Mór Jókai - Az arany ember

A holdkórosak már értik, mert utána mennek, csakhogy mikor fölébrednek, ők is elfelejtik, hogy mit beszéltek vele.

Timár mintha válaszokat kapna kérdéseire. Melyikre? Valamennyire. A szívdobogására-e vagy a kiszámítására? Mindenikre.

Csakhogy nem lehet még a feleleteket kibetűzni.

A vörös félhold lassankint alámerült a Duna tükrébe, egész a hajó orráig elküldve a hullámban tükröző visszfényét, mintha mondaná: mégsem értesz?

Lassan a végső fénycsúcsát is lehúzta a víz alá, mintha mondaná: holnap visszajövök, akkor majd megértesz.

A kormányos azon a véleményen volt, hogy fel kell használni a naplement utáni derült időt, s előrehaladni, míg beesteledik. Hiszen Komáromhoz közel jártak már, Almáson túl. Ezen a tájon olyan ismerős volt már előtte a Duna, hogy bekötött szemmel is elkormányozhatta volna a hajót