Mór Jókai - Az arany ember

És akkor elhallgat minden ember; a magas szószékre fellépdel a lelkész, és elkezd beszélni minden ceremónia nélkül, sem énekel, sem iszik, se nem mutogat semmit, csak egyre beszél. Timéa nem ért abból semmit. Csak azon bámul, hogy amint abban a templomban három sűrű padnégyszög tömve van asszonynéppel, az az ezernyi asszonynép két óra hosszat meg nem szólal, ki nem nyitja a száját, még csak szomszédjához, suttogni sem fordul. Rettenetes szertartás! Három légió asszony, aki két óráig meg van némulva. Bárcsak legalább egy “amen”-t volna szabad kiáltaniok, mikor a prédikációnak vége van.

Timéa a szószék melletti első sorban ül a főkurátorné mellett, ki neki keresztanyja fog lenni: az vezeti őt ki a keresztelő medencéig, keresztapa pedig a főkurátor úr.

Ismét semmi képzelemizgató szertartás: a nagytiszteletű úr beszél okos dolgokat a vízmedence előtt; egyszer annak is csak vége szakad; a neofita meghajtja a fejét a vízmedence előtt, a lelkész a Szentháromság nevében megkereszteli őt “Zsuzsánnának”. Ezt a nevet választották neki a keresztszülők.

Azután tart egy intést az esperes úr a keresztszülőknek, elszámlálva az ő kötelességeiket, s akkor a keresztanya ismét visszavezeti a felavatott hajadont a padjába, akkor minden ember feláll és imádkozik; de csak a pap fennhangon, a többi némán, Timéa pedig azon gondolkozik, hogy miért keresztelték őtet éppen Zsuzsánnának, mikor az eddigi nevével úgy meg volt elégedve?

Az imádkozás után megint leülnek, s a kántor ez alkalomra nekizendíti a LXXXIII. zsoltárt: “Óh! Izraelnek Istene!” amiből Timéának az a gyenge kétsége támad, hogy őtet most talán izraelitának keresztelték meg.

Minden aggodalmát eloszlatja végre az a másik tiszteletes úr; ez már fiatalabb, aki másodiknak jő fel a katedrára, s igen szép szónoklatot tartván, elvégre egy írást vesz ki a könyvéből, s abból felolvassa, hogy ezennel kihirdettetik, miszerint tekintetes nemes, nemzetes és vitézlő Levetinczy Timár Mihály úr, helvéciai hitvallású keresztyén atyánkfia eljegyzette magának hitvestársul néhai tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlett Csorbaffy Ali úrnak árva hajadon leányát, nemes Csorbaffy Timéa Zsuzsánna kisasszonyt, helvéciai hitvallású keresztyén leányzót.

És az a három légió asszony még erre sem szól egy szót is.

Timéa megnyugodott a történtekben.

Az első kihirdetéstől a menyegzőig két hetet kellett elvárni, azalatt Mihály mindennapos volt Timéánál. A leány őszinte nyájassággal fogadta mindig. Mihály boldog volt a jövendő előérzetében.

Valahányszor Timéát látogatni jött, menyasszonyát Athalie társaságában lelte. Athalie rendesen ürügyet talált, hogy a szobát elhagyhassa, s őhelyette azután Zófia asszony jelent meg.

Zófi mama aztán tartotta Mihályt válogatott magasztalásokkal, hogy milyen kedves leány az ő menyasszonya; hogy mennyit emlegeti a kedves jó Mihályt, aki őróla olyan jól gondoskodott, mikor a Szent Borbálán jöttek, hogy mentette meg a hajótöréstől, a törökök általi elfogatástól; hogy esett miatta a vízbe, hogy vitte ki a süllyedő hajóból, hogy ment vissza a víz alá az ott feledt vagyonért; hogy tartotta tündér mesemondással, mikor a veszélyes helyeken jártak, s hogy keresett számára nyughelyet egy puszta szigeten. Aztán hogy ápolta betegségében a hajón! Nélküle bizonyosan meghalt volna.

Zófi mama a legapróbb körülményekről is értesülve volt, miket nem tudhatott más, csak Timéa, s Mihály boldog volt, hogy Timéa azokra még emlékezik. Hitte, hogy a leány, ki ezeket Zófia asszonynak elmondja, ezáltal tanúsítja, hogy őt mégis szereti.

— Óh! ha tudná, kedves Levetinczy, mennyire ragaszkodik önhöz ez a leány!

