Frigyes Karinthy - Utazás a koponyám körül

Ezt elhatározva, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Persze, a színdarabhoz is kellenének előkészületek, tárgyalni kell az igazgatóval, megnézni néhány divatos darabot, tájékozódni a szezonról, esetleg színészekkel beszélni. Itt az ideje, hogy színpadi szerző legyek magam is, a dolog körmömre ég. Már-már rászántam magam, hogy felhívjam D.-t, amikor eszembe jutott, hogy Pirandello ötvenhat éves korában kezdte, mégis nagy sikert ért el. Gyorsan visszapisszentettem a telefonosfiút, no hiszen, ha ötvenhat, akkor még ráérek befejezni a keresztrejtvénynek a megfejtését, amibe éppen belekezdtem. Ugyanis tudni kell, hogy évek óta minden héten megfejtek egy keresztrejtvényt az egyik napilapban, amely hetenként közli ezeket: szokásommá vált, kabalámmá, ha egy héten elmaradna, azt a hetet szerencsétlennek érzem. Pedig sokat bosszankodom, mert a rovatvezető úr – személyesen nincs szerencsém ismerni – “szólásmondás” címen, minden héten bevesz egy aforizmát, függőlegesen és vízszintesen a rejtvénybe. Kitűnő, jóízű népi mondások ezek, csak éppen az a bajuk, hogy nem léteznek a valóságban, úgy látszik, az illető maga találja ki, csak szerénységből vagy művészgőgből fogja rá őket a népre, mint Thaly Kálmán a hírhedt “eredeti” kuruc balladákat. Ilyen közmondásai vannak: “Ha csálé balra, jobbra bakafám” vagy “Asszonysírás repcepogácsa”. Most tessék elképzelni, milyen nehéz egy keresztrejtvényben rekonstruálni egy ilyen ismeretlen közmondást a hiányzó betűkkel. Már gondoltam rá, hogy levelet intézek hozzá, vagy nyílt utcán vonom felelősségre.

Sőt valószínű, hogy éppen akkor gondoltam erre, mert jól emlékszem, mennyire fel voltam izgatva. Ennyi volt a közmondásból: “Aki… on… terme… kuko is… szí”. Nem akarom a kartárs úr lelkiismeretét megterhelni a feltevéssel, hogy betegségem tulajdonképpen ezzel a keresztrejtvénnyel kezdődött (ki fog derülni, hogy régebbi keletű volt), de annyi bizonyos, hogy nagyon dühös voltam. Mi a csoda az, hogy “…on terme… kuko is… szí?” Ilyen nincs. Egészen belevörösödtem a próbálkozásba, hogy a gyanús közmondást kiegészítsem.

Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, hét óra tíz perckor.

Csodálkozva kaptam fel a fejem. Mi ez? Határozott dübörgés volt, erőlködő, lassú csikorgás, mint mikor a lokomotív kerekei lassan nekilódulnak, aztán hangosan zakatolni kezdenek, mellettünk szalad el a vonat, aztán továbbfut, a zakatolás halkul, mint az “Ej uhnyem” dallama, a munkásoké, akik hajót vontatnak.

Talán teherautó volt. Visszatértem a titokzatos közmondáshoz.

Igen ám, de egy perc múlva megindult a következő vonat, ugyanolyan ütemben. Dübörgött, zakatolt, elhalkult.

Idegesen forgattam a fejem, a mellékutca felé.

Mi az ördög, itt vonatok járnak, vagy valami új járművet próbálnak ki? Az utolsó vonatot Pest utcáin hétéves koromban láttam: gőzvonat volt, a Baross utcán közlekedett, ahol laktunk. Azóta, tudtommal, villamoskocsi van csak, az sem az Egyetem utcában.

Néhány autó csapott el, más semmi. Háromszor kaptam fel a fejem, csak a negyedik vonatnál jöttem rá, hogy hallucinálok.

