Sándor Endrődi - Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet)

Lovakat befogták, utnak indultanak.
Egy keszkenőt adott neki Kádár Kata:
«Mikor e’ színibe vörösre változik,
Akkor életem is, tudd meg, megváltozik.»

Megyen Gyula Márton hegyeken völgyeken.
Egyszer változást lát a czifra keszkenőn.
«Inasom, inasom, kedvesebb inasom,
A föld az istené, a ló az ebeké.
Forduljunk, mert vörös szin már a keszkenő,
Kádár Katának is immár rég vége lett.»

A falu véginél volt a disznópásztor:
«Hallod-e, jó pásztor, mi ujság nálatok?»
«Nálunk jó ujság van, de neked rosz vagyon,
Mert Kádár Katának immár vége vagyon.
A te édes anyád őtet elvitette,
Feneketlen tóba belé is vetette.»
«Jó pásztor, mutasd meg, hol vagyon az a tó,
Aranyim mind tiéd, a lovam s a hintó.»

El is menének ők a tónak szélire:
«Kádár Kata, lelkem, szólj egyet, itt vagy-e?»
A tóba megszólalt Kádár Kata neki,
Hozzája béugrék hamar Gyula Márton.

Édes anyja vizi buvárokat küldött,
Megkapták meghalva, összeölelkezve.

Egyiket temették oltár eleibe,
Másikat temették oltár háta mögé,
A kettőből kinőt két kápolna-virág,
Az oltár tetején összekapcsolódtak.
Az anyjok oda ment, le is szakasztotta.
A kápolna-virág hozzá így szólala:
«Átkozott légy, átkozott légy,
Édes anyám, Gyulainé!
Életembe rossz voltál,
Most is meggyilkoltál!»

«Anyám, anyám, édes szülőm,
Engedje meg szép kérésem,
Hogy vegyem el Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép leányát.»
Miklós urfi szépen kéri;
Édes anya nem igéri:
«Nem engedem édes fiam,
Nem engedi az én rangom.»
Miklós mondá az anyjának:
«Kádár Katát szeretem csak,
Csak egyedül Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép leányát.»
Édes anyja azt feleli:
«Abból ugyan nem lesz semmi!
Vagyon lányuk az uraknak,
Abból neked is juttatnak.»

Miklós urfi megbusúla.
Készül, indul bujdosásra.
«Szolgám, szolgám, édes szolgám
Nyergeljed meg pej paripám!
Menjünk, menjünk, a míg látunk,
Legyen örök bujdosásunk.»
Miklós urfi elindula,
Azt meglátja Kádár Kata,
A kapuját megnyitotta,
Hogy Miklós bemenjen rajta.
«Ne nyiss kaput, Kádár Kata,
Nem megyek én most be rajta;
Hanem megyek a világba
Holtig tartó bujdosásra.»
Kádár Kata megbúsula,
Miklós urfihoz így szóla:
«Állj meg kincsem, szép Miklósom,
Hadd adjam rád egy pár csókom!
Adjak neked egy bokrétát,
A kezedbe kézi ruhát.
Mikor ruhám vérrel habzik.
S a bokrétám hervadozik –
Akkor leszen veszedelmem!»
Elindulnak, mennek, mennek.
Hosszu utnak, rengetegnek,
A ruháját Miklós urfi
Eléveszi, megmegnézi, –
Hát a ruha vérrel habzik,
Bokrétája hervadozik.
Mind a kettő azt jelenti:
Kádár Katát most veszítik!
Miklós urfi megfordula,
Egy molnár gazdát talála,
Kihez közel lovagola,
Kihez ő ekképen szóla:
«Hallod-e, te molnár gazda,
Mi hir van a falutokba?»
«Nincs ott ugyan semmi egyéb:
Kádár Katát elvesztették.»
«Hallod-e, te molnár gazda,
Vigy el engem éppen oda,
Hol elveszett Kádár Kata,
Jobbágyomnak szép leánya.
Pej paripám tied legyen,
S minden ékes öltözetem.»
Molnár gazda szót fogada,
Miklós előtt elindula;
Őt elvitte arra helyre,
Feneketlen tó szélire.
Onnét beszólalt a tóba:
«Élsz-e, kincsem, Kádár Kata?»
Kádár Kata is szólalik:
«Nálad nélkül alig telik.»
Miklós urfi ezt hallotta,
Szivét a bánat elfogta,
Kezet fejére kulcsolta,
S beléereszkedék hozzá,
A nagy feneketlen tóba.
Egyikből nőtt muszkáta szál,
A másikból rozmarint szál,
Addig-addig növekedtek,
Vizen felül emelkedtek,
S ott is összeölelkeztek.
Miklós anyja ment sétálni,
Megtalálta őket látni;
Vizi buvárt elhivatá,
Mind a kettőt kiásatá.
Az egyiknek csináltattak
Fejér márványkő koporsót,
A másiknak csináltattak
Vörös márványkő koporsót.
Az egyiket eltemették
Az oltárnak eleibe,
A másikat eltemették
Az oltárnak háta mögé.
Az egyikből nevelkedett
Fejér márvány liliomszál,
A másikból nevelkedett
Vörös márvány liliomszál.
Ott is addig nevelkedtek,
Mig össze nem ölelkeztek.

