Sándor Endrődi - Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet)

«Halj meg fiam, halj meg,
Zetelaki László!
Oda is eljőnek
Hires szép leányok
Csudahalott látni.
A tied is eljő
Csudahalott látni,
Szép Görög Ilona.»

«Édes lelkem anyám,
Ereszszen el engem
Csudahalott látni,
Csudahalott látni,
Ki érettem meghót.»
«Ne menj fiam, ne menj,
Csudahalott látni;
Megvetik a hálót,
Megfogják a márnát,
Anyjától elviszik
Szép Görög Ilonát.»

Nem hallgat anyjára,
Bémegyen a házba,
Ottan felöltözik
Kék selyem ruhába.
A lábába húza
Piros, patkós csidmát,
A fejére köte
Piros selyem ruhát,
Elejibe köte
Fejér előkötőt.

«Kelj fel fiam, kelj fel,
Zetelaki László!
Kiér’ te meghótál,
Az uton jődögél.
Kelj fel fiam, kelj fel,
Zetelaki László!
Kiér’ te meghalál,
Belépék a házba!»

Láttam én halottat,
De ilyent soha sem,
Kinek az ő lába
Felszökőleg álljon,
Kinek az ő karja
Ölelőleg álljon;
Kinek az ő szája
Csókolólag álljon,
Ki föl is ébredjen,
Csak én megcsókoljam!

Maradj itthon, maradj, én édes jó uram,
Látod beteg vagyok, könnyen meghalhatok
Nyitott szempilláim nem lesz, ki befogja,
A ki megölelje, a ki megcsókolja,
Ha már te is elmégy, ujszülött fiamat!
– Jaj nem maradhatok, drága feleségem,
Még tegnap kaptam a czitáló levelet
Nagy vörös pecséttel a fejedelemtől,
Abba vagyon írva: egyszeribe menjek!

Kesereg az asszony, jaj de nem hallgatja
Jó Daniel Imre
Otthon csak azt mondja: Megyen Fejérvárba,
De nem oda megyen.
A szomszéd faluba vagyon egy szép asszony,
Ahhoz járogat ő.
Beugrat a kapun, a szép asszony várja
Tyúkos vacsorára; tölti poharába
Piros színű borát, orczájára rakja
Szerelmetes csókját.

Reggelig mulatna ott Daniel Imre,
Ha meg nem érkezne puskásan a gazda.
Ott keresztűl lőtte; testit a Vargyasba,
A Vargyas vizébe beléeresztette.

Vágtat a paripa a Vargyasra inni,
Hej, de nem ihatik: vér vagyon a vízbe.
A Daniel vére.
Haldoklik az asszony; nyitott szempilláit
Nincs, a ki befogja, – a ki vigasztalja,
A ki megcsókolja most született fiát.