Erősebb hallucinációm soha nem volt, érthető, hogy az elsőt nem ismertem fel rögtön. Sokszor megtörtént azelőtt is, gyerekkorom óta, hogy otthon üldögélve, de különösen az utcán ballagtomban, a nevemet hallom hátam mögött – egy nagyon halk, szinte süket hang suttogja: “Frici!”, mintha figyelmeztetni akarna, vagy méginkább, mintha egy szégyenlős, szegény, régi ismerős szólna, aki nem mer hangosan szólni: mintha ismerős volna a hang is, csak nem tudom, kié – elfelejtett valaki a gyermekkorból, akit halottnak hittem, távoli rokon, nem halt meg, csak nagy nyomorban van, bujkál, restelli a dolgot, de muszáj gyorsan közölni valamit velem, aztán majd eltűnik. Eleinte meg is fordultam ilyenkor, aztán rájöttem, hogy a fülem káprázik, nem nyugtalanított a dolog, továbbmentem, még kedveltem is e rejtelmes hangot. Ez más volt.

Erőszakos, lármás, követelőző hang. Vonatdübörgés, olyan erős, hogy elnyomja a valódi neszeket; a pincér mond valamit, nem hallom.

S hiába – a hangnak nem látom a forrását.

Ez bizony nem a külvilágból származik – állapítom meg csodálkozva.

De hát akkor…

Odabent keletkezett a fejemben.

Mivel semmi más tünetet nem érzek, csöppet se találom ijesztőnek. Csak nagyon különösnek és szokatlannak.

Megállapítom, hogy hallucinálok. De nem lehetek őrült, teszem hozzá rögtön, mert hiszen akkor ezt nem tudnám megállapítani.

Valami más baj van.

Otthon vacsorázom, Cinivel január óta legényéletet élünk, édesanyja Bécsben freudizmust tanul, és a Wagner-Jauregg klinikáján neurológiát gyakorol. Ábrázoló mértanról és fizikáról beszélgetünk, az emberi konstrukciót mint gépet, hozom fel példának. Cini ötödista, nem veszi észre, hogy természetről és életről magyarázva, gyakran használom fel kísérleti nyúlnak, általános iskolai dolgok közé, mintha olyasmiről beszélnénk, könnyedén, amit majd a felsőbb osztályban fog tanulni, saját elméleteimet csempészem be, amikről még senki sem tud, kipróbálom rajta. Most a gondolkodás mechanizmusa érdekli, szónokolok valamit, engrammokról, “kitaposott” elektromos pályákról a központban, feltételes reflexekről, de gyorsan rátérek – mintha köztudomású dologról volna szó – kedvenc vesszőparipámra, a szervek “autonóm” működésével kapcsolatban. Szerveinknek külön-külön megvan a maguk sajátos kifejezési eszköze, “beszélni” tudnak, csak érteni kell a szavukat. Magamat hozva fel példának, ténynek állítom, amit – autizmus! – csak szeretnék : hogy én például, ha nyugodtan gondolkodom, és figyelem magam, körülbelül meg tudom határozni, hogy az aktuális gondolat agyamnak melyik részén keletkezik. Mikor számolok, szójátékot csinálok, szétbontok valamit (analízis), elöl, a homlokom alatt történik valami – érzelmek, muzsika, indulatok ( szerelem, gondolom közben, de ezt nem említem), a koponya hátsó részén keletkeznek. Magamban elhatározom, hogy ma, az ágyban folytatni fogom kísérleteimet – évek óta áltatom magam, hogy kitartó gyakorlattal irányítani lehetne a gondolatokat, mozgatni a ganglionokat, belülről, mint atléta az izmait, vagy zongoraművész az ujjait. Ezt az álmatlanság ellen eszeltem ki évekkel ezelőtt, hogy el lehetne aludni minden külső szer nélkül, ha rátalálnék a képzelet-apparátusban, lent valahol, a nyúltagy felé, arra a pontra, ahonnan gépiesen el lehet zsibbasztani az egész központot, kiemelni a valóságból, mint Archimédesz csigája a földet, megállítani kerekeit. Cini unja a dolgot, vízipólóról beszél, és hogy magasugrásban első lett. Szerényen, de némi lódítással (már az szemtelenség tőlem, hogy szerény vagyok – “mire szerény ön?” mondta Osvát egy fiatal költőnek) ifjúkori sporteredményeimet emlegetem. Ezzel kapcsolatban felhozom, hogy a skarlát óta, amin gyermekkoromban átestem, nem voltam soha beteg (vakbél nem számít), titokban számítok rá, hogy ezzel imponálni fogok Cininek.

