Mór Jókai - Egy magyar nábob

— Ahol van ni, a torkán akadt! — kiáltónak többen.

A nagy úr nagyon megijedt, ez igen komoly fordulatot adott a tréfának.

— Töltsetek a szájába bort, hogy lenyelhesse.

A hajdúk hirtelen kapták a palackokat, s kezdek itceszámra töltögetni a bohóc torkába a jóféle egrit és ménesit, ki nagy sokára lassankint nagy lihegve magához kezde térni, s szemeit törülve érthetlen szókat makogott.

— No, fogjad a száz forintot — szólt a megszeppent nagy úr, ki az ijedségből alig tudott magához térni, s örömest akarta volna megengesztelni a halál révéről érkezett bohócot.

— Köszönöm — nyögé az keservesen —, nem kell már, vége a Vidrának, meghal a Vidra! Még ha a farkas ölte volna meg a Vidrát, de egér öli meg.

— No ne bolondozz, hiszen semmi bajod sem lesz, nesze, még a másik száz is, no ne tégy úgy, hiszen már elmúlt. Üssétek egy kicsinyt hátba; hozzátok elő az őzpecsenyét, majd az lenyomtatja.

A bohóc megköszönte a hátbaütést, s amint az őzhúst eléje tették azzal a kétes kifejezésű pofával, mint mikor a durcás gyermek nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen, s majd elneveti magát, majd ismét elbődül, ült neki az ízletes hideg sültnek, mely finoman spékelten, jó borsos, tejfeles lében volt elkészítve, s abból akkora falatokat kezde magába tömni, hogy nincs a világon akkora egér. Ez végre teljesen megnyugtatá a nagy urat. A bohóc búsan, keservesen evett, odainté az agarat is nagy falatokat hányva fel a levegőbe, miket az gyönyörű ügyességgel tudott elkapni, s nagy szomorún mondá olyankor, mintha az utolsó falatját osztaná meg vele: “Nesze, Matyi!” (A nagy úr bohócának állatnevet, kutyáinak embernevet adott.)

A tréfa mégis jól ütvén ki, s megszabadulván a nagy ijedségtől, a nagy úr felszólítá Gyárfást, hogy most erre rögtön mondjon verset.

A poéta megvakarta az orrát és szólt:

— Ejnye kend szemtelen tolvaj! — kiálta rá a nagy úr. — Hisz ez az utolsó sor lopás Gyöngyösiből, aki hasonlót írt a Torda hasadékba szorult kéményseprőrül.

— Pardon grácia — szólt a poéta megzavarhatatlan képpel —, ez poetica licentia: a poétáknak szabad egymástul lopni, s ez a figura neveztetik plágiumnak.

A nagy úr intésére felhordák a hajdúk a magukkal hozott hideg étkeket, s a megrakott asztalt odatolva elé, míg ő maga ágyán fekve maradt, az asztal túlsó végén három tábori széken foglalának helyet a kedvenc személyek: a bohóc, az agár és a poéta.

A nagy úr lassankint étvágyat kapott e három személyt látva enni, a bor apródonkint összeatyafiasítá őket, a poéta a cigányt kezdte nagyságolni, a bohóc meg az urát tegezte, ki egyre-másra szórta a silány elméncségeket az egérről, melyeken a másik kettőnek hahotával kellett nevetni.

Mikor aztán a jó úr maga is azt hitte, hogy lehetetlen többféle variációban szólni az egérről, akkor a cigány a keblébe nyúlt, s elneveté magát:

— Itt az egér!

S azzal kirántá azt frakkja belső zsebéből, ahova észrevétlenül csúsztatá, míg a megijedt társaság azt hivé, hogy lenyelte, s meg akar fúlni tőle, s csaknem kétségbeesve kérlelte etetvén, itatván mindenféle jóval.

— Nesze Matyi!

Az agár aztán igazán elnyelte a corpus delictit.

— Hát te csalárd semmirekellő! — kiálta fel az úr. — Így szedsz te rá engem! Felakasztatlak. Hajdúk, hozzatok kötelet! Fel kell húzni a gerendára.

Azok menten szót fogadtak; a folyvást kacagó cigányt megragadták, felállíták egy székre, nyakára veték a hurkot, a kötél túlsó végét keresztülhúzták a gerendán, s akkor kirúgták alóla a széket.

A bohóc rúgott, kapálózott, nem használt semmit, ott tartották mindaddig, míg igazán fuldokolni nem kezdett, s csak akkor ereszték le újra.

A bohóc megharagudott.

— Én meghalok. Én nem vagyok bolond, hogy többet felakasztassam magamat, mikor tisztességesen is meg tudok halni.

— Csak halj meg — biztatá a poéta —, ne félj, epitáfiumodról majd én gondoskodom.

— Meg is halok — szólt a bohóc, s hanyatt veté magát a földre, és behunyá szemeit.

Gyárfás rögtön készen volt az epitáfiummal.

És a cigány nem mozdult meg többet. Elnyúlt, megmerevedett, lélegzete elállt, hiába csiklandák az orrát, a talpait, meg nem mozdult. Akkor feltevék az asztalra, körülrakták égő gyertyákkal, mint valami ravatalt, s a hajdúknak énekelni kellett fölötte, mint valami halott felett mindenféle bolond értelmű dalt, a poétának pedig fel kellett állani egy székre, s onnan búcsúztatót mondani fölötte.

A nagy úr kacagott, hogy az orcája elkékült bele.

Míg ezek odabenn folytak a Törikszakad csárda egyetlenegy vendégszobájában, addig új vendégek közelítének a vendégnemszerető hajlék felé.

Ama szerencsétlenül járt hintó utasai voltak ezek, mely a keresztúti gáton saját szemeink és a csapláros szemei láttára a sárban megfeneklett, s miután a vele levő emberek és igavonó állatok három óra hosszat hasztalan törekedtek a zátonyra jutott járművet helyéből megmozdítani, végre kénytelen volt a kocsiban ülő egyetlen úr azon sajátságos ötletre vetemedni, hogy magát gyalog emberháton a csárdáig vitesse.

Felült tehát a vadásznak, egy hórihorgas, széles vállú cseh suhancnak a hátára, s inasát otthagyva a hintón, hogy vigyázzon a holmire, a postakocsist a kocsilámpával maga előtt küldé, s ilyen furcsa módon belovagolt a csárdáig. Az izmos cseh vadász ott tette le a tornác alatt a hátárul.

Érdemes lesz az új jövevényt, amennyire lehet, hirtelenében megismernünk.

Külső viselete mutatá, hogy nem az alföldi urak közül való.

Levetve bő, kurta gallérú à la Quiroga köpönyegét, egy sajátszerű módit engede láttatni, minőt ha napjainkban mutogatnának az utcán, nemcsak az utcagyerekek, de magunk is utána szaladnánk.

Nevezték ezen divatot amaz időben “à la calicot”-nak.

Fején kicsiny, kurta kalap, körülbelől oly alakú, mint egy kis pléh casserole, oly keskeny karimával, hogy az ember kétségbeesik, ha elgondolja, hogy minél fogva veszi le.

E kurta kalap alól kétfelől nagy csomó kifelé fodorított liffleffegő hajerdő bokrosodik elő olyan mennyiségben, hogy felyülkerül a kalap karimáján.

Az arc meg van borotválva, csak két hegyes bajusz ágaskodik az ég felé öklelő modorban, s a nyak egy magas kemény kravátliba van szorítva, melyet két hegyes vászonfül díszít, hogy az ember az állát meg nem bírja benne mozdítani. A sötétzöld frakk dereka éppen a hóna alatt van, de szárnyai térden alul érnek, s gallérja oly magas, hogy alig lehet belőle kilátszani, mellhajtókája pedig kétszer-háromszor is ki van hasogatva, a frakk rézgombjai nem nagyobbak egy meggymagnál, ujjai pedig éktelen bővek, pufogósak, vállain magasra felemelkedve.

A viaszsárga mellény csaknem el van takarva félig a kihajló nagy melltászli által.

Megteszi az egészet az à la cosaque lábravaló, mely aláfelé mindinkább bővülni kezd, végre a csizmáknál buggyot vet, s elöl ki levén hasítva, ott kell a csizmát kidugni rajta.

A mellény alul mindenféle csengő-bongó zsuzsuk lógnak elő, a csizmákra pedig irtóztató hosszú sarkantyúk vannak ütve, hogyha nem vigyáz az ember, kiszúrhatja velök a szemét.