Mór Jókai - Az arany ember

A hölgy lángoló arccal, csikorgatott fogakkal, villogó szemekkel hajolt a férfi fölé, ki lankadtan roskadt egy karszékbe, s a leány összeszorított ökle mintha egy láthatatlan tőrt döfne annak szívébe.

— És most… űzzön el ön házából, ha tud.

A leány arcáról eltűnt minden nőiség. Az álcázott alázatosság helyett a féktelen indulat kihívó dölyfe uralgott azon.

“Űzzön el ön innen, ha tud!”

S büszkén, mint egy győzelmes démon, hagyta el Mihály szobáját. Még az égő viasztekercset is fölvette az asztalról, és elvitte magával, otthagyva a sötétben a lesújtott férjet. Hiszen megmondta már neki, hogy ő nem alázatos szolgálója, hanem védördöge ennek a háznak.

És Mihálynak úgy súgta valami, mikor azt a leányt az égő viasztekerccsel kezében Timéa hálószobájának ajtaja felé közeledni látta, hogy felugorjék helyéből, megragadja a hölgy karját, keresztbe tegye a lábát azon ajtó előtt és azt mondja neki:

“Tehát maradjon ön magára itt ez elátkozott házban, ahogy ígéretem kötelez; de nem együtt velünk!”

S aztán berohanjon Timéához, miként ama végzetes estén, midőn a hajó elsüllyedt, s felkarolva őt fekhelyéről e rémkiáltással: “süllyed a ház! meneküljünk!” fusson vele ki e házból, és vigye őt olyan helyre, ahol nem őrzi senki…

Ez a gondolat zúgott agyában… Így kellene most tenni.

A hálószoba ajtaja felnyílt, Athalie még egyszer visszatekintett reá; ezután belépett a hálószobába, az ajtó bezárult, s Mihály ott maradt a sötétben.

Óh milyen nagy sötétben!

Aztán hallá, hogy a hálószoba zárában kettőt fordul a kulcs.

Az ő sorsa el volt ítélve.

A sötétben fölállt. Tapogatózva kereste össze útiszereit, nem gyújtott világot, nem csinált nagy neszezést, hogy föl ne ébresszen még valakit a háznál, meg ne tudják, hogy itthon járt. Mikor a sötétben mindent összeszedett, csendesen kilopózott az ajtaján, halkan zárt a kulccsal, mint a tolvaj, mint a szökevény, s nesztelenül osonva hagyta el a házat. Kiűzte őt abból az a leány!

Künn az utcán az áprilisi zivatar hózáporral fogadta. Jó idő az olyan embernek, aki nem akar észrevétetni.

A szél süvöltött az utcákon, a hó szemközt vágott, s Timár Mihály útra kelt egy födetlen szekéren, olyan időben, amikor egy jó kutyát nem kellene kiverni a házból.

A zord utótéli idő egész Bajáig kísérte az utazót. Néhol még frissen hullott hó lepte a mezőket, s az erdők még kopárak voltak.

A viharos hideg időhöz hozzáillett az is, amiről gondolkozott.

Annak a kegyetlen leánynak igaza volt.

Nemcsak a férj szerencsétlen, hanem az asszony is.

Csakhogy a férj kétszeresen az, mert ő szerezte azt a balsorsot mindkettőjüknek.

Az első megbotlás követeli bűnhődését.

Mikor ő Timéa kincseit meglelte, azzal a szándékkal tartotta azokat magánál, hogy majd egyszer megnyeri velük Timéát.

Megnyerte, s most abban bűnhődik.

A szegény ember komisz ember; hanem azért a szegény ember lehet boldog; a gazdag ember dicső ember, hanem azért a gazdag ember boldogtalan.

De hát miért kell neki boldogtalannak lenni?

Hát nincs őrajta mit szeretni? Nincsenek meg azok a nemes tulajdonok benne, amikért egy férfit szerethet a nő? Arcának összhangzatos vonásai, kifejezésteljes szemei, ép, erőteljes termete, egészséges vére, szeretni képes szíve? Nem szerethetné-e őt egy asszony még akkor is, ha földhözragadt szegény volna, egyedül önmagáért?

Mégsem szereti.

Ez az örökké visszatérő válasz.

A legkeserűbb önvád egy férfi lelkében, még a bűntudatnál is súlyosabb: “Engem nem tud a nő szeretni!”

De hát mire való akkor az élet? Mi célja van a napok sorának még azután?

Szántani, vetni, üzérkedni, pénzt halomra gyűjteni? S aztán megint kezdeni szántást, vetést, üzérkedést, pénzgarmadolást?

Talán emberekkel is jót tenni?

Hm! Ez az utolsó menedék.

Akit nem szeretnek otthon, az keresi, hogy szeressék az utcán.

Akit már nem szeretnek otthon, az fákat ültet, pomológ lesz. Ez az első stádium.

A második stádium aztán, hogy tyúkot, baromfit nemesít.

Az utolsó stádium pedig, hogy emberbaráti, jótékonysági vállalatokba mélyed.

S mit nyer vele? Érdemes valakivel jót tenni?

Egész Bajáig e keserű, e sivár, ez önkínzó gondolatok üldözték Mihályt, ott pihenőt tartott.

Baján is volt üzleti állomása, s mikor az Alföldön járt, leveleit ide utasíttatá a kereskedelmi telepére. Már ott várt reá egy csomó.

Nagy fásultan bontotta fel azokat; bizony bánta is ő, ha kifagyott vagy nem fagyott a repce; ha fölemelték is a vámot az angol határon; ha emelkedtek is a metalique-ok.

De talált mégis az érkezett levelek között kettőt, ami megörvendezteté. Egyiket bécsi, másikat sztambuli ügynöke küldé.

E levelek tartalmának nagyon megörült. Mind a kettőt zsebébe tette, s azontúl idáig hozott szenvtelensége múlni kezdett. Ismét szokott gyors erélyességével adta ki rendeleteit ügynökeinek, figyelemmel jegyezte fel a tudósításokat, s amint végzett, sietett továbbutazni.

Volt már valami célja az útjának.

Csekély cél; nem is valami magas, de legalább cél. Egypár szegény embernek az öröme. De igazi öröm.

Az idő megváltozott, egyszerre derült ég jött, meleg nappal, ahogy nálunk szokott, ahol a telet mindjárt a nyár váltja fel. S Baján alul megváltozott már a táj is.

Amint Mihály váltott gyorslovakon haladt délirányban, mintha egy nap alatt heteket sietett volna a természet, már Mohácsnál világoszöld erdők fogadták, Zombor körül már sötétzöld bársonnyal volt bevonva a mező; Újvidéknél már tarka volt a vidék a tavasz virágaitól, s Pancsova tájékán a repcevetések arany táblái mosolyogtak a síkon, s a halmokat mintha rózsaszínű hó fedné, a mandula és barack virágzik. Olyan az a kétnapi út, mint egy álomkép. Még tegnapelőtt Komáromban a hófehér mező, s ma már az Al-Dunán a virágzó erdők!

Mihály éjszakára levetinci kastélyában szállt meg, ahol még aznap kiadta rendeleteit tiszttartójának, s másnap korán hajnalban fölkelt, kocsira ült, hogy a Dunán rakodó hajóit megtekintse.

Ott mindent rendben talált. Fabula János uram volt az összes hajóraj felügyelője; nem volt ott semmi baj.

— Mehet a tekintetes úr kacsázni!

El is ment Levetinczy úr kacsázni, ahogy Fabula uram utasítá. Előhozatá a kis ladikot, belerakatott egy hétre való eleséget; egy kétcsövű puskát, elégséges lőszert; senki sem fogja megcsodálni, ha egy hétig elő nem kerül a nádasból, ami tele van ilyenkor drága szárnyas vaddal; seregestől jár a vadruca, kapóra jön a mocsári szalonka, a gójzer szalonka, a kócsag, amit csak a tolláért lőnek; még pelikán is akad, sőt egyiptomi íbiszt is lőttek már e nádasban; hátha flamingó is akad benne! Szenvedélyes vadász ha egyszer oda beveheti magát, ugyan várhatnak rá, amíg visszakerül! S Timár Mihály szeretett vadászni, hajós embernek ez a mulatsága.

Hanem Mihály ezúttal meg sem töltötte azt a puskát.

Csendesen leeresztette a ladikját víz mentében, míg az Osztrova-sziget farkáig elért; ott aztán marokra kapta a kettős evezőt, s átvágott a Dunán.

Amint a sziget végét megkerülte, gyorsan tájékozta magát.

A délnek elterülő nádas közepéből magasan tűntek ki az ismerős nyárfák hegyei, arra tartott.

A nádas között járt út volt már törve, girbegurba, ahogy szükséges; de hozzáértő embernek az a jó. Ahol egyszer már volt Mihály, sötétben is odatalál.