Mór Jókai - Az arany ember

“Téged hagynálak én meghalni, te gyönyörű alak? Hát ha igazgyöngyökkel volna telve ez a hajó, s az mind az enyim lenne, ha te meghalnál, mégsem engedném, hogy örökre alva maradj. Nincs akkora gyémánt a világon, amit örömestebb lássak, mint a te két szemedet, mikor az fel fog nyílni.”

Az alvó arc pedig semmit sem változott a homlokán és halántékain tett bedörzsölésre; két összeérő vékony szemöldöke ráncot sem vont homlokán, midőn az idegen férfi kezei érinték.

Az utasítás azt mondá, hogy szívgödrét is be kell az ellenszerrel dörzsölni.

Timár kénytelen volt a leány kezéhez nyúlni, hogy azt kebléről elvonja.

A kéz legkisebb ellenállást nem tett. Zsibbadt volt az és hideg.

Olyan hideg volt az egész alak. Szép és hideg, mint az alabástrom.

Az éjszaka árnyai ezt susogták:

“Nézd, minő gyönyörű idomok! Ajk nem érintett ezeknél szebbeket soha. Ki tudná meg, ha megcsókolnád?”

De Timár azt felelé az éj árnyai közt saját magának: “Nem, te nem loptál még életedben soha semmit: ez a csók pedig tolvajság volna.” S azzal odavonta a perzsa szőnyegtakarót, mit a leány álmában lehajított magáról, s azzal válláig betakargatva az egész alakot, a szőnyeg alatt dörzsölé be ujjaival a szeszt az alvó alak szívgödrébe, s hogy ment legyen minden kísértettől, folyvást a lány arcát nézte azalatt. Olyan volt az, mintha egy oltárképet nézne, melyről a hideg sugárzik.

Egyszer aztán felnyíltak a sötét szempillák, s a két szem sötéten, ragyogástalanul tekintett elő. Az álomlihegés megszűnt, s Timár érzé, hogy a szív keze alatt erősebben ver.

Akkor visszahúzta kezét.

Az erős szeszt az üvegben odatartá a leánynak, hogy szagolja.

Timéa ébredezett, mert fejét elfordítá az üvegtől, és szemöldeit összevonta.

Timár halkan szólítá őt nevén.

Arra hirtelen felszökött fektéből a leány; s felkiáltva: atyám! ágya szélén ülve maradt. És azután maga elé bámult mereven.

A szőnyegtakaró ölébe lecsúszott, s az éji öltöny lehullott vállairól; olyan volt, mint egy antik mellszobor.

— Timéa! — szólítá őt Timár, s felhúzta meztelen vállaira a lecsúszott csalánszövetet. A leány nem vette azt észre.

— Timéa, önnek az atyja meghalt! — monda neki Timár, s a leány arca, alakja nem mozdult sem ettől a szótól, sem attól, hogy öltönye fedetlenül hagyta keblét. Nem érezett semmit.

Timár átfutott kabinjába, s rögtön sietett vissza kávéfőző gépével; lázas sietséggel erős feketekávét főzött; össze is égette a kezeit vele, s mikor az készen volt, odament vele a leányhoz, karjával magához szorította a fejét, ujjaival erőszakosan kinyitotta a száját, s fejét hátravonva, kényszeríté őt a kávét lenyelni.

Addig csak a merevség ellenállásával volt küzdelme; de amint a leány a keserű, meleg italt lenyelte, egyszerre oly erővel taszítá el magától, hogy a csésze is kihullott kezéből, s akkor ágyára veté magát a leány, magára rántá takaróját, s elkezdtek a fogai hangosan vacogni.

— No, hála Istennek, most már él, mert a hideg leli! — fohászkodék Timár. — Most már lássunk hozzá a hajóstemetéshez.

Az óceánon ez természtesen megy. Aki meghal, ponyvába varrják, golyót kötnek a lábára, s kidobják a vízbe. A korallok majd benövik sírját.

Hanem a dunai hajón meghalt embert kidobni a Dunába egy kis felelősséggel jár. Hiszen ott van a part; a parton falvak, városok, azokban pap és harang arra való, hogy a megholtat szentelt földbe eltemessék, elharangozzák; azt nem szabad csak úgy saját kívánsága szerint a vízbe vetni.

Pedig Timár értette azt nagyon jól, hogy miért kell annak mégis úgy történni.

Nem jött miatta zavarba.

