Mór Jókai - Egy magyar nábob

A szőke báró Berky Tivadar, aki különcöt játszik, nyergelve ül a székre, félszemüveggel pislog, inggallérát az orráig ereszti, s maga is azt hiszi magáról, hogy különös ember.

Az ünnepelt Csepcsi Aladár, minden bálban patentírozott előtáncos, aki nem emlékezik rá, hogy találkozott volna nővel, aki utána ne bolondult volna, vagy férfival, aki úgy táncolja a mazurt és keringőt, ahogy ő.

Egy hosszú, öles gróf, aki maga is megvallja magáról, hogy rútabb embert nem látott magánál, de azért mégis tagadja, hogy ha valaha egy vetélytársa megelőzte volna. Tán azért, mert lábai elég hosszúak, hogy keresztül-kasul lépjen akárkin.

Egy halavány fiatalember, ki abban a gyanúban áll, hogy álnév alatt verseket ír. (Sietünk kimenteni, e gyanú annyira alaptalan, hogy még az is kétségbe vonható, vajon tud-e egyáltalában írni.)

És azután egy csapat szemét ember, aki üres léhaságokat beszélni, hírt hordani, émelygős hízelgéseket, sztereotip bókokat vágni, táncolni, szelet kergetni mind igen alkalmas és jó; meg egy másik csoport léhűtő, mely ábrándozik, sóhajtozik, eped, romantikus képeket vág, s amellett csak úgy iszik és kártyázik, és fut a szobaleányok után, mint a többi; és még egy harmadik légió apró ember, aki igazán meg van őrülve a szép asszony iránti szerelmében, csak azt nem tudja, hogy mi fán terem az az alma, amitől az is viszontszerelmet érezhetne, s efölötti tépelődéseiben vékonnyá szárad, mint egy tőkehal; íme, ezekből áll az új télikert, mely Kárpátfalván virul, amióta a parasztmenyecskéket ideálszépségű delnővel váltotta fel a nábob.

Szegény asszony!

Mennyire keresne menekülést e nyomasztó, szomorító, untató, boszontó környezet elől. De hol, de kinél? Egy szív sincs hozzá közel, mely őt megértené. János úr nagyon lekötelező magaviseletet vél neje iránt tanúsítani, midőn őt e vidám társaságokban a kétségbeesésig engedi mulatni.

Milyen törpék, ostobák, ízetlenek, fajankók ezek mind az ő ideáljához képest, akit alkotott magának szívében!

Milyen önzők, üres lelkűek, haszontalanok, hiúk ezek mind azon férfival összehasonlítva, kinek képét lelke szentélyében őrzi!

Miért nincs legalább egy nő, egy jó barátnő közel, kit lelkébe hagyna pillantani, ahol az őrzött kép senkitől nem sejtve pihen?

A közelgő társulati ünnepély már nem messze volt.

János úr összehívott nagy csomó úrnépet az adandó vigalomra, s a meghívottak neveit feljegyeztetvén egy hosszú lajstromra, azt beküldé Varga uramtól nejéhez, hogy nézze át, s ha történetesen kifelejtett volna valakit a névsorozatból, akit ott látni óhajtana, jegyezze fel.

E különös gyöngédség mutatja, mily előzékeny János úr neje iránt.

Varga uram elhozá a lajstromot, sorba kopogtatott minden ajtót, s ki nem nyitott egyet is, amíg rá nem kiáltottak, hogy “Szabad!” Megpillantva úrnőjét nagy tisztelettel állt meg a küszöbben, s nagyon szerette volna, ha most egyszerre olyan hosszú keze lenne, hogy onnan az ajtóból a pamlagig nyújthatná az írást.

Fanny különösen vonzódott ez öreg emberhez. Némely embert azzal jutalmaz meg a sors, hogy becsületes tiszta lelkét arca vonásaiban engedi láttatni, hogy első tekintetre mindenkinek bizalma támadjon hozzá. Fanny nem várta, hogy Varga uram közelebb jöjjön, hanem felkelt, és eléje ment, megfogá kezét, s dacára az öregúr azon törekvésének, miszerint minden lépésnél meghajtsa magát, előrehúzta, leültette egy karszékbe, s hogy fel ne állhasson, gyermeteg kedélyesen átfogta karjaival, ami a jó öregurat a lehető legnagyobb zavarba hozta. Természetesen, amint Fanny elereszté, és leült, ő azonnal felállt.

— Ugyan édes Varga bácsi , maradjon ülve, vagy különben én is felállok.

