Mór Jókai - Az arany ember

— Ah bizony, Narcissza nem oly neveletlen.

Teréza asszony aztán megcsókolgatta a leányát, hogy megengesztelje. Az meg hagyta magát engesztelni.

— No mármost jerünk be hozzánk! — monda Teréza, bizalmasan megfogva Mihály karját. — Jöjj, Noémi, te is.

— Mindjárt, a kosaramat is beviszem, már teli van.

Egy óriási nagy, csónaknyi, fehér vesszőkosár volt az útban, fehér lepedővel leterítve az, ami benne tetézve állt. Noémi annak állt neki, hogy majd két fülénél fogva fölemeli.

Mihály odaugrott hozzá.

— Majd én segítek bevinni, hisz az nehéz lesz.

Noémi kacagott; vidám, gyermeteg, csattogó kacaj volt az, s aztán felhajtá a fehér lepelt a kosár tartalmáról. Tele volt az rózsalevéllel.

Hanem azért Mihály mégiscsak megfogta a kosár egyik fülét, s úgy vitték együtt a nagy kosarat, tetézve rózsalevéllel, a levendulával szegélyezett úton végig.

— Önök rózsavizet főznek ebből? — kérdezé Timár.

Teréza odavágott a szemével Noémi szemébe.

— Lám, hogy kitalál mindent.

— Nálunk Komáromban is nagy divatja van a rózsavízfőzésnek. Sok szegény asszonynak az a keresete.

— No ugye? Hát másutt is Isten áldása a rózsa? Ez a drága szép virág, ami maga elég arra, hogy az emberrel a világot megszerettesse. Aztán nemcsak gyönyörűséget ád, hanem még kenyeret is. Lássa ön, tavaly rossz esztendőnk volt; a késői fagy elvett gyümölcsöt, szőlőt, mindent; a nedves, hideg nyár megrontotta a méhekét; baromfi, lábasjószág elhullott; a kész megtakarítotthoz kellett volna nyúlnunk, ha ki nem segített volna bennünket a rózsa. De a rózsa minden évben virágzik, az mindig hű marad hozzánk. Nekünk tavaly a rózsafáink adtak enni. Háromszáz itce rózsavizet főztünk, mind elvitték Szerbiába, búzát adtak érte. Óh, ti áldott szép rózsáim, életadó virágaim!

A kis házikó megszaporodott azóta, hogy Timár utoljára itt járt, egy aszaló lett hozzá toldva, azután meg egy rózsavízfőző konyha. Abban volt a tűzhely a rézüsttel, melyből csendesen hullott cseppenkint az első főzet, a tűzhely mellett nagy kádban a már összecsomaszolt rózsatörköly, egy széles padon pedig a friss rózsaszüret, melynek elébb meg kell fülledni ott.

Mihály segíté Noéminak kidönteni a nagy öblös kosár tartalmát a padra; ah az részegeskedés, az dobzódás volt az illatárban.

Noémi letette a fejét e puha rózsahalomra, s azt mondá:

— Ah! milyen jó volna egy ilyen rózsalevél ágyban egyszer aludni.

— Te bohó ! — feddé őt Teréza —, sohasem ébrednél fel többé, a rózsaillat megölne.

— Hát az szép halál volna.

Erre aztán Teréza szemrehányást tett neki.

— Hát te meg akarnál halni? Hát te itt hagynál engem, te rossz leány!

Akkor aztán Noémi átkarolta az anyját, és csókolá, kérlelé.

— Nem, nem, te drágám, te szerelmem. Nem téged soha. Te egyetlenem!

— No hát minek tréfálsz velem így? Ugye Timár úr, nem illik egy kisleánynak így tréfálni az anyjával? Egy ilyen kicsi kis leánynak, aki még tegnap bubával játszott.

Mihály igazat adott Terézának, hogy az bizony semmi körülmény között nem menthető, ha egy fiatal leány azt mondja az anyjának, hogy valami halál nemét szépnek találja.

— No mármost te maradj itten, és őrizd a lombikot; vigyázz szépen, hogy kozmát ne kapjon a zucsma; én megyek a konyhába vendégünknek jó lakomát főzni. Ugye, itt marad ön nálunk ma egész nap?

— Itt maradok ma is, holnap is, ha adnak valami dolgot, amiben segítsek. Amíg dolgot adnak, addig itt maradok.

— Óh! akkor itt marad ön egy hétig — szólt bele Noémi —, mert én önnek annyi dolgot adok.

