Mor Jokai - És mégis mozog a föld

Akkor aztán felelevenednek az élcek, néha gorombák is: letorkoltatik a hálpaklacs, kibosszantatik a kalefaktor, kijut a gúny a grapsáknak; s jaj annak, aki ezt a kutyafülűnek besúgja! S ha jól gyantázva van, mindjárt kész egy kis harmónia, s abban aztán valamennyi asztal részt vesz, míg a quinquennisek hatalmas longissimái övig érő füsttel töltik el a termet, hogy alig lehet már kivenni, nem vetődött-é be vagy egy pullus, vagy egy superbia. Néha előfordul dévaj tréfa közben valami szukáról való ingerkedés; de azt nem fűzik messze, s nemegyszer felriasztja az egész társaságot ez a kiáltás: ad arma! s akkor aztán kisbotos, nagybotos, előre a gerundiummal!

De hogy kétségbe ne ejtsem az olvasót a kollégiumi műnyelvvel, melynek megértésére hiába forgatná fel a szótárát, mert nem találná abban ezeknek felét sem; a másik fele meg nem azt jelentené, mi a szótárban van: hát inkább azt teszem, hogy mindjárt idemellékelem a szavak magyarázatát is.

Tehát „humanissime”, ez a diáknak a címe: emberséges úr! A „tóga” az egy férfira szabott sarkig érő fekete szoknya; a sabbesztekli, az egy háromszögletű kalap: hívták „felszegezett kalapnak” is; botanizálni annyit tesz, mint „füveket keresni”, közé értve tyúkot és pulykát is; amiket ugyan Linné nem sorozott oda, hanem ez Linnének a hibája; s e tekintetben rokon értelmű szó a „suvasztással”, mely jelent diáknyelven tél idején gazdájától nem jól őrzött kerítésnek és fabakternak kályhába vándorlásra való rábeszéltetését; a „felleghajtó, malaclopó és bőgőtakaró” különféle divatszabású köpenyegek elnevezései; mint ahogy napjainkban hívják őket Talmának, Carbonarinak és Deáknak. – Nokhéry: ez volt a diákok ősének a neve, aki a kollégium felállításakor Debrecenben legelső szubskribált. Ez a szubskribálás megint azt teszi, hogy engedelmeskedni fog az iskolai törvényeknek, s amit a szénior főzet, azzal megelégszik; az a szénior persze a legöregebb jurátus, az a jurátus pedig esküdt diák.

Ezt mind jó tudni.

Továbbá „akademika promócio” az, mikor valaki olyan sokat tanult már a kollégiumban, hogy kénytelen elmenni vele falura, három esztendeig másoknak eltanítani a tudománya fölöslegét, aztán megint visszajön, s újra kezdi. „Bergengócia” minden falu, ahol nem tudni, hogy mi a dácia. Ez a „dácia” pedig nem Dákoromániának egyik óhajtott alkatrésze, hanem „fizetés”. A „siligó”, az a gabonafizetés, a „siklus”, az a készpénzfizetés, a „lukma”, az pedig a szüret alatt összetöltögetett borkonvenció; képzelhetni, mennyi víz téved aközé! A „vaskalapos”, az a vén pap népszerűsített elnevezése; a „kosta” pedig a tanító görög titulusa; a „stóla”, szó szerint palást: onnan jön, hogy mikor azt felveszi az illető, tehát temetéskor, kereszteléskor, akkor azért a palástért kell neki fizetni valamit. A „párbér” minden egy pár embernek azért való büntetése, amért megházasodott. Az „elekció” válogatás a legációban, a „legáció” pedig egy igen célszerű intézkedés arra, hogy a szegény diáknak is legyen karácsonja. – „Post festam.” Ez a dátum, amikor kontókat szokás fizetni.