S Timéa nem jött zavarba, mikor ezt hallá mondani. Nem szenvelgett szemérmetes tiltakozással, de nem is bizonyított az állítás mellett szemérmes elpirulással. Szerény, komoly és engedelmes volt Mihály iránt. Engedte kezét kezébe venni; engedte hosszasan szemeibe nézni, s ha jött, ha távozott, megszorítá kezét, és mosolygott rá.

És Zófi asszony mindennap tudott valami új dolgot mondani Mihálynak, amit Timéa regélt el neki felőle.

Timár elhitte, hogy ő az a boldog ember, akit e nő szeretni fog.

A menyegzői nap is eljött.

Messze földről összecsődült vendégsereg hosszú hintósora állt végig az utcán, miként ama boldogtalan napon; de ezúttal semmi szerencsétlenség nem történt.

A menyasszonyt a hajdani Brazovics-háztól, mely most már sajátja volt, vitte el a vőlegény a templomba; a menyegzői lakoma pedig a vőlegény házánál volt rendezve. Zófi mama el nem engedé, hogy a lakoma rendezésére ő ügyeljen fel. Athalie pedig otthon maradt, egyedül, a hajdani apai háznál, s ugyanabból az ablakból nézte, elrejtőzve egy függöny mögé, hogy indul meg a hintók hosszú sora a nyoszolyókkal, násznagyokkal, a vőfélyekkel, a menyasszonnyal, a vőlegénnyel egymás után, amely ablakból ama végzetes napon várta saját vőlegénye megérkeztét.

És azután ott várt, míg a hintók visszarobogtak, el a Brazovics-ház előtt, most már vőlegény és menyasszony egy kocsiban, s nézett utánuk. S ha imádkozott ez idő alatt az új párért az egész gyülekezet, óh! bizonyosan ő is imádkozott valamit rájuk!

Timéa nem találta olyan gyönyörűségesnek az esküvőt, mint ahogy azt Zófi mama leírta előtte. A lelkészen nem volt semmi aranyköntös, aranysüveg; nem is hozott az új pár elé ezüstkoronákat, hogy megkoronázza őket egymás urává, asszonyává; nem is énekeltek nekik semmit. A vőlegény nemesi bársonyruhát viselt boglárokkal, hattyúprémmel, s elég délceg alak volt, csakhogy a fejét mindig meghajtva tartá; nem tudta azt olyan büszkén fenn hordani, ahogy kell a nemesi díszruha mellé.

Az a bűbájos szertartás sem következett be, mikor a vőlegényt és menyasszonyt letakarják együtt egy selyemlepellel, s legelőször e szentséges árnyban találkoznak egyedül, s a pap megfogja kezeiket, és az oltár körül vezeti őket háromszor. Ez is elmaradt most. El a közös pohárból ivás és a szent csók az oltár előtt: oltár sincs itt. Semmi sincs itt, csak egy fekete ruhás pap, aki beszél igen okos dolgokat, de miknél mind igézetesebben hangzik az, hogy “goszpodi pomiluj”. Még csak le sem térdepelnek egymás mellé, úgy esküsznek. A felizgató keleti képzelmet nagyon hidegen hagyta a szertartás nélküli protestáns esküvő. Hiszen Timéa az egészből nem értett még egyebet, mint a szertartást.

Talán idővel?

A fényes lakodalom véget ért, a vendégek hazamentek, a menyasszony ott maradt vőlegénye házánál.

Mikor Mihály végre egyedül maradt Timéával, mikor leült melléje, és kezét kezébe vette, úgy érzé, hogy szíve reszket, s ez a remegés elterjed egész valóján.

Az a véghetetlen kincs, amit bírni úgy óhajtott, most már birtokában van. Csak karját kell kitárnia, hogy őt keblére vonja. Nem meri. Varázs alatt van.

A nő, a feleség — nem tud az ő közellétéről semmit. Nem remeg, és nem hevül.

Ha csak egyszer lesütné szemeit ijedten, midőn Mihály ujjai vállát érintik, ha egy szemérmes elpirulás tűzárnya futna egyszer végig fehér arcán, meg volna törve a varázs, mely a közeledőt megdermeszti; de ő hideg marad és nyugodt és szenvtelen, mint egy álomjáró.

Mihály ugyanazt az alakot látja maga előtt, akit ama végzetes éjszakán a halálból felébresztett, aki ott ült előtte ágya szélén, mint egy oltárkép, melyről a ránézőre hideg sugárzik; akinek arca nem változik el sem akkor, midőn éji öltönye válláról lecsúszik, sem akkor, midőn azt mondják neki, hogy atyja meghalt.