Mikszath Kalman - Az apró gentry és a nép

De menjünk bele a meritumba. Vajjon van-e, a ki ne hallotta volna már ezt a nevet: Fábri ? Mert ismertebb név az a tótok előtt, mint a Hannibálé, vagy az I. Napoleoné.

Fábri volt az ötvenes években a tótok közlekedésügyi minisztere.

Ugyanis ő neki volt egy nagy gyékényes szekere, mely minden hónapban közlekedett egyszer Pest és a Szepesség közt s a mennyi Pestre menendő és Pestről jövendő utas meggyülemlett egy hónap alatt, azt mind egyszerre vitte, hozta tekintet nélkül a mennyiségre; olyan volt az a tót szekér, mint a Hatvani professzor bűvös szobája, mely tetszés szerint tágult ki in infinitum.

Mundus se expedit. A nagy Fábri meghalt, de a nagy tótszekér megmaradt, lévén ez örökkévaló. Most is ott pillantottuk meg Rétság fölött, két mokány hegyi ló huzta s mintegy husz ember ült rajta egymás tetejébe, ládákon, batyukon és párnákon. Hogart ecsetére méltó kép.

A kik a kocsira fel nem fértek (azok is voltak vagy huszan) ott kutyagoltak a kocsi mellett, két oldalról, vidám dalokat zengedezve:

A lovak oda se hederitettek a nótának s monoton lépésekben melancholikus ábrándokban merülve mozgatták a lábaikat nagy kelletlenül.

A következő dombnál azok, kik eddig a kocsin hemperegtek és fogódzkodtak, leszálltak pihenni , a gyalogosok pedig fölkapaszkodának, a mi nekik körülbelül olyanforma mulatság volt, mint mikor a quadrilleben felváltják egymást urak és hölgyek.

Mert tulajdonképen borzasztó utazás volt ez. Az utasoknak még jobb a gyaloglás mint ha a kocsin ülnek. Sőt datur tertium is. Némely helyeken maguknak kellett tolni és huzni a roppant megrakott szekeret.

Hanem azért ők mégis azt képzelték, hogy kényelmesen utaznak s szivesen fizettek Pestről Liptó-Szt-Miklósig fejenkint néhány forintot a szekeresnek, hogy a jármüve mellett ballaghassanak s azt vontatni segitsék a két életunt állatnak.

Ilyesmire is csak a tót fantázia képes, meg a birka türelem és a mindennel való megelégedés.

Nem! Ezek sohase fognak revolucziót csinálni ellenünk!

– Mikor érnek be Szent-Miklósra? – kérdém tőlük.

– A jövő héten – válaszolák. – Vegyék fel az urak egy darabkán a feleségeinket a hintóra!

Utitársam mondá, szeretne lerajzolni egy-két tót arczot, minélfogva késznek nyilatkoztam teljesíteni kivánságukat.

– Válaszszák ki maguk közül a három legszebb leányt, azokat elviszszük Vadkertig.

Nagy zsibongás-nyihogás keletkezett a vászonnép között s csodálatos, csakhamar megállapodás történt a legszebbek iránt, kik aztán mint a vadmacskák egyszerre három oldalról is fölkusztak kocsinkra.

Csinos arczok voltak, délczeg, sugár termetek, valóságos öröm volt velük lenni. Ugy néztek ki, mintha Pestre mennének s szinte nehéz volt elhinni, hogy onnan jönnek .

Pestről? Ilyen üdén, ilyen elevenen?

– Lehetetlen! Igazán Pestről jönnek?

Hanka, Panka, Anka, a fejeikkel bólingattak és semmi különöst nem találtak abban, hogy a piros rózsát ott le nem szakasztják.

Mert másnak nyilik az… ott, ott…

Kék szemük révedezve járt a messze távolból kéklő hegyeken. Arra fekszik valahol Mikulás, a kedves édes Mikulás.

– Az csak a szép város, édes uram! – mondák… Pedig igazán Pestről jöttek.

A lankás oldalon egyszerre leugráltak a hintóról s mint valami szárnyas madarak szétrebbentek s egyenesen a nyárfa alá, hol egy kis halom domborodik.

– Nás Gyurko! – kiáltották. – A mi Gyurikánk!

Hiába híttuk vissza, hogy lerajzoljuk. Kivált a Hankát, kinek szép szláv tipusu arcza nagyon beillett volna terveimbe. Lengyel herczegnővé akartam őt tenni s férjhez adni egy görög királyhoz – a jövő beszélyemben. Kis ostoba! Elrontotta a szerencséjét.

Megállítottam kocsinkat s megnéztük magunk is a halmot, mely alatt egy tót, egy földijük aluszsza örök álmát, sőt le is rajzoltuk a csinos helyet a kőbe karczolt felirattal egyetemben.

Itt nyugszik az Urban Sztuhár György nevü tót.

Meghalt minálunk, mivel hogy Liptó-Szent-Miklóson született.

Ezen kövecskét emeltük az arató-részéből a mi maradt.

Anno 1873.

Micsoda bolond beszéd ez? – elmélkedem magamban. Itt halt meg, mert Szent-Miklóson született!

De mindjárt gondoltam, hogy a palócz észjárás nem logikátlan egészen. Kell, hogy valami nyitja legyen.

Ki is sült aztán, hogy a dolog abból áll, miszerint Sztuhár György azokon a napokon halt meg 1873-ban, midőn szülővárosában a kolera dult. Ennek a nevezetes ténynek akart adni kifejezést a feliratkészitő. Mert persze, ha valahol Rima-Brézón talál születni a boldogtalan, még mai napig is gabonát csépelne a palócz szérűkön…

A nagy kocsi is odaért lassankint a karavánnal együtt. Mindnyájan lekászalódtak s körülállták a szent-miklósi ember sirját.

Az asszonyok letérdeltek. Egy töpörödött anyóka füvet szakitott le róla és a kebelére eresztette.

– Elviszem a hugodnak Gyurka fiam – mondá s a lecsuszott apró köveket visszaillesztgette a dombhoz.

– Derék ember volt! – szólt a szekeres megigazitva fésűjét hátul. Én hoztam ide. Biz’ isten inkább ingyen vittem volna haza, mintsem örökre itt maradjon.

– Hoj, hoj! De hires verekedő volt – sóhajtott fel egy termetes tót, nagy kalapját meglóbázva maga körül, hogy a döngő méheket elkergesse. – Egyszer ugy földhöz ütött, hogy alig birtam feltápászkodni.

– De a halál mégis erősebb vala nálánál. Hja, hja…

Egy fiatalabb asszony egészen neki érzékenyült s el kezdett zokogni:

– Látod, látod, minek jöttél ide, idegen pogányországba? Országút mellé kitettek, temetőbe be nem vettek. Otthon megélhettél volna holtig! A Csepcsan Matyej félölet szántott el tavaly a földedből… a Csepcsan Matyej, hiszen jól ösmerted… A feleséged is veri a nagyobbik gyereket, a te tőled valót…

S aztán rendre elpanaszolják neki, mi minden történt azóta otthon… mi minden.

Anka a szoknya-galandból leszakit egy darabot s odaakasztja a kőre, a szép Hanka előkeresi a nagy kocsiban a butykost, a melyben az útravaló ivóvizük van s végig önti vele a horpadozó dombot.

A barna palóczföld szomjasan megissza, a mi a repedéseken át be nem folyik hozzá s a hangos füvek elkezdenek a szegény tót sirján vidáman mosolyogni.

A tót kocsi pedig gurul lassankint odább odább, a hires Mikulás felé – hol a Csepcsan Mátyás egy félölet szántott el ennek a szegény néhai Gyurkónak a földjéből.

Hogy milyen gazember, mégis csak szörnyüség!

Utközben egy kis faluban ebédeltünk, ugy a hogy lehet. A gyomorhurutról ott nincs fogalma senkinek. A konyha csak vasgyomrokat ösmer. Sertés-karaj, bőrös sertés, sonka, sertéskotlett, sertéspörkölt stb. Ha a szép tehetségü Noé palóczember lett volna, egyéb állatot hihetőleg nem vesz be a bárkába. S az milyen nagy fontosságu aktussá változott volna át a mai napokra! Meg lenne oldva vele a zsidó-kérdés: az orthodoxok nem tudnának mit enni.

A korcsmáros jó kinézésü magyar ember: valóságos szenvedélye a vendéglátás. Ha nincs fizető vendég az «ivó»-ban, hi magának ingyen vendéget. Mert azt mondja, hogy egész életén át részeg emberek között lévén, ezeket ugy megszokta, ugy eltanulta az észjárásukat, hogy a józan emberek iránt bizonyos ideges szánalmat érez s ezek olyan különöseknek, visszataszítóknak látszanak előtte, mintha viaszból volnának, nem is tud velök beszélni. A feleségétől is azért vált el, mert nem ivott. Egy szóval, hogy társasága legyen, minden este praeparál magának néhány embert, akármibe kerül is.