— Óh! ugyan mi dolgot tudnál te adni Timár úrnak, te bohó? — szólt nevetve Teréza asszony.

— Hát a rózsaleveleket összetörni a kölyűben!

— Ah! Talán nem is tudja, hogyan kell.

— Hogyne tudnám? — monda Timár. — Sokszor végeztem azt odahaza az anyám házánál.

— Ugye, az ön anyja is olyan jó asszony volt? — kérdé Noémi.

— Nagyon jó.

— Ön is nagyon szerette?

— Igen nagyon.

— Él még?

— Régen meghalt.

— Hát már most önnek senkije sincs?

Timár elgondolkozott, s aztán szomorúan lecsüggeszté fejét.

— Senkim…

…Igazat mondott…

Noémi részvevő szánalommal tekinte Mihály szemébe e szókra: “senkim sincs”. — Veszedelmes szó az!

Mihály észrevette, hogy Teréza asszony megáll az ajtóban, s látszik rajta, hogy menne is, nem is. Valamit gondolt ki hirtelen.

— Tudja mit, Teréza mama? Ne menjen most a konyhába az én kedvemért friss estebédet főzni; hoztam én a tarisznyámban annyi mindenfélét, hogy csak fel kell hozzá teríteni, mindannyian megelégszünk vele.

— De hát ki gondoskodott önről? — kérdezé Noémi. — Ki látta el útravalóval?

— Fabula János uram biz az.

— Ah! az a derék kormányos! Ő is itt van?

— A hajót tölteti a túlsó parton.

Teréza asszony is észrevette, hová gondolt Timár; de ő sem maradt mögötte a jó szív kimutatásában. Be akarta bizonyítani, hogy ő meg nem félti tőle Noémit.

— Nem úgy lesz az. Majd én ügyelek a konyhára is, a kazánra is, te pedig, Noémi, addig vezesd körül a szigeten Timár urat, hadd lássa meg, minő változások történtek azóta itten!

Noémi szófogadó leány volt; ellenmondás nélkül szokta tenni, amit az anyja mondott neki. Feje körül köté tarka török selyemkendőjét, ami olyan kedves keretül szolgál az arcának. Timár megismerte benne egykori ajándékát.

— A viszontlátásig, kedves! — A viszontlátásig! — mondák egymásnak az anya és leány, egymást megcsókolva. Úgy látszik, hogy ők, valahányszor valamelyik a házból kimegy, mindig úgy szoktak egymástól búcsút venni, mint akik messze földre távoznak, s mikor egy óra múlva összejönnek, megint úgy ölelkeznek, csókolóznak, mint akik esztendők óta nem látták egymást. De hiszen szegényeknek senkijük sincsen, csak ők ketten egymásnak.

Noémi még egy kérdő tekintetet vetett anyjára, Teréza a fejével inte neki, amivel azt mondta, hogy “menj!”.

Azzal megindult Noémi és Timár a szigetet végigjárni.

Az út olyan szűk, hogy közel kellett egymáshoz maradniok; hanem Almirának volt annyi esze, hogy a nagy fejével odafurakodjék közéjük, s természetes válaszfalat képezzen közöttük. A kis szigeten három év óta ismét nagyot haladt a tenyészet. A mívelő kéz nyomai végigterjedtek egész a csúcsáig. Járható út volt vágva a sűrű geszten keresztül; az ősbozót ki volt irtva a szálas pagony alul, melynek jegenyés fái oly vastagra nőttek már, hogy két ember át nem érte; a vad csemeték mind be voltak már ojtogatva nemes gyümölcsökkel; a törpe alanyból mesterséges sövényeket alakított a műértő kéz; ahol a gyümölcsös végződött, összefont eleven sövény zárta el a ligetet, s azon túl volt elkerítve a füves rét, hol kecskék és bárányok legelésztek; egy kis fehér báránykának piros szalag volt a nyakára kötve, az bizonyosan Noémi választottja.

Mikor meglátták a legelésző állatok a leányt, odaszaladtak eléje, s valami üdvözlést bégettek, amit ő megértett; s aztán elkísérték, míg a mező túlsó széléig haladt Timárral, hol egy másik eleven sövény következett.

Azon túl látszott egy gyönyörű diófaliget, roppant vastag, ép terebély fákból; miknek félöles átmérőjük mellett oly sima volt a héjuk, mint a selyem.

— Nézze ön — szólt Noémi —, ezek a diófák anyámnak legnagyobb büszkesége. Csak tizenöt évesek. Egy évvel fiatalabbak, mint én.