Mikszath Kalman - Az apró gentry és a nép

Az immel-ámmal közeledett s azután ugy foghegyről kedvetlenül felelte hosszabb gondolkodás után:

– Azt voltaképen tudni nem lehet.

– A kocsisom mondja, hogy egy alkalmas fával föl lehetne csatolni a tengelyt.

– Fel azt, föl lehetne…

– Csak már most volna aztán valahol egy ilyen fa – szólt a kormánybiztos idegesen.

– Hiszen ha volna.

– Nem lehetne keríteni valahol?

– Dehogy lehetne, – mondá a gazda, – pipáját a túlsó oldali agyarába fogva.

– De hát csak van tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? – fakgatta félig ingerülten a kormánybiztos.

– Hát iszen csak van, – szólt lustán s nehány percz mulva előhozta a tengely-támasztéknak valót.

Hanem ez még nem tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erős kötél nélkül, melylyel odaerősítsük a néhai tengely-roncsaihoz.

– Egy kötél kellene még ide gazduram.

– Hja, – mond az fejvakarva. Persze hogy persze.

– Hát azt már most hol vegyünk?

A horgosi ember vállat vont.

– De hol ám? – vélekedék rendithetlen nyugalommal.

– Ejnye, hát nincs a háza táján valami rossz borjukötél, vagy egy kötőfék?

– Akad… de bizony akad – dünnyögé ásítva – s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható kedvteléssel nézte a rácz kocsis erőlködését, a mint az végre nyélbe üti a szekeret.

– Most pedig mivel tartoznánk? – kérdi nyájasan a kormánybiztos, midőn ujra elhelyezkedtünk a hátulsó ülésen.

– No ugyan mivel tartoznának? – szólt csodálkozó szemekkel.

– Ejh, hiszen csak értek kendnek valamit azok a tárgyak?

– Nem értek! – Felelte durván.

– Akkor hát menjünk kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg!

– Jól van jól, – kiáltotta utánunk – hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a kötelemet, meg a fámat.

– Hopho! Megállj kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? – pattant fel a kormánybiztos bosszankodva. – Más uton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája, meg a kötele végett.

– No, no… kár az emberre törni – szólott csillapítólag. – Hiszen, ha nem erre jönnek, hát persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja!

…Ilyen nehezen kapta meg tőle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a magyar paraszt találó fotografiáját.

SOK mindenfélét irtak már az Alföld aranyparasztjairól, a kiknek ha nem is nagyobb a jövedelmük, de különb magánvagyonuk van, mint a monakói herczegnek. Bagi uramról és Nagy Mihályról egész adomakör van, mert igazán nagyon furcsa az, hogy azok a ködmönben járó gatyás emberek, ha igazán akarnák, négy lovas hintón járhatnának s kabanosz szivart vághatnának fel dohánynak a makrába.

De nem teszik, Bagi uram őkelme parasztszekerén jön még Pestre is s a kocsiülésen ebédel szalonnát, jóizüen szeldelve azt a fehérvári bicsakkal, ha pedig valami fejedelmit akar, akkor tűzön pörköli s zsirját csepegni hagyja a kenyérre. Hanem ilyet aztán nem eszik a király sem!

Tévedne pedig, aki azt hinné, hogy ezt fösvénységből teszi az alföldi gazdag paraszt, mert gavallér az egytől egyig, csakhogy a gavallérossága máskép nyilvánul. Mert hát ur az ur a pokolban is, s hogyha egyszer kedve kerekedik a korcsmában, mig a négy szál czigány-legény huzza neki keservesen, odakiált a kellnernek:

– Hozzon négy akó bort ezeknek a czigányoknak.

– Hát Bagi uramnak mit hozzak?

– Nekem is hozzon vagy egy félakó fekete kávét.

És főzik ott künn óriási üstben a sok feketét, mert Bagi uramnak ez a parancsolatja. Sürög-forog körülötte az egész háznép. Ő jól tudja, hogy ez most nagy bolondság. De hát épen abban van a virtus, hogy a mit egy Bagi parancsol, az még ha bolondság is, feledésbe mégyen, hiszen épen azért Bagi ő, hogy az is jól vagyon téve és mondva, a mi helytelenség.

Megelégszik az ilyen alföldi paraszt gróf, hogy ő otthon a legelső lehessen a magaszőrü emberek közt, de ha feljebb ranguak kitüntetik, azt is nagyon jó néven veszi – mert csak lefelé arisztokrata.

Bagi uramat sokszor érte ilyen szerencse s urakkal forgolódván, mert hiszen a saját gazdatisztjei is urak már, bizonyos csiszoltságot egyesít magyaros, egészséges észjárásával – s bizony nem vall szégyent senki előtt, a kivel szóba áll.

A Bach-világban (melyet ma visszakivánnak azok a magyarok, a kik abban a hitben voltak még akkor, hogy ennél a világon semmi sem lehet már rosszabb) történt az az eset, hogy az uj csongrádmegyei főnök, mindenható ur, akkoriban, midőn hivatalát elfoglalta, nagy ebédet adott, arra a megye urait kivánván összehivni.

Már pedig, hogy kik a megye legelőkelőbb urai, honnan lehetne azt jobban tudni mint a telekkönyvből? Nagyszerű az a «tudás könyve». A ki azt megolvassa, azelőtt semmi sem maradhat «homályosságban».

Hát a telekkönyvből csináltatta meg titkárjával a meghivási lajstromot. Természetes, hogy Bagi uram is köztük volt, még pedig mindjárt legelől.

A meghivók elküldettek s a nagy nap végre is megérkezett. A széképület fel volt diszítve ez alkalommal, valamint a főnöki termek is. Nagyon fényesnek akarta ezt a mulatságot ő méltósága, ki még eddig csak a Hármas Kis-Tükörből ösmerte az alföldet. Az inasnak meg volt hagyva, csak olyan embert eresszen be, a ki frakkba jön.

Hát iszen körülbelül ugy jöttek el mindnyájan, csak egyes egyedül Bagi uram állított be a maga ünneplő kékbeli ruhájában, a mely erre az alkalomra szépen ki volt kefélve s piros olajos kendő a nadrág-ellenzőbe huzva, ugy, hogy a két vége kicsüngjön ünnepiesen.

– Mit akar itt kend? Kicsoda kend? – rivallt rá az ajtónálló komornyik.

– Hát én bizony Bagi vagyok! – mondá ő kigyelme, délczegen kidüllesztve mellét, melyen három sor valóságos ezüstgomb futott le.

– Bagi! Nem lehet bemenni ő méltóságához. Most itt ebéd van.

– Hiszen épen arra ez ebédre jöttem.

Nagy szemeket meresztett a komornyik.

– Lehetlen az! – mondá.

Erre aztán Bagi uram, előmutatta bugyellárisából az invitáló levelet, mire elbámult ugyan a komornyik, de mégis azt felelte:

– Nix nucz! Itt csak frakkban lehet bemenni, ez a rendelet. Ez itt szalon. Szalonhoz uri ruha dukál.

Dühösen fordult meg erre Bagi uram, minthogy látta a komornyik magatartásából, hogy ugy sem eresztik be és a szabóhoz sietett, hol felöltöztették annak módja és rendje szerint. Sokan emlékeznek még Szentesen arra a csufságra, mikor ő kigyelmén frakk volt és német pantallon – először és utoljára.

De boszut is állt erre legott az ebédnél. Amint leültek a nagy tábla körül s kitálalták a levest, Bagi uram nagy keserüen belenézett a párolgó tányérba, letette nagy robajjal ostentative (ugy hogy mindenki oda nézett) a kanalat s lehajolván, fölemelte az ujdonat uj frakk jobb szárnyát és belemártogatta a levesbe.

– Mit csinál Bagi uram! Mit csinál az istenért. – Kérdik hüledezve a körülülők azon hitben, hogy talán megbolondult.

– Hát a frakkomat kinálom, – mondá Bagi szeliden és nyugodtan – mert úgy tapasztalom, hogy én nem, de ő vagyon ide ebédre hiva.

A megyefőnök elértette a dolgot, s máskor szivesen látta Bagi uramat ködmönben is.

SZIVES házigazdám beküldte értem a kocsiját a vasúti állomásra és a sógora is velem jött. Az magyarázta, mutogatta a mi nevezetességet a vidék nyujtott: a kótaji szép asszonyokat, meddig terjed a nyirség, honnan kezdődik ismét az alföld, mi az a nagy halom ott balra? Hát ott bizony jó Szabolcs vezér aluszsza örökálmát.