Aj Biró szép Anna ablakba ül vala,
Hímit varrja vala fekete selyemmel,
Hol selyme nem érte, könnyeivel tötte,
De ki es tekinte egyszer az ablakán.
Hát ott sétál vala három hajdu legén;
Szóval felfelelé aj Biró szép Anna:
«Hova valók vagytok három hajdu legén?»
«Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi.»
«Hallottátok hirit az én édösömnek,
Az én édősömnek, Hajdu Benedöknek?»
«Aj bizon hallottuk, igen jó barátunk,
Igen jó barátunk s kinyeres pajtásunk.»
Szóval felfelelé aj Biró szép Anna!
«Ha tü nem bánnátok s ha tü akarnátok,
Magam es elmennék az én édösömhöz,
Az én édösömhöz, Hajdu Benedökhöz,»
Szóval felfelelé nagyobb hajdu legén:
«Jaj de hogy nem bánjuk, igen is akarjuk.»
Mindjár’ felöltözik aj Biró szép Anna:
Nyakába veté a szép selyem szoknyáját,
Eleibe tette fátyol karinczáját,
Tiz ujjába huzta tiz arany gyürüjét,
Jobb felől zsebibe háromszáz aranyát,
Bal felől zsebibe három száz forintját.
Se szél nem fuvinta, se ág nem csapinta,
Még is elhasada fátyol karinczája.
Szóval felfelelé az ő édes anyja:
«Ne menj el, ne menj el én édös leányom,
Mert nem lösz szöröncsés a te utazásod.»
Mégis csak elmöne aj Biró szép Anna,
Ők is mönnek vala röngetög havason,
Röngetög havason, röngeteg erdőkön.
Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna:
«Jaj én úgy ihatnám, hogy szinte möghalok!»
Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén:
«Várj kicsit, nem sokat aj Biró szép Anna!
Elmegyünk, elmegyünk rózsa mezejibe,
Rózsa mezejibe, rózsabokor alá.»
Mindaddig menének, mig oda érének,
S ők es leülének rózsabokor alá.
Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna:
«Jaj én úgy alhatnám, hogy szinte meghalok,
Ha tü nem bánnátok, ha tü akarnátok,
Egy csöppött alunnám rózsabokor alatt.»
Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén:
«Jaj dehogy nem bánjuk, igen is akarjuk.»
Ekkor elaluvék rózsabokor alatt.
Aval fölfelelé nagyobb hajdu legén:
«Öljük meg, öljük meg aj Biró szép Annát.»
Szóval fölfelelé kissebb hajdu legén:
«Ne öljük meg szegént, hagyjuk meg életét,
Hagyjuk meg életét, hadd jöjön el velünk.»
Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén:
«Ha őt meg nem őjük, őjünk meg tégedet!»
Meg es csak megölik aj Biró szép Annát,
Róla le es veszik dárága gunyáját.
Ők es mennek vala röngetög havason,
Távulról meglátták Hajdu Benedököt:
Szóval, fölfelelé aj Hajdu Benedök:
«Hova valók vagytók három hajdu legén?»
«Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi.»
«Hát ti hol kaptátok dárága gunyákat?»
Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén:
«Hát bizon mi kaptuk Barassó piaczán,
Barassó piaczán kótya-vetyén kaptuk.»
Szóval felfelelé Hajdu Benedök is:
«Hazudtok, hazudtok mert én jól ismerem!»
Fölütte a kardját s belé ereszködött.

