Mikszath Kalman - Az apró gentry és a nép

Fodorné elmondta himezetlenül még egyszer azt az egész szégyenlős históriát… csak néha sütötte le szelid kék szemeit, vagy a kendőjét taszitotta lejebb a szemére.

Mikor az utolsó szót is kiejtette, egyszerre felpattan a szomszédszoba ajtaja, s előrohant csörgő lánczaival, a rendőrök kezéből kiszakítva magát, Fodor János s fölemelte ökleit.

– Verjen meg az Isten Zsófi!

– Jaj nekem, jaj nekem! sikoltott fel az asszony. – Irgalom, könyörület!

– Beszélhetsz már! – szólt megvetőleg tompán. – Tekintetes uram pedig fogja meg azt a tollat és irjon. Majd beszélek én már.

Mialatt Laucsik hirtelen papirt vett, még egy lesujtó tekintetet vetett az asszonyra.

– Megyek már az akasztófára szivesen, hanem te is velem jösz Zsófi… velem jön a latrod is. Szépen együtt megyünk jó gerlicze párom!

– Én ártatlan vagyok – rebegé az asszony halálra váltan roskadozva.

– Ártatlan! Az ám! Csakhogy épen a te fekete hajaddal fojtottuk meg a horgosi zsidót… mert nem volt kötelünk. Te nyirtad le kötélnek a hajadat. Nézzék meg kérem, hol a haja ennek a személynek? No, de hadd kezdjem az elején. Tessék csak irni tekintetes uram…

EGY uszó deszkán találtak egy csecsemőt. Nem volt már pólyákban, de mégis igen kicsiny. Kék szemeit bámészan hordta szét a tenger fölött, mert valóságos tenger volt akkor a szegedi «budai országút» – s üdegömbölyü arczán egy bájos mosoly nevette azt a regényes képet, a mit annyian sirattunk.

A kormánybiztos épen arra siklott el könnyü csónakján s észrevette az elhagyott csecsemőt.

– Vegyétek fel az istenadtát a csónakba!

A gyerek mintha értette volna a kormánybiztos szavait, örömrepesve terjeszté feléje kis kezecskéit és tapsolt.

Izmos fiucska volt. Tagjait egyetlen ingecske fedte, mely nyakánál piros zsinórral volt összehuzva.

– Jó erős fiu – mondá a biztos – ha apja, anyja nem akad, magaménak fogadom.

– Engedd át nekem bátya! – szólt a kormánybiztos öcscs, aki mint országos képviselő szintén parancsosztogató volt a mentési munkálatoknál.

– Hagyd el; majd találok én neked másikat. Lesz itt elég.

Talált is mindjárt másnap egy másik fiut, körülbelül hasonló korut és elnevezte Csongrádi Mihálynak. A tegnapi, minthogy épen Gergely napja volt, Szegedi Gergely nevet kapott. Szüleik nem jelentkeztek, a két csecsemő megmaradt hát a két képviselőnek.

Épen egy kupéban utaztam a képviselő urakkal, midőn a gyerekeket hazavitték. Vagy nyolczan voltunk benn, a gyerekeken kivül, mert menekülőkkel volt tele a vonat. A mi kupénkban csupa képviselők voltak.

A két gyereket ölibe vette a kormánybiztos s mindenféle gyügyelő szavakat talált ki nekik; de azok nem feleltek semmire; nem tudtak még beszélni.

– Azt restelném – mondja a kormánybiztos, – ha valami ráczgyerekeket fogtunk volna össze.

– Biz az pedig nem lehetetlen; hátha valami szőregi asszony tette ki. Gergely urnak ugyis olyanforma a kinézése – találgatta az egyik utas.

– Nem szeretném pedig. És kivált Gergelynél, a ki az enyim. Hanem tudod mit öcsém, mondok neked egy pompás tervet. Neveljük a két gyereket közös kaszszára…

– De hisz az mindegy…

– Nem ugy értem. Csináljunk egy tréfát a sorssal, neveljük a két gyereket közösen, de az egyiket közönséges parasztnak, a másikat pedig előkelő úrnak.

– Jó, ebben van valami érdekes. Én ráállok.

– Mindenkinek tetszett a dolog s abban állapodtak meg, hogy döntsék el szavazat utján, melyik legyen ur és melyik paraszt.

Jól megtekintve a gyermekeket, Csongrádi Mihálynak vékony arcza sokkal uriasabb volt mint a Gergelyke czipó-feje.

Majdnem egyhangulag Mihály nyerte el az «uri jövőt».

