Sándor Endrődi - Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet)

Jaj kiméne öreg király,
Levéteté az ifiat
Csonka torony tetejéről,
Kiviteté sik mezőre,
Sík mezőnek közepére.
Ott őt mindjárt megöleté,
Szivét, máját kivéteté,
S Juliának haza küldé.

Hogy meglátá szép Julia.
Hogy megőlték az ifiat,
Fejét földre csüggesztette,
Magát halni eresztette.

Hogy meglátá öreg király,
Hogy haldoklik Juliája:

«Hej Juliám, szép leányom,
Kertembe’ nőtt tulipánom!
Ha én ezt igy tudtam volna,
De hogy megölettem volna,
Fiamnak fogadtam volna,
Királyságom, országomat,
Mind, mind neki adtam volna.»

«Hát te hol jártál, szivem, lelkem Jánosom?»
«Jaj, én ángyoméknitt, édes anyám aszszony!
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát ott mit adtak, szivem lelkem Jánosom?»
«Ott négy lábu rákot 4 4 Négy lábu rákon a nép varasbékát ért mint mérget. édes anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát azt mibe’ adták, szivem lelkem Jánosom?»
«Azt egy szép tányérban, édes anyám aszszony
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Azért vagy tán beteg szivem lelkem, Jánosom?»
«Az a földbe viszen édes anyám aszszony.
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát mit hagysz apádnak, szivem lelkem Jánosom,»
«Jó vasas szekerem édes anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát mit hagysz bátyádnak, lelkem szivem Jánosom?»
«A szép négy ökrömet, édes anyám aszszony.
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát mit hagysz ecsédnek, szivem lelkem Jánosom?»
«Négy szép hámos lovam, lelkem anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát mit hagysz hugodnak, szivem lelkem Jánosom?»
«Házi rakományom, édes anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Hát mit hagysz ángyodnak, szivem lelkem Jánosom?»
«Örök kárhozatot, édes anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot.»

«Hát mit hagysz anyádnak, szivem lelkem Jánosom!»
«A bút s a bánatot, édes anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

«Istenem, Istenem, hát én mért születtem,
Hogy ily szerencsétlen lett az én életem?
Kis Küküllő mellett,
Nagy Küküllő mellett
Nálamnál szebb sem volt,
Nálamnál jobb sem volt,
Még is csuffá leve az én vig életem.
Igy üli, igy üli három királybiró
Elvesztő törvényem a biró házánál,
A biró házánál, Mezei Mártonnál.»

«Hová mégy, hová mégy Szép Szabó Orzsika?»
Igy kérdi barátja, jó leány barátja.
«Elmegyek, elmegyek a biró házához,
A biró házához, Mezei Mártonhoz.
Ott ülik én nekem elvesztő törvényem!»

Hogy ő elhallgatta, úgy sirt, úgy kesergett…
Szóval igy felmondja egyik királybiró:
«Ne sirj, ne keseregj, szegény Szabó Orzsik,
Mert az én törvényem téged meg nem ölhet.»
Másik királybiró szóval ezt feleli:
«Mert az én törvényem őt meg nem öleti.»
Mit hazudott, mit már a nagy királybiró?
Szóval igy feleli átkozott Pap János:
«Biz’ az én törvényem őt meg is öleti!
Mert hosszu szilvásban, aszaló torkában
Hallottam sirását a kicsi gyermeknek.
Ő onnan kivette, csihányba aprítá,
S a disznónak adá.
Kiturá a disznó jobb lábát s bal karját!»
Más két királybiró engede ő neki.
Odament a nénje, tisztektől megkéré:
Adnák a kezire, hogy őt elkisérné:
Kezihez vevé a nénje és vezeté,
Nagy sokaság úton Orzsikát kiséré.
Kérdezi a nénjit:
«Aj kedves jó néném, hát mi hova megyünk?»
«Az Isten házába, a templomba megyünk,
Édes jó testvérem!»
Mikor addig értek, és mégis csak hitta:
«Édes kedves néném, itt vagyon a templom,
Itt az Isten háza – hát még hová megyünk?»
«Eherré a dombra, a szőlő fejére.»
Mikor kiérének a szőlő fejére,
Aj a gödör készen, tövissel berakva!
Ahajt csak elrémül szegény Szabó Orzsik,
Hol a temetője, az ő vég ideje.
Segesvári hengér a kezét megfogá,
Gödörhöz hurczolá,
S őt a tövis közé tüstént bebocsátá,
Töviset tevének még a fejére is s földet hánytak reá.
Akkor a testvére onnat eltintorga,
Orzsik ott marada tövissel berakva,
Tövissel berakva, földdel betakarva…
Strázsákat vetének gödör mellékire, erős őrizetre…
Strázsák ott hallgatták, hogy miket kesereg
Szegény Szabó Orzsik, hogy miket panaszol:
«Istenem, istenem, jaj beh nem gondoltam,
Hogy kamuka szoknyám koporsóm is legyen,
Patyolat gyolcs ruhám szemfödelem legyen.
Az én történetem okozta ezt nekem.
De oh én Istenem hallgass meg most ingöm!
De verd meg Pap Jánost mind a mennyen s földön:
A maradékát is, Atyám, eltöröljed,
Nyomóssá e földön de soha ne tégyed!
De oh jó strázsáim most meghallgassatok!
Menjen el az egyik, menjen el oh! haza,
Az édes anyámhoz s a jó testvéremhez,
Nyissák oh nyissák ki a varróládámat,
Vegyék ki, vegyék ki, mi van a fenekén.
Hagyják hazugságba átkozott Pap Jánost,
Mert ott van a gyermek, de halva született!»