Ehol eszik-iszik három szép katona,
Aj, Bíró Pannának kötött kapujába’,
Azon csak kimene, aj, Bíró szép Anna.
„Hova valók vagytok három szép katona?“
‚Nem is igen közel, nem is igen messzi,
Csak a Maroson tul mező-detrehemi.‘
„Hát ismeritek-e az én édesemet,
Az én édesemet, Hajdu Benedeket?“
‚Ismerjük, ismerjük, jó legény barátunk,
Jó legény’ barátunk, kenyeres pajtásunk.‘
«Valamit izennék, megmondanátok-e?
Valamit küldenék, oda adnátok-e?»
‚Mü bizon nem viszünk, nem is mondunk semmit,
Jöjj el te is velünk Mező-Detrehemig.‘
«Várjatok hát kicsit három szép katona,
Míg felöltözködöm innepi gunyámba;
Innepi gunyámba, vont-arany szoknyámba.
Kajszén katrinczámba, szép piros csizmámba.
Fátyolkeszkenőmet kössem a fejemre,
Kevés költő pénzem tegyem a zsebembe.»
Mikor menyen vala udvar közepéig,
Fátyolkeszkenője elhasada végig.
Aj, Bíró szép Anna, szóval kérdi vala:
‚Anyám, édes anyám, mi legyen az oka?
Ág nem érintette, szél nem fuvintotta,
Szép fátyolkeszkenőm még is elhasada.‘
Szóval igy felele az ő édes anyja:
«Ne menj el, leányom, nem igen jó jel az.»
‚Biz elmenyek anyám, aj én édes anyám,
Hogy lássam még egyszer az én kedves mátkám.‘
Mennek, mennek addig, mennek jó darabig,
Míg egyszer eljutnak a jegenyefáig;
Szóval mondja vala a nagyobb katona:
‚Üljünk le, üljünk le, aj Bíró szép Anna,‘
«Bizon nem ülök én, bizon nem ülök én,»
Mennek, mennek addig, Czitrom patakáig;
Mig ismét így szóla nagyobbik katona:
‚Üljünk le, üljünk le, aj Bíró szép Anna,‘
Ahajt leülének, hogy megnyugonnának,
Hogy megnyugonnának, ennének, innának,
Álomba borúla aj Bíró szép Anna,
Sugni-bugni kezde nagyobbik katona:
‚Öljük meg, öljük meg, kedves jó barátim,
S osztozzunk a pénzin, drága szép gunyáin.‘
Szóval mondja vala a nagyobbik társa:
«Bizon nem bánom én, bizon nem bánom én.»
Szóval mondja vala az ő kisebb társa:
«Bizon nem ölöm én, bizon nem ölöm én.»
«Bizon ha nem ölöd, ölünk mi tégödöt.»
‚Bizon nem bánom én, bizon nem ölöm én.‘
Hallá álomneszszel, haj Bíró szép Anna,
‚Ne ölj meg, ne ölj meg, három szép katona,
Háromszáz forintom, azt is nektek adom,
Azt is nektek adom s senkinek se mondom.‘
A nagyobb katona bicskát elékapá,
Hasának akasztva torkáig hasitá.
A holtról lefoszták a sok drága gunyát,
Kardokra facsarták s karokra hajiták.
Hajdu Benedek is felnyergelé lovát,
Felnyergelé lovát, hogy kövesse utját.
Felfordula frissen piros pej lovára,
Ugy hántassa magát a Maros partjára,
A Maros partjára, egy fa árnyékába,
Ott reá bukkan a három katonára.
‚Jó napot, jó napot, hajdulegényeknek!‘
«Jó napot, jó napot, Hajdu Benedeknek!»
Szóval felkérdezi nagyobb hajdulegényt:
‚Honnan jőtök mostan három hajdulegény?‘
«A Maros vizin tul Nyárád vize mentin
Temetésen voltunk, nénénk temetésin.
Onnan hozzuk mostan, a mit itt nálunk látsz.
Háromszáz forintot s a sok ékes gunyát.»
‚Ismerem, ismerem, a sok ékes gunyát,
Bizon megöltétek aj Bíró szép Annát.‘
Szóval mondja vala nagyobb hajdulegény:
«Bizon nem öltük mi, bizon nem öltem én.»
Szóval mondja vala az ő nagyobb társa:
««Bizon nem öltük mi, bizon nem öltem én.»»
Szóval mondja vala az ő kisebb társa:
«Bizon megölték ők, bizon megölték ők.
Ingem is akartak, de ingem elhagytak,
Ingem is akartak, de ingem elhagytak.»
Hajdu Benedek is megragadá őket,
Jertek a bíróhoz, – vasba verék őket;
Még egyszer fordula kisebbik pajtáshoz:
‚Vigy el ingem, vigy el, én kedves mátkámhoz,
Pej paripám tiéd nyereg szerszámokkal,
Ékes öltözetem háromszáz forinttal,
Csak vezess el éngem, csak mutasd meg nekem,
Hol van az én mátkám, az én szép jegyesem?‘
Mennek, mennek addig, Czitrom patakáig,
A keserves gyászos nagy halom sirjáig,
A mikor meglátta az ő kedves párját,
Az ő kedves párját, Bíró szép Annáját:
Nem sírt, nem könnyezett, csak csókolja vala,
Csak csókolja vala, s szóval mondja vala:
‚Vérem a véreddel egy patakot folyjon,
Lelkem a lelkeddel mennyországba jusson.‘
Azzal az ő kardját csak hamar felüté
S bele ereszkedék szép mátkája mellé.