Gergely tömzsi állapota azonban sokat nyomott a latba a szavazásnál, pedig ez az állapot nem volt természetes. A kormánybiztos 15 forintot adott a hajdunak elindulás előtt, hogy Gergelyt equipirozza ki s az, a mit vett, mind a gyerekre huzta: négy inget, két lajbit és két kaczabajkát: persze, hogy nem lehetett szegényke oly karcsu, mint Csongrádi Mihály (kinek ezentúl már «y»lonnal irjuk nevét).

Czegléden Gergely ur fészkelődni kezdett s minden jelekkel földre kivánkozott. Elértettük s hat parlamenti tag rohant hozzá ruhácskáit kikapcsolni s ekkor sült ki tulajdonképen, hogy egy egész ruhamagazin van rajta.

De ugyanakkor kisült az is, hogy Gergely ur magyar ember, egy csikót látván ugyanis épen az indóház előtt, kis ujjacskáival, mintha valami kedves ismerőst pillantott volna meg, odamutogatott.

– Ló! Ló! mekegte, száját egészen kinyitva s lábaival dörömbölve. A «ló» szót tisztán ki lehetett venni s okozott is olyan örömet a képviselő urak közt, mint egy jól elsült «névszerinti szavazás».

Igy értek be a gyerekek Budapestre, a hol a következő intézkedések történtek ő rájuk vonatkozólag.

Gergely számára ezer forintot tettek le a takarékpénztárnál, hogy midőn felnő, ebből és kamataiból egy kis telket vehessenek számára valahol falun.

Nehogy elpuhuljon, egy napig sem tartották otthon, hanem odaadták kosztra egy házmesternéhez a zöldfa-utczában, onnan jár a kisdedóvóba, oda, a hová a közönséges szegény gyermekek.

A megállapitott rendszerhez képest bezzeg egészen más sorsa lett Csongrády Mihálynak. Ő otthon nevelődik az uri háznál, bársony ruhácskában jár és a bonne vigyáz rá, az neveli.

Néhány nap előtt találkoztam a kormánybiztossal.

– Hová megy? – kérdem tőle.

– A Gergely gyereket nézem meg – felelte.

– Nagy-e már?

– Beszél mint a folyóviz és pajkos mint az eleven ezüst.

– Hát Miska?

– Azt nagyon elkényeztetik a feleségem, meg a leányaim. Soh’se lesz belőle semmi. Beteges, sápadt és el van kényszeredve.

– No hát nézzük meg a Gergelyt. Ha megengedi, én is önnel megyek.

Gergely épen az udvaron szaladgált mezitláb, midőn oda értünk. Két macskát kötött össze madzaggal s azokat kergette szilaj kedvteléssel.

– Apabácsika! – kiáltá örömteljesen s a kormánybiztos elé futott.

A házmesterné is kijött a fiu felkiáltására s nyájasan köszönt.

– Nos, hogy viseli magát a kis hunczut?

– Semmi panaszom rá; nagyon szeretem, csak ne beszélne olyan csunyán. Maig sem birtam leszoktatni.

– Hát hogy beszél – kérdém.

– Csupa «ö»-vel uram, a hogy a szegediek. Én nem tudom, kitől tanulta. A vérben hozta magával. Mert közülünk senki sem beszél ugy.

– Hogy hinak fiam? – kezdé vallatni a kormánybiztos.

– Szögedi Gergöly – felelte bátran.

– Kell-e czukor, hoztam?

– Köll, – mondá Szegedi Gergely s hirtelen elkapta a csomagot s vigan futott a macskái után.

AZ UTÓBBI időkben jó nevet szerzett fiatal illusztrátor, Dörre Tivadarnak volt meg az a kivánsága, hogy ő, ki már nekem annyi palóczot rajzolt ide-oda, lásson egyet egyszer elevenen is.

Elutaztunk. Mondtam neki, hogy csináljon odahaza testamentumot előbb, mert noha nem esik Palóczia a világ végén, itt mégis meg fogja kóstolni azokat az utakat, a melyekről az annálékban meg van irva hogy sarat raknak a sár fölé s nevezik egymás közt «országút»-nak.

Minthogy ez a leirás egyszersmind hasznos kalauza kiván lenni a jámbor olvasónak, kénytelen vagyok kiterjeszkedni a részletekre is. Nevezetesen elindultunk Budapestről este a bécsihajón, mely Váczig vitt bennünket, hol szépen megháltunk a «Csillag» czimü vendéglőben s csodálkozva tapasztaltuk reggelre, hogy a pénzünk több egy forinttal, mint a mennyivel elindultunk.