«Anyám, édes anyám, bizony meg kell halnom,
Bizony meg kell halnom Varga Ilonáért!»
«Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Csináltatunk mü es egy csoda malmocskát.
Az első kereke béla-gyöngyöt járjon;
A középső köve ékes csókot hányjon;
Harmadik kereke aprópénzt hullasson:
Ez a szeretetnek első regulája!
Ennek látni jőnek szűzek, szép leányok,
Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.»

«Anyám, édes anyám, ereszszen el engem
Csoda-malmom látni.»
«Ne menj, fiam, ne menj csoda-malom látni:
Megvetik az hálót s megfogják az rókát.»

«Anyám, édes anyám, bízon meg kell halnom,
Bizony meg kell halnom Varga Ilonáért!»
«Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Csináltatunk mü es egy erős vas-hidat;
Annak látni jőnek szűzek, szép leányok,
Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.»

«Anyám, édes anyám, ereszszen el engem
Erős vas-hid látni!»
«Ne menj, fiam, ne menj erős vashid látni:
Megvetik az hálót, megfogják az rókát.»

«Anyám, édes anyám, bizon meg kell halnom,
Bizon meg kell halnom Varga Ilonáért!»
«Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Tedd holttá magadat;
Neked látni jőnek szűzek, szép leányok,
Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.»

«Anyám, édes anyám, ereszszen el engem
A halottas házhoz.»
«Többször nem jösz vissza a halottas háztól.»

«Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!
Kiért te meghótál, kapud előtt sétál.
Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!
Kiért te meghótál, udvarodon sétál.
Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!
Kiért te meghótál, most a lábadnál áll.»

«Soha sem láttam én ilyen szép halottat!
Szeme mosolygólag, szája csókolólag,
Lába felugrólag.»
Ő szépen felkele, szépen megölelé.

«Menj el uram, menj el aj ki Kolozsvárra,
Aj ki Kolozsvárra apám udvarába,
Hozd el onnan, hozd el a nagy vég vásznakat,
A nagy vég vásznakat s ingyen kapott gyolcsot.» –
«Ne menj apám, ne menj, aj ne menj hazól ki,
Anyám asszony bizon Barcsait szereti», –
«Hallod asszony, hallod, mit ebeg a gyermek?»
«Ne hidd, édes uram, részeg az a gyermek.»
Aval elindúla az asszony szavára,
Az asszony szavára aj ki Kolozsvárra.
Mikor fele utját elutazta volna,
Csak eszibe juta küssebb gyermek szava,
Ahajt megfordula, haza felé tére,
Haza felé tére, hazájába ére.
«Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!»
«Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram!
Hadd vessem nyakamba viselő szoknyámat,
Hadd kössem előmbe az előruhámat.»
«Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!»
«Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram,
Hadd húzzam lábamba fejelés csizmámat,
Hadd kössem fejemre viselő ruhámat.»
«Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!»
Aj mit tuda tenni, ajtót kelle nyitni.
«Add elé, add elé, a nagy láda kólcsát!»
«Nem adom, nem adom a nagy láda kólcsát:
A szomszédba jártam, kerten átal hágtam,
A nagy láda kólcsát ottan elhullattam,
Hanem megtaláljuk szép piros hajnalkor,
Szép piros hajnalkor, világos viradtkor.»
Ahajt csak bérugá gyontáros ládáját,
Végig lehasittá az egyik oldalát,
Csak kihengeredék Barcsai belőlle,
Aj kapja a kardját, fejit vevé vélle.
«Hallod feleségem, hallod asszony, hallod,
Három halál közzül melyiket választod?
Avagy azt választod, hogy fejedet vegyem,
Vagy selyem hajaddal házat kisöpörjem,
Avagy azt választod, reggelig virasztasz,
Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartasz?»
«Három halál közzül én is azt választom,
Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartok.»
«Inasom, inasom, én küsebb inasom,
Hozzad elé, hozzad a nagy kászu szurkot,
Hozzad elé, hozzad a nagy vég vásznakat,
A nagy vég vásznakat, ingyen kapott gyólcsot.
Fejinél kezdjétek, talpig tekerjétek,
A sok ingyen gyólcsot fejire kössétek,
Fejinél kezdjétek, talpig szurkozzátok,
Talpánál kezdjétek, végig meggyujtsátok.
Fejihez állitok egy oláh furujást,
Lábához állitok egy czigán hegedűst,
Fújjad, oláh, fujjad az oláh furuját.
Huzzad, czigán, huzzad a czigány hegedűt;
Fujjátok széltibe, huzzátok ízibe,
Mostan hadd vigadjon feleségem szíve.»