Futóan eszembe jutnak a délutáni vonatok, de rögtön elfelejtem.

Reggel már nyolckor jönnek valami korrektúráért. Aztán titkárom, Dénes, jelentkezik, az iratszekrényt, amit tegnap olyan olcsón vettem, politúrozni kell, de jó lesz személyesen elintézni, rémesen becsaphatják az embert: ha magam megyek el, féláron megcsinálják. El is megyek, jóakaratú fölénnyel beszélek az asztalossal, népszerű kifejezéseket használok, ahogy egyszerű emberekkel szoktam, de azért jólesik, hogy művész úrnak szólít, tehát “felismert”. Utána a Bucsinszkyban gyorsan “lekenek” egy krokit, tizenegyre már a kiadónál vagyok, a novelláskötetet össze kell állítani, címet adni. Aránylag hosszan tűnődöm, lapozgatom a levonatokat, melyik novellát tegyem előre, arról nevezném el a könyvet. Előbb az “Anyám” címűre gondolok, de aztán, nem is tudom miért, a “Nevető betegek”-et választom ki erre a célra, pedig nem tetszik nekem mint kötetcím: Kosztolányi “Betegek” című régi novellás kötete jut eszembe, már akkor gondoltam rá, hogy hívő és haladó íróhoz erőteljes szavak illenek, nem helyes a boldog és puha békebeli impresszionisták módján nyavalyákban tetszelegni, elismerni ezzel, hogy a művészet, viszonylagosan, valami beteges állapot, szó sincs róla, inkább különleges, magasabb egészség. A kiadótól átmegyek a laphoz, riporttémát kérek, az előszobában B.-vel találkozom, szóba kerül, hogy meg kellene csinálni azt a szemlét, ha tavasszal elindítjuk, jövő karácsonyra egyenesben vagyunk. Átveszek egy levelet egy irodalmi társaságtól, felolvasásra kérnek. Elhessegetem magamtól a lelkiismeret-furdalást, szent Isten, mennyi levélre nem válaszoltam, de most nem lehet, muszáj azzal az igazgatóval tárgyalni, meg a minisztériumba is fel kell menni, a protekció miatt, meg a jó Rózsi házvezetőnőm urának, Szabados Palinak állást kellene szerezni. Kettőre jutok haza, Cini ebéd közben gyötör valami zsúr miatt, szó sincs róla, az nem neked való. Ebéd után Rózsi kisfia, az első elemista Pali, remek mokány kölyök, palócos kiejtéssel (azt mondja: “ídesapám”, meg hogy “tikhús” lesz estére) az ábécéskönyvéből magol valamit. Megüti a fülem: “Móricka olvas”, meg “Samuka ír”. Te, mutasd csak azt a könyvet. Szép, modern ábécéskönyv, sok képpel. De mi ez? Káprázik a szemem, vagy ilyen liberális lett nálunk, tudtomon kívül, a népoktatás? Az egyik ábrán ebédnél, terített asztal körül a család, mindenkinek kalap a fején. Alatta versike “Szédereste” címen. Miféle könyvből tanulsz te, Pali? Előrelapozok, kiderül, hogy egy zsidó felekezeti iskola tankönyvéről van szó. Rózsit hívom, csodálkozik, vállát vonja, ő nem érti, mi az, a legközelebbi iskolába íratta be tanév elején a gyereket, nagyon szép, tiszta iskola, a tanítónő olyan jóságos, a gyerek remekül tanul, csupa kitűnő, az igaz, hittanóra külön van a katolikusoknak. Cini gurul a földön, úgy röhög: na Pali, zsidógyerek lettél, mától fogva Smüle a neved, tincset fogsz növeszteni. Pali eleinte hősiesen és dacosan válaszolgat, de aztán bőgni kezd, “nem akarok zsidógyerek lenni” ordítja. Később megnyugszik, már hancúrozik a pamlagon és mikor csiklandozom, kacarászva azt kiabálja: “hő, zsidógyereket nem szabad ám bántani!” Jól van informálva.