Mikoron megkapta ott az ő testvére
Gyaluba takarva a kicsi gyermeket,
Az utczára vitte,
Ottan beszélette
S mindennek mutatta.
Doktort hoztak neki, meg is vizitálták,
Az Orzsik szavait igaznak találták,
Megismerték rajta, hogy halva született.
Akkor az ő nénje lábáról leesett,
Kétségbe is esett,
Hogy halva vették föl ott a hideg földről,
Az édes anyja is abba’ pillanatba’
Bujába elindult,
Elment föl Cséjjére,
Hideg csorgón küjjel,
S magát fölakasztá.
Az édes apja is szekérre rakodott,
Innen elbujdosott, elment, elbujdosott,
Hogy soha is senki róla hirt nem hallott,
Jószága, birtoka mind másra maradott.

«Leányim, barátim, igy higy a legénynek,
A hamis hitünek:
Mert a legénynek van három hamis hite,
Egyik hamis hite: a kalap fejében,
Másik hamis hite: a bunda zsebében,
A harmadik pedig: a bocskor orrában.

Ne higy a legénynek, a hamis hitünek,
Mert megcsal ő téged,
Széles pántlikákkal, apró édes csókkal,
Zörgő mogyoróval, csattogó dióval,
Mézes beszédekkel, sürü hazugsággal.
Mert én hittem neki, sürü hazugságnak,
S immár csufja lettem az egész világnak.
Tudom, hogy fenmarad az emlékezetem,
Meddig a föld s világ, nem felejtnek engem;
Nem vettem én hasznát az én szépségemnek,
Csuffá tett az engem s csuffá az én végem:
Mert a halottnak is hármat harangoznak,
De Szabó Orzsiknak egyet sem konditnak!»

Leszállott a páva
Tengernek partjára,
Tengernek partjáról
Nagy török Császárnak
Dali udvarába.
Onnét szálla páva
– Kényes pávamadár
Tömlecz ablakára:
Ottan fúdogálá:
Szomoru énekit
Szomoru fogságban –
Egy székely katona:
«Hej páva, hej páva!
Császárné pávája!..
Ha én páva volnék,
Jó regvel felkelnék,
Folyóvizre mennék,
Folyóvizet innám,
Szárnyim csattogtatnám,
Tollamat hullatnám.
Fényes tollaimat
Szép leány fölszedné,
Az ő édesinek
Kalapjába tenné,
Bokrétába kötné.»
Hát ott üldögéle
Czifra ablakába’
Császár szép leánya,
Gyönge violája.
Ahajt meghallotta
Szomoru énekit
Székely katonának.
«Nyits ajtót, nyits ajtót,
Fegyveres istrázsa!
Császár szép leánya,
Gyönge violája,
Tőled azt kivánja. –
Ki vagy te, ki vagy te,
Énekes katona?»
«Nem látod: rab vagyok,
Térgyig vasba’ vagyok.
Székely fiu voltam,
Bátor fiu voltam;
Most semmi sem vagyok
S mégis a strázsának
Számolni kell rólam.»
«Velem jössz te mostan
Énekes katona!»
«Hova menjek én el,
Császár szép leánya?»
«Czifra palotámba,
Éjjeli szállásra.»
«Nem látod: rab vagyok?
Térgyig vasba’ vagyok.»
Ottan levéteté
Nehéz vasat róla
Fegyveres strázsával;
Ottan átölelé
Szegény székely legént
Két gyenge karjával.
Onnét elvezeté
Czifra palotába,
Ottan lefekteté
Puha selyem-ágyba.
«Enyém vagy te mostan
Szép fogoly katona!»
«Van nekem szeretőm,
Császár szép leánya!»
Ajtón hallgatózék
A nagy török császár.
«Nyits ajtót egyszerre,
Beste-lélek lánya!»
Jaj, nem nyitá ajtót,
Berugá a császár,
A nagy török császár.
Székely katonának
Ott fejét elvette,
Testét a tengerbe
Belé is vetette.
«Hát te beste-lélek!
Három halál közül
Melyiket választod?
Vizbe vettesselek?
Megégettesselek?
Vagy halálig tartó
Tömleczre vesselek?»