— Pedig nem volnék érdemes e különös tiszteletre — rebegé a jószágigazgató, szép óvatosan bocsátva magát vissza a karszékbe, mintha attól is bocsánatot akarna kérni, hogy elég vakmerő beleülni, s előrehajlott, hogy nagyon nehéz ne legyen neki.

— Hát mit hozott nekem, édes jó Varga bácsi? — kérdé mosolyogva Fanny. — Ha semmit sem hozott, annál jobban szeretem, mert akkor magát hozta. Lássa, én úgy örülök, mikor önt látom.

Varga úr olyasvalamit rebegett, mintha meg nem foghatná, mivel adott okot e rendkívüli kegyeletre, s egyszersmind sietett átnyújtani a küldött iratot, elmondva hozzá János úr izenetét, s azután iparkodott búcsút venni.

De Fanny észrevevé az előkészületekből, hogy menni akar, s megelőzte benne.

— Maradjon kérem, némi kérdeznivalóim lesznek.

Ez parancs volt. Varga úrnak le kellett ülni. Ily gonoszul semmi examen előtt sem érezné magát. Vajon mit akar tőle kérdezni a nagyságos asszony? Bárcsak más ülne most itt az ő helyén!

Fanny kezébe vevé a névsorozatot, s végigolvasá azt. Szíve elszorult bele. Mennyi idegen név, akikről ő csak annyit tud, hogy azok mind előkelő, nagy emberek, magas állású férfiak, feddhetlen delnők nevei; egyetlenegy ismerőse nincs e nők között, sejteni nem képes; kihez vonzódjék, kitől féljen? Férje, mint mindenben bizarr, úgy itt is azt gondolá, hogy a szokásos bemutatások nagyon sokáig fognának tartani, s ehelyett azt találta ki, hogy mindazokat, kikkel ismeretséget akar tartani, egy nagy ünnepélyre összehíva, nejét ott fogja bemutatni. Azt hivé, hogy e nő, ki a finom világ estélyén Kecskereynél annyi önbizalommal, annyi diadallal tudott fellépni, itt is fel fogja találni azon helyet, azon szerepet, melyre szépsége, szíve jogosítja. Ah, de az egészen más helyzet volt. Ott tudta jól, hogy ellenei közé lép, tudta, hogy azokat meg fogja szégyeníteni, senki sem volt jelen, aki előtt bármi okból is le kellett volna sütni szemeit; míg itt komoly, erényeikre büszke s állásukat jól érző hölgyek társaságában úgy fog ő megjelenni, mint aki nem maga választja szerepét többé; ha bátran, biztosan lép fel, megtörik, ha megalázza magát, kigúnyolják, erényeiben nem hisznek, szépségeért gyanúsítani fogják, akárki szóland hozzá, bárminő édes nyelven, a nyájas szavak háta mögött titkos célzás, bántó kiszámolás van rejtve. Jaj neki, ha el nem érti azt, jaj neki, ha elérti, és el nem tudja titkolni. Jaj neki, ha vissza nem tudja adni, és jaj neki, ha visszaadja. — Szegény asszony!

Az előtte álló nevek során végig-végig hordja szemeit.

Hogy azok között igen sok jószívű, kegyes, szelíd indulatú hölgy van, kiket úgy tekinthetne, mint édesanyját (nem Mayernét, hanem egy ideális édesanyát, amilyennek képzeli azt az ember) és sok érzelemdús lyánka, ifjú, rokonszenvű hölgy, kiket testvérei gyanánt szerethetne (ismét nem az igaziakat értve), arról világos sejtelmei vannak.

De hogyan ismerhessen azokra, hogy közelítsen hozzájok, mi által nyerje meg szíveiket, bizalmukat? Hátha éppen az előtt tárja fel lelkét, aki gúnyt fog űzni belőle? Hátha visszautasító, hideg tekintettel találkozik, ahol meleg, résztvevő kebelre vélt találni?

Újra meg újra átolvasta a névsorozatot, mintha a nevek hangzásából akarná megtudni a személyek jellemét, majd felsóhajtva tevé azt le maga elé, s kérő tekintetét a jószágigazgató felé fordítá.

— Édes Varga bácsi, megbocsásson, ha egy kéréssel terhelem.

Varga uram sietett felelni, hogy parancsoljon vele, legalázatosabb szolgájával.

— De e kérés nagy, igen nagy.

Varga uram bizonyítá, miszerint ő mindenre kész a világon, akár e percben leugrik az ablakon, ha a nagyságos asszony úgy kívánja.