minthogy már benne vagyunk az alkudozásban, jó lesz megismerkedni a hivatalbeli kötelességekkel – monda Korcza úr, s elővett egy kalendáriumot, mely a szegletén áthúzott madzagnál fogva volt a falra akasztva; annak a belső üres táblájára voltak feljegyezve a patvarista capitulationalis föltételei, hogy feledékenységbe ne menjenek. Tehát:

– 1-mo. Fizetés semmi.

– Köszönettel fogadtatik.

– 2-do. Borravaló a hajdúé, accidentia a patvaristáé.

– Kivéve, ahol megvernek bennünket; mert ott én szaladok elöl.

– 3-tio. Ebéd, vacsora idehaza, egy pohár bor, reggelit hozhat magának, ha van miből.

– 4-to. Ha a hajdú este le találja magát inni, akkor a patvarista tisztítja meg a csizmákat.

– Hát ha a patvarista megelőzi a hajdút e privilégiumában?

– 5-to. Az aktákkal a principálist kísérni kell; ha a hajdú hozza, hátul jön utánam, ha a patvarista, elöl megy előttem. Nem a rang végett, hanem hogy lássam, hogy nem veszít-e el belőlök valamit.

– 6-to. Az asztalnál a pecsenyét a patvarista trancsírozza. Item, bort hoz fel az asztalra a pincéből.

– 7-to. Mikor pedig vendégek vannak az asztalnál, s a hajdú az ételkörülhordással van elfoglalva: olyankor a patvarista idevigyázzon a szemöldökömre.

– Hol van az? Kérem alássan.

– Kutya-kutyánszki! Ha az egész világon senki sem látja is a szemöldökömet, audiat tartozik azt látni, s mikor én így teszek a szemöldökömmel (itt felfelé rántotta a szemöldizmát), az azt jelenti, hogy keljen fel, s váltson tányért.

– Mikor pedig én így teszek a szemöldökömmel – mondá Biróczy, vastag serteszemöldeit összevonva —, az azt jelenti, hogy nem váltok.

– Üm! Hát ez is a hajdúra marad? Jól van. 8-vo. Mikor úriszékre megyünk, velem jön, az úton el nem aluszik, s vigyáz rá, hogy a kardját el ne veszítse a kocsiból.

– Ez az én dolgom.

– Ha sötét van, s rossz az út, a lámpást viszi a lovak előtt.

– Ez a hajdú dolga.

– De biz audiat dolga. A hajdú fogja olyankor a kocsit, hogy fel ne dűljön. 9-no. Az úriszéken az elítélt delikvensek megcsapatásánál számlálja a botokat. 10-mo. Mind a két táblán mindennap megtudja, minő processusok vétetnek föl s kik a referensek. 11-mo. Határjárásoknál segít meglépni a meghúzandó vonalt. 12-mo. Az érkező klienseket a várakozó szobában kellemesen distrahalja. 13-tio. Mikor alispán vagy magas patrónushoz ebédre vagyunk hivatalosak, ahova a patvarista leül, ott az utolsó hely. 14-to. A pipákat tisztán tartja. 15-to. Segít papmacskát szedni a kertben. 16-to. Ha hajtóvadászaton vagyunk, a nyulat utánam hozza. 17-mo. A főispán urak által adandó bálokban, melyekben meg kell jelennünk, azokkal a kisasszonyokkal, akiket más táncolni nem visz, táncolni a patvarista kötelessége.

– No, az az én dolgom.

– Hahaha! – kacagott Korcza úr, szegődöttje sánta lábaira tekintve.

– No, csak az az én dolgom.

– És végezetre tudatandó, hogy mikor csengetek, az a hajdúnak szól, mikor pedig füttyentek, az audiatnak szól, s akkor egyszerre ugorni és szaladni hozzám!

– Megértettem.

– És most, hogy mindjárt beleállítsam a funkcióba, itt van ez a megintő levél, vigye el ezt tekintetes Balhásy fiskális úrhoz.

– Hol lakik? – kérdé Biróczy.

– Pesten – felelt rá a principális, s engedte Biróczyt nekiindulni, hogy keressen fel valakit, akinek a lakása feltalálható Pesten.

Jenőy két nappal későbben érkezett meg Pestre, mint Biróczy. Ismét itt a mese a tekenősbékáról és a nyúlról.

Azt elfeledte hozzátenni Phaedrus a meséhez, hogy a „testudo” kocsin jött a célhoz, a „lepus” pedig gyalog.

Kálmán megtalálta ugyan zsebében a Sándortul odalopott pénzt; de nem vette hasznát. Tudta, honnan jön, s vissza akarta azt neki küldeni. Az az ember volt, aki tud ebédelni a vadkörtefa alatt; de az ingyent csakis a vadkörtefától fogadja el.

Amint beszállt a „Két Kecskéhez” (az volt akkor a vidékiek leglátogatottabb és legolcsóbb vendéglője, s még most is megvan az akkori bokharai állapotban; eltemetve azóta épült paloták árnyékában), azonnal sietett az úti portól megtisztakodni; szerencsére egyetlen finom ingét még a Tarnában kimosta, volt mivel felváltania Csollán Berti rézingét, amivel elégett ruháiért kárpótolta.

Hanem hát a fiatal termeten minden ruha nyalkán áll, még ha meg van is viselve.

Kapott ajánlólevelére pontosan fel volt írva az asszonyság lakása, akinek pártfogására építette legközelebbi jövendőjét; a címzettnél fogva sok kérdezősködés nélkül rátalált a házra.

Amint belépett a címzett lakásba, rögtön feltűnt előtte a nagy ellentét eközött, meg amit Gödénylakon látott.

Ott piszkos szolgáló fogadja, ha fogadja a vendéget, meg emberlehúzó komondor; de már az bizonyosan fogadja; itt vállzsinóros inas nyitja az ajtót, sárga frakkban, piros puliderben; ott dögbőrrel van végigterítve a tornác, sáros csizmanyomok és mezítlábnyomok a soha nem sikált pallón, pókháló minden szegletben, vaskályhák csövei a papirossal beragasztott ablakon keresztüldugva, avas brinzadöböz az asztalon, legyektől belepve, pipafüsttől keserű s penésztől savanyú minden szoba, a falakról négyrét hámlik a mész; a bőrszékekből kitolakodik a tehénszőr, s a ragadós kilincshez félelem hozzányúlni – itt pedig Gobelin-szőnyegek, damasztfüggönyök, márványkandallók; drága vázák egzotikus virágokkal, aranyozott bútorok a reneszánsz divat szerint, s minden szobán végigvonul a magas régiók bűbájos illata. – Jenőy kezdett érteni valamit belőle, hogy férj és nő nem laknak együtt!