Mor Jokai - És mégis mozog a föld

Ki tudja, hátha a többi levél is haszonra fordul?

Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival. Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy vizsla, két kopó meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő idegen, aki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide vagy innen gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.

Azonban mégis az történt, hogy amint egyik diák felváltotta a másikat a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából, s aztán nem jött többé vissza. Úgyhogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst, körülnéztek: magukban voltak.

– Hová lett az a sok gézengúz?

– Bizonyosan alunni szöktek – sejté Barkó Pali —, megyek, felkeresem őket.

– Fel ne verd, ha alusznak! Csillagot rúgatunk velük.

(Ez az asztronómiai experimentum abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen talpára papirost kötnek, s azt meggyújtják.)

Barkó Pali is elpárolgott a szobából, s aztán csak várta Csollán Berti, hogy majd visszajön – mikor megunta a várakozást, maga is utánanézett, de sehol sem talált írmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is kiment, ott is nagy csendesség volt. Hítta a kutyákat, de egy sem jött elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.

– Merre vannak a diákok? Hová lettek a kutyák?

A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az az egy pedig, amelyiknek rossz van, fenn ül Csuka Feri nyakában, az szalad vele torony irányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül járnak azok már. – De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint valami kísértetüvöltés, mint a „wilde Jagd” föld alatti kutyakardala zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon, cifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest. Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor, vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres búzaverembe; aminek a szája le volt fedve egy szekérkerékkel: onnan üvöltött elő az egész kórus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garabonciás hordta őket oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No, az még rossz helyen fogja végezni a sorsát.

Amint Csollán Berti rájött, hogy a vendégei megszöktek, szörnyű haragra lobbant.

– Lóra! Valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.

Maga is nyeregbe kapott, nyakába vetette a karikást, s vezette az üldöző csapatot a rév felé. Arra kellett menekülniök.

A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa – jó egy óra járásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a túlsó oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek a kötélbe kapaszkodva.

Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez. Ilyenkor már a révész is alszik.

– Üff – nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta Biróczyt. – Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.

S Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.

Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át valakit a Tiszán. Kiváltképpen azt az öt legátust, aki negyednapja ott prédikált a portán. Mi járatban vannak?

– Hát, bácsi, megvalljuk igazán, szökünk – mondá Biróczy. – Holnap vasárnap, s nekünk a helyeinken kell lennünk, ahol már várnak ránk, kit Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a szenteltvizet bécsi szappannal. A kendtek hóbortos gazdája meg erővel itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek prédikációt; aztán a prédikáció végével kit-kit megkatekizáljunk!

Az öreg révész megszeppent erősen.

– Hát aztán mi az a megkatekizálás?

– A biz abból áll, hogy egyenkint minden ember kiszólíttatik a középre, s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból, melyek a tíz parancsolatok? Melyek voltak az egyiptomi tizenkét csapások? Kik voltak az apostolok név szerint? Hogy hítták Noé fiait? Mi nevük volt József kilenc testvéreinek?

– Micsoda? – kérdé a révész hüledezve.

– Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, akit megkatekizálnak; s kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentomot szerző próféták név szerint, és azoknak fejezetei?

– Az ótestamentomi próféták?

– Talán nem is tudja kend? No, majd én megtanítom rá, hogy megfelelhessen vers szerint.

– No, mondja el kend utánam szépen; mert ha megkap bennünket Csollán Berti, s visszavitet, ez lesz a kend felelete holnap.

– Csülökre, legények! – ordítá rémülten a révész. – Frissen tegyük túl a másik partra ezt az öt diákot.

– De hátha utánunk jön a gazda – aggódott Biróczy —, s visszahoz?

– Ma ugyan nem. Arról már felelek – monda a révész. – Dejsz engem meg nem katakizáltat vénségemre.

A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a túlsó partra, ahogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.

Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révgunyhóhoz, az üldözöttek már rég csendesen aludtak egy puszta szőlőben, egy felfordított boroskád szellővédő oltalma alatt.

Berti szidta a révészgazdát, minek vitte át a diákokat, hogy merte őket szökésükben előmozdítani. A révész nem szólt semmit, csak magában dörmögé a rettenetes szókat: „Esdrás, Nehémiás, Hoseás, Mikeás!”

– Frissen utánuk! Vissza kell őket hozni!

(Dejszen, nem eszel ma azokból!)

Mikor a Tisza közepén járt a komp az üldöző csapattal: hogyan, hogyan nem; az nem tudódik, de megesik akárhányszor véletlenül, mért ne eshetett volna meg most is, hogy a kötél a túlsó parton elszakadt; a Tisza éppen áradásban volt, elkapta a kompot, a révészlegények megkapták a kötelet; s az öreg révész olyan ügyesen kormányozta a járművet, hogy a sebes ár a kötélnél fogva odacsapta azt a parthoz, ott mind belefordultak a vízbe; szerencsére a part tele volt ültetve fűzfával, azon kikapaszkodott minden ember szerencsésen pocsékká ázva.

És ezt mind Habakuk prófétának és az ő társainak köszönhetni.

Az elszabadult diákcsapat pedig, miután a túlparton érzé magát, igyekezett elérni egy közelből fehérlő házat; az pedig egy homoki szőlőnek elhagyott kunyhója volt. Olyan épület, amelynek csak három oldala van; a negyedik egészen ablak. Abban találtak egy szegletbe állított taposókádat, amögé letelepedtek.

– Fiúk. Itt a válaszút – monda Jenőy —, holnap ki erre, ki amarra; ki tudja, mikor látjuk egymást. Hanem hát most tegyünk egy fogadást: hogy akik tizenkét esztendő múlva élünk: ezen a napon, melyen búcsút veszünk egymástól, ismét felkeressük egymást. A találkozás helye Pest.

Mindannyian megölelték, megcsókolták egymást, felfogadták, hogy tizenkét év múlva, akármilyen nagy úrrá, akármilyen koldussá tegye is őket a sors, egymást Pesten felkeresik. „Visszajövök Tatárországból is” – ígéri Barkó Pali.