Mór Jókai - Az arany ember

Igen, de benn a házban? Mert hisz a világ átlátszó, de a ház falai nem!

Óh! erre a kérdésre volt még Mihálynak legsúlyosabb felelete.

Abban a házban együtt lakott Timéával Athalie.

Athalie, az ő becsületének nem védangyala, hanem védördöge.

Hiszen annak a nőnek minden léptét, szavát, tettét, minden gondolatját, minden sóhajtását, minden könnyhullatását, de még álomlátásainak téveteg hangjait is folyton kíséri egy másik nő, aki gyűlöli a férjet is, a nőt is, s aki bizony sietne mind a kettőt szerencsétlenné tenni, ha egy árnyékát a bűnnek elleshetné e falak között.

Ha Timéa abban a percben, amidőn Mihályt felkérte, hogy engedje Athalie-t és Zófiát vele ezentúl is együtt egy házban lakni, az érzelmes jó szív sugallatán kívül még egyébre is hallgathatott volna: akkor sem gondolhatott volna ki önvédelmére tökéletesebbet, mint azt, hogy maga mellett tartá azt a leányt, aki menyasszonya volt annak a férfinak, akivel őneki találkozni sem szabad soha.

Ez a két kegyetlen gyűlölő szem őt mindenüvé kíséri.

Amíg a védördög hallgat, addig Timéát az Isten sem ítéli meg.

Athalie pedig hallgat.

Athalie valódi házi ördöge volt Timéának nemcsak nagyban, hanem kicsinyben is.

Semmi aprólékos körülmény ki nem kerülte figyelmét, hogy a kínálkozó alkalmat felhasználja Timéának valamit ellenére tenni.

Kitalálta, hogy Timéa ragyogni akar azzal a nagylelkűségével, hogy ő a ház egykori kisasszonyát most is testvéreként, mint úrhölgyet tartja a háznál. Athalie csak azért is azt akarta mindenki előtt kitüntetni, hogy ő csak cseléd.

Timéa mindennap erővel vette ki a kezéből a seprőt, mikor szobáját takarítani jött, s mire körülnézett, már megint azon kapta, hogy az úrnő ruháit tisztogatja, s különösen, ha vendégek jöttek a házhoz ebédre, nem győzte őt a konyhából előidézni.

Athalie minden piperéhez és öltözékhez tartozó egész hajdani arzenálját visszakapta Timéától: voltak thübet, merino, gros de Neaples ruhái szekrényszámra, hanem ő azok közül kiválasztotta a legkopottabb, a legpiszkosabb öltözékét, amit hajdan csak fésülködéshez vett fel, s abban járt; s azon is, könnyebb volt a lelkének, mikor egy lyukat égethetett a konyhában, vagy egy olajpecsétet ejthetett a lámpaelkészítésnél. Tudta, hogy Timéa mennyire bosszankodik ezért. Visszakapta ékszereit is, amik ezreket értek; de ő azokat nem viselte, hanem vett magának tíz krajcárért egy üveg mellboglárt, azt tűzte fel.

Timéa aztán azt tette, hogy ellopta tőle a boglárt, üveg helyett nemes opált tétetett bele; a piszkos, kopott öltözeteket pedig egyszer mind a tűzbe dobta, s ugyanazon kelméből varratott öltönyt Athalie-nak, amit maga viselt.

Óh! Timéát lehetett megkeseríteni, de haragba hozni nem.

És társalgási modorában is valami olyan kiállhatatlan alázatosságot tüntetett Timéa előtt Athalie, amilyenről tudta, hogy azt bántani fogja. Ha az valamit kért tőle, oly szolgálatkészséggel ugrott a parancsot teljesíteni, mint egy néger rabnő, akit korbáccsal kergetnek. Még a hangját is elváltoztatta, mikor Timéával beszélt. Nem szólt a maga természetes hangján soha; hanem valami vékony, magas kappanhanggal, mely mindig tele van alázatossággal és hízelkedéssel, kínozta Timéát, s kényeztető gyöngédséggel selypített, mikor Timéával beszélt: “s”-nek ejtve az “sz” betűt “Sép Timéa!” “Serelmem Timéa.” “Sívem Timéa!”

Arra nem volt rávehető, hogy tegezze valaha Timéát.

S ami legfinomultabb neme volt a bosszantásnak, az, hogy kifogyhatatlan volt a házastársaknak egymás előtt való magasztalásában.