Mielőtt a hajó fölszedte volna a horgonyt, tudatta kormányosával, hogy halott van a hajón. Trikalisz meghalt.

— Tudtam, hogy valami veszedelem jön — monda Fabula János —, amint a viza versenyt úszott a hajónkkal, az halált jelent.

— Szálljunk ki itt a falu alatt a partra, s kérjük meg a papot, hogy temesse el. A holtat tovább nem vihetjük a hajón, mert úgyis pestises hírben állunk.

Fabula uram nagyot köhintett rá, s azt mondta, hogy meg lehet próbálni.

Az a falu ottan Pleszkovác, amelyet a hajóról legközelebb érnek, gazdag helység; esperese van és kéttornyú temploma. Az esperes szép, deli termetes férfi, hosszú rengő fekete szakállal, ujjnyi vastag szemöldökkel s igen szép éneklő hanggal.

Ez is ismerte Timárt. Sokszor járt hozzá búzát vásárlani; az esperesnek sok eladó terméke volt.

— No fiam, most rosszkor jöttél! — kiálta rá az esperes, mikor az udvaron meglátta. — Rossz termés volt, s azt is mind eladtam régen. (Pedig akkor is ott csépeltek még az udvaron és szérűn.)

— Ezúttal én hozom a termést! — monda Timár. — Halottunk van a hajón; kérjük főtisztelendőségedet, hogy jöjjön oda, s temesse el szokott szertartással.

— Hja fiam, az nem addig van! — veté ellen az esperes. — Meggyónt-e az a keresztyén ember? Fölvette-e az utolsó szentségeket? Bizonyos vagy-e róla, hogy nem volt unitus? Mert én különben el nem temetem.

— Ezekből bizony mind semmi sincs. A hajón mi nem hordunk gyóntató papot; meghalt a jámbor csak úgy a maga emberségéből, minden segítség nélkül, ahogy a hajósok szoktak. Hanem hát ha nem akarja egész szertartással eltemetni főtisztelendőséged, hát legalább adja ki azt nekem írásban, hogy én igazolhassam magamat az elhunyt rokonai előtt, hogy miért nem adtam meg neki a kellő végtisztességet; mi aztán majd eltemetjük magunk itt valahol a parton.

Az esperes kiadta neki a bizonyítványt a temetés megtagadásról; hanem erre meg aztán a cséplő és nyomtató parasztok fogtak neszt.

“Micsoda? Eltemetni egy beszenteletlen halottat itt az ő határukban? Hisz olyan bizonyos, hogy azt a határt elveri akkor a jégeső, mint a tízparancsolat. De iszen halottat ne próbáljon valaki más falunak ajándékozni, akárhonnan hozta, mert az senkinek sem kell. Először jégesőt hoz az idénre, pedig éppen most közelget a szüret, ez az utolsó reménysége a gazdának; másodszor jövő esztendőre vámpír lesz az ily módon eltemetettből, aki mind magához szívja az esőt és a harmatot.”

De még azzal biztatták Timárt, hogy agyonverik, ha kihozza a halottját abból a hajóból.

S nehogy orozva eltemesse valahol a parton, négy markos legényt kiválasztottak, hogy üljenek fel a hajójára, s kísérjék el egynapi járóföldig, míg a határukon túl lesz, ott azután csináljon a maga halottjával, amit akar.

Timár úgy tett, mint aki dühösködik, s engedte a négy kísérőt hajójára felszállni.

Az ott maradt hajóslegények azalatt már összeácsoltak egy koporsót, s a halottat belefektették; csak a födelet kellett rászegezni.

Timárnak első dolga volt Timéát megtekinteni. Azon egészen kitört a láz; forró volt a homloka, de arca még akkor is fehér. Nem volt öntudatánál. Az egész temetkezési előkészületekből nem tudott semmit.

— Így már jól van! — monda Timár, s azzal fogta a festékesbögrét, és nekiállt a koporsófödélnek, ráfesteni Trikalisz Euthym nevét és halála napját szép cirill betűkkel. A négy szerb legény ott állt a háta mögött, és szótagolta, amit ír.

— No, fess rá te is egy betűt, míg én dolgom után látok! — kínálá a pamacsot az egyik bámészkodónak. Az kapott rajta, hogy tudományát bebizonyíthatja, s olyan X-et pingált a deszkára; amilyent csak valaha S-nek olvastak a szerbek.