A „pátens” egy olyan levél, amit ha valakinek megmutatnak, arra annak fizetni kell, a „patrónus” pedig az a valaki, aki szeret elszökni a pátens elől. „Kondizni”, az egy igen népszerű műszó, mely annyit jelent, hogy „udvarolni” s kenyérgalacsinokkal hajigálózni, szóval „kurizálni”. – Az „elemozsyna” minden, ami megenni ajánlja magát. A „létum nuncium”, különösen a sonka és kolbászféle, magában hordja „az örvendetes hír” értelmét. A „kókvia” konyhát jelent, de kollégiumit; a „semper” mindennapi leves, a „pikó” pedig a hozzávaló kenyér megszólítása; a „civa” jelent polgárnőt, szabadon fordítva „civisből” femininumra; a „macskanadrág” pedig egy étel neme, melybe, ha egy macska bele talál lépni, oly tökéletes nadrágot húz fel belőle a lábaira, hogy viseli, míg el nem kopik. A „cibálás” származik egy latin szótul: „cibus” – étel —, tehát jelenti azt a szíves gondoskodást, mely szerint egy falu népe a kebléből támadt ifjú tudósnak babot, lencsét és karórépát küldöz utána a főiskolába, hogy azoknak lelkesítő befolyásától annak annál nagyobb buzgalma támadjon faluja becsületéért híres emberré képezni ki magát. – „Absurdum” egyszerű fordításban annyit jelent, hogy „töltött káposzta”. Ez a képtelenségek régiójába tartozik. – „Potya” azt teszi, mikor alkalom adatik ingyen jóllakhatni. „Baltás”, ez a joghallgatók álneve. „Szatyi”-nak nevezik a fehér kenyeret; „dárdás”-nak azt a kicsi tanulót, aki a nagyobb diáknak fűt, s aztán a kályhalyukban igen jól alszik. „Gugyi” valamely szeszes italnak a neve; a „klipitroklapatorium” pedig már a hangzása után könnyen kitalálható, hogy kulacs. „Közjóra világítani” annyit tesz, hogy mindenki ihatik belőle, aki az asztalhoz férhet. „Hálpaklacs” annak a neve, aki nagyon siet a beszéddel, rövidítve ebből: „Hála a papnak, másvilágon is van kulacs!” Ez a legkellemetlenebb gúnynév a társaságban. „Kalefaktor” az olyan ember, ki szereti a hallottakat a felsőbbeknek elmondani: „grapsa” az illető felsőbbség, ha professzor – „kutyafülű” pedig, ha jurátusi minőségben létezik. „Gyantázni” természetesen a torkot szokás és borral, éneklés előtt, s az éneklésnek neve: „harmónia”. „Quinquennis”, aki már teológiát hallgat, „longissima” pedig a hosszúszárú pipa. – „Pullusnak” neveztetik a más hitű iskolába járó diák; míg „superbia” (kevélység) névvel ruháztattak fel a diákokkal sok részben rokon tanulmányú és hajlamú borbélylegények.

Ami pedig a „szuka” szót illeti: ezt körülírnunk nagyon kényes dolog. Jelent az bizonyos emberi teremtést – mely nem férfi, de nem is asszony; hanem nem is kisgyerek. Találja ki: aki tudja! Biz ez rossz szokás, de talán majd kimegy a divatból.

Végre az „ad arma!” – „Fegyverre!” – azt jelenti, hogy valahol a városban tűz ütött ki. S „nagybotos, kisbotos” ilyenkor azon nevezetes egyéniségek, akik a tűzoltásra hivatott tanulóifjúságot kerteken és kerítéseken keresztül vezetik a világló veszedelem felé egyenes vonalban, s az érintett „gerundiumok” nem valami grammatikai formák, mint inkább hatalmas tölgyfa fustélyok, ólommal beöntve, amik egy ütésre minden deszkakerítést bedöntenek, s amiknek hatalmas öklű kezelői a legációi elekcióknál ez érdemeikért tizenkét ifjúval elébb választanak a sorban jog és igazság szerint.

Már most tehát tudunk mindent.

Hanem mindennek, amit most tanultunk, kevés hasznát fogjuk venni; mert itt nem maradunk, bármily nagy élvezet volna is annak a nyírott fejű diáknak az anekdotáit meghallgatni, aki a hosszú asztalfőn ülve társait megnevetteti, s fizetésül a borukat megissza, s akit a korcsmáros „humanissime Aszályi”-nak szokott megbecsülni.

Másutt van dolgunk. A pincében.

Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót nyitogatva fel előttük, s az ő híre-tudta nélkül oda senkinek belépkedni nem szabad.

A diákok úgy híják azt egymás között: hogy a „sacro sanctum”.

Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, akörül zöldre festett szalmaszékek; az asztal közepén egy tíziccés „órros”, körülrakva egy tucat bádogpohárral.

A sacro sanctum látogatói éppen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a tizenkettedik szék üresen marad.

Читать дальше