Mikor Timéával volt egyedül, nagyokat sóhajtott: “óh! milyen boldog ön, Timéa; milyen derék férje van; mennyire szereti önt”. Ha pedig Timár jött meg, annak tett naiv szemrehányásokat: “olyan soká el kell maradni? Timéa már kétségbe van esve, óh! milyen epedve várja önt. Lassan menjen be hozzá, lepje meg. Fogja be a szemét kezével, vajon kitalálja-e, ki jött?”

És azoknak tűrniök kellett a gúnyt, mely alázatosság, hízelkedés, gyöngédség álarca alatt sérté őket szívig. Hisz ők nem voltak boldogok. És Athalie-nak tudnia kellett azt legjobban.

Ez a szembe hízelgő arc mint egy irónia találkozott velük saját házukban mindenütt, s odalépett eléjük legbensőbb rejtekükbe, tolakodó hízelkedéssel, bosszantó alázatossággal, gúnyolódó szolgálatkészséggel.

És ők tűrték azt.

Mikor pedig aztán magára maradt Athalie, mikor letehette a magát és másokat kínzó álarcot, hah! minő elégtételt engedett visszafojtott dühének!

Mikor egyedül maradt saját szobájában, hogy verte a földhöz azt a seprűt, amit Timéától nem engedett kivenni a kezéből; s aztán nekiállt a seprű nyelével ütni a székeket és pamlagokat; azt mondta: porol, pedig a dühét töltötte rajtuk. Mikor valami ajtón ki— vagy bement, vagy az uszálya szorult az ajtó alá, vagy a ruhaujja akadt a kilincsbe, akkor fogcsikorgatva rántott egyet rajta, s vagy ruha szakadt, vagy kilincs törött bele, s az neki jólesett. Tört edények, csorba poharak, sánta bútorok seregestől tanúskodtak azon szerencsétlen órákról, amelyekben egyedül találkoztak össze Athalie-val.

S volt különösen egy néma tárgya, kire cseppenkint összegyűjtött dühét egyszerre ki szokta önteni; nem azért néma, mintha nem tudna beszélni, hanem azért, mert édesanyja. Szegény Zófi mama bújt a leánya elől, s rettegett négyszemközt maradni vele. Egyedül ő volt az, aki Athelie-nak igazi hangját hallá a háznál, akinek Athalie mindennap meg merte mutatni, mily feneketlen örvény az, amit az ő gyűlölete képez. Zófi asszony rettegett egy szobában hálni a leányával, s a hűséges szakácsnőnek egy bizalmas órában megmutogatá a kék és zöld foltokat karjain, amik a szép Athalie kezének a nyomai. Mikor Athalie elfojtott dühével estenden Zófi asszonyhoz került, nagyokat csípett rajta, fülébe súgva: “Miért szültél a világra!”

Hah! milyen jólesett neki, ha egy kutyát megrúghatott, ami asszonyának kedvence volt!

És milyen jólesett neki, ha Timéának hírt hordhatott, milyen rosszak a cselédei, mi kárt tettek ma megint, mi pletykát csináltak újra? Ebből Timéa mindennap kapott.

És aztán, mikor a napot bevégezé Athalie nyílt hízelkedéssel, titkos dühöngéssel, végre aludni ment; nem kellett neki, hogy segítsen valaki a vetkőztetésnél, letépte magáról a ruhákat; csombókra akadt zsinórnak szakadni kellett, szétbontott haj fonadékainak szenvedni kellett, tépte fésűvel, cibálta marokkal a szegény hajat, mintha a másé volna, vagy mintha oka volna ez valaminek; aztán nagyot rúgott földre vetett ruháin; elfújta a gyertyáját, bűzölni hagyva az izzó faggyús kanócot, hadd töltse be az fojtó zsírfüsttel az egész szobáját, s aztán ágyába vetve magát, beleharapott a vánkosba, azt tépte a fogaival, és gondolkozott pokolbeli kínszenvedésekről. S csak akkor érte utol az álom, mikor az éj csendében egy ajtót hallott csukódni a háznál. A férj megy magányos szobájába aludni. Ennek örült. Ezen elaludt.

Neki tudnia kellett azt jól, hogy az ifjú férj és az ifjú nő — nem boldogok.

Várta kárörömmel, mi fejlődik ki e boldogtalanságból.

Egyik fél sem árulja el magát.

Nincsenek közöttük heves szóváltások; semmi civódás. Még csak egy meg nem óvott sóhaj sem hangzik el.

Timéa állandóan az, aki volt: csupán a férj kezd napról napra jobban elkomorodni. Óra hosszant elül neje mellett, néha a kezét is kezében tartja; de szemébe nem néz, s fölkel, eltávozik anélkül, hogy valamit szólt volna. A férfiak utoljára is nem tudnak annyira uralkodni titkaik fölött, mint a nők.