Mór Jókai - Az arany ember

És most sem, midőn azt súgják fülébe: “kedvesem”.

Egy alabástromszobor az. Egy szobor, mely hajlik, simul, enged, de nem él. Néz, de nem biztat, és nem tilt. Teheti vele, amit akar, tűr mindent. Lebonthatja szép fényes haját, s elszórhatja vállain; megközelítheti ajkaival fehér arcát, s tüzet lehelhet rá, nem gyújtja meg vele.

Mihály azt hiszi, hogy ha keblére fogja vonni e jéghideg alakot, akkor meg lesz törve a varázs; de akkor még nagyobb reszketés fogja el. Úgy rémlik, mintha valami bűnt követne el, amely ellen természet, őrangyal és minden érző ideg fellázad.

— Timéa! — szól hozzá hízelgő suttogással. — Tudod-e, hogy te az én nőm vagy?

Timéa szemébe néz, és nyugodtan felel:

— Az vagyok.

— Szeretsz-e engem?

Ekkor bámulva nyitja fel nagy, sötétkék szemét reá a hölgy, s e szemek tekintetéből annyit tanul meg a kérdező, mintha a csillagos ég minden titkaiba adatott volna meg egy pillanatot vethetnie. Azután bezárja szemeit hosszú selyem szempilláival a hölgy.

— Nem érzesz hozzám szerelmet? — eseng a férj epedő sóhajjal.

Még egyszer e tekintet! A fehér arcú nő azt kérdezi:

— Mi az?

Mi az? Mi az? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, aki azt nem érti.

Mi az? Mi az? Egy szó nem kell annak ahhoz, aki azt meg tudja magyarázni.

— Óh, te gyermek! — sóhajta Timár, felállva neje mellől. Timéa is felállt.

— Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok: önnek neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És én mindig tenni fogom azt, amit ön kíván, amit ön parancsol.

Mihály félrefordult, és eltakarta arcát.

Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondásteljes tekintet megfagyasztá vérének minden vágyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy mártírnőt? a szentkép szobrát a pálmaággal és a töviskoszorúval? kinek a vére forrna fel egy visszatérő halott menyasszonyért?

“Tenni fogom, amit ön parancsol!”

Mihály most kezdé sejteni, hogy minő rossz diadalt szerzett!

Nőül vett egy csodaszép alabástromszobrot.

Talán máskor is megtörtént az, hogy egy férj nem találta meg a neje szívét?

S talán más is úgy tett azzal, hogy bízta az időre az orvoslatot. Mit lehet tenni a tél ellen? várni kell a tavaszt.

A mohamedán szülők leánya úgy volt már nevelve odahaza, hogy aki nőül fogja venni, annak az arcát se lássa a menyegzőnapig. Azt nem is kérdezik tőle: szeret-e, nem szeret-e? Se szülők, se pap, se férj. Engedelmeskedés a dolga. A férj meg fogja becsülni, s ha hűtlenségen kapja, megöli. Fő dolog, hogy szép arca, eleven szemei, tömött haja s egészséges lehelete legyen; a szíve után nem kérdezősködik senki.

Fogadott apja házánál aztán mást tanult a leány. Azt, hogy a keresztyéneknél az ábrándozás meg van ugyan engedve, sőt arra minden alkalom meg van adva; hanem azért aki abba beleesik, azt nem úgy gyógyítják, mint egy beteget, de úgy büntetik, mint egy bűnöst. Ő kiszenvedett ezért.

Timéa úgy ment nőül Timárhoz, mint aki minden csepp vérét tilalom alá vetette, hogy másról beszéljen neki, mint a női kötelességekről; mert ha megengedte volna, hogy ábrándjairól beszéljen, akkor minden csepp vére azt mondta volna, hogy — azon az úton menjen, amelyen az a másik leány sötét éjjel kétszer megbotlott az útjában alvó örömleány testén — az ő botlása halála lett volna lelkének. Eltemette, megfagyasztá azt az érzést. S nőül ment egy férjhez, kit tisztelt, kinek hálával tartozott, s kinek hű társa akart maradni.

Mindennapi történet ez. S akiken megtörténik, azzal biztatják magukat, hogy majd jön a tavasz, s az a szíveket átmelegíti.

Mihály a menyegzői nap után elvitte ifjú nejét magával utazni. Bejárták Svájcot, Olaszországot. Úgy jöttek vissza, ahogy elmentek. Se Helvécia andalító völgyei, se Itália fűszeres ligetei nem termettek az ő számára írt.

Elhalmozá ifjú nejét mindazzal, amin asszonyok kapni szoktak, piperével, ékszerekkel; megismerteté a nagy városok mulatságaival. Hatástalan volt rá minden. A holdsugár nem ad meleget a gyújtótükörben sem.

A nő szelíd volt, gyöngéd, figyelmes, háladatos, engedelmes, de szívét nem találta sehol; se otthon, se útban, se örömben, se szomorúságban. A szíve el volt temetve.

Timár egy holt nőt vett feleségül.

Ezzel a tudattal jött vissza külföldi útjából.

Egy ideig azon gondolkozott, hogy Komáromot végképp elhagyja, s elköltözzék Bécsbe. Talán ott más élet kezdődik.

Hanem azután mást gondolt.

Elhatárzá, hogy ott fog maradni Komáromban, s lakásul a Brazovics-házat rendezi be. Ott fog nejével együtt lakni, Saját házát pedig berendezi üzleti ügyei számára, hogy abba a házba, hol neje lakik, semmi se jöjjön azokból. Így azután egész nap távol lehet hazulról, s nem tűnik fel senkinek, hogy neje egyedül van.

A világ előtt mindig együtt jelennek meg. Társaságokba a nő férjével együtt jár; ő figyelmezteti férjét, ha már itt az idő, hogy haza kell menni, s karjába öltve kezét, távozik el. Mindenki magasztalja a férj sorsát, milyen boldog ember! Mi szép és mi hű neje van!

S bár olyan hű ne volna, bár olyan jó ne volna. Bárcsak gyűlölni lehetne!

De nem férhet hozzá semmi rágalom.

És a tavasz mégsem olvasztja fel a szív jegeit. A napok csak magasabbra emelik a jéghegyeket.

Mihály átkozza a sorsot.

Minden kincseinek árán nem képes megvenni saját neje szerelmét. Még rosszabb rá nézve, hogy gazdag. A pompa, a birtok még tágítja a távolt közöttük. A szegény ember szűk négy fala jobban összeszorítja azokat, akik egymáshoz tartoznak. A napszámos, a hajóslegény, akinek egy szobája, egy ágya, egy asztala van: boldogabb ember. A favágó, aki mikor fűrészel, az egyik végét a fűrésznek a feleség fogja, az boldog ember; azok, mikor elvégezték a munkát, leülnek a földre, s esznek egy szilkéből bablevest, s megcsókolják egymást utána.

Tehát legyünk szegény emberek.

Timár meggyűlölte a gazdagságát, s hozzáfogott, hogy túladjon rajta. Ha szerencsétlen lesz, ha elszegényül, akkor közelebb fog jutni nejéhez. Azt képzelte.

Nem sikerült neki az elszegényedés. A szerencse hódol annak, aki őt megveti. Akármihez fogott hozzá, amibe más ember bizton belebukott volna, az fényes sikerrel végződött; minden képtelenség lehetővé és valóvá lett a kezében: a kocka mindig hatot fordult; s ha szerencsejátékban akarta elveszteni a pénzét, szétrobbantotta a bankot. A pénz özönlött oda, ahol ő megállt, s ha elfutott, ha elbújt előle, utána ment, és fölkereste.

És azt mind odaadta volna nejének egy édes csókjáért.

Pedig hiszen a pénz mindenható. Mennyi szerelmet lehetne kapni érte! Hamis, hazudott szerelmet, mosolygó arcok ragyogását, kik azt nem érzik; tiltott, bűnös szerelmet, kik azt titkolják; csak ennek az egynek a szerelmét nem, aki igazán, híven, boldogan szerethet.

Timár óhajtotta volna már, ha gyűlölhetné inkább nejét. Ha elhitethetné szívével, hogy az mást szeret, hogy hűtelen, hogy női kötelességeit megtöri.

De nem talál a gyűlöletre okot. Soha senki sem látja a nőt másként, mint férje karján megjelenni. Társaságokban oly méltóságteljes állást tud foglalni, mely minden merész közeledést visszatilt. Vigalmakban nem táncol. Meg is mondja az okát, miért nem. Nem tanították táncolni, s asszonyfejjel már nem akar tanulni. Csak az éltes asszonyságok társaságát keresi. S ha férje egy hétig távol van a várostól, akkor ő egy hétig nem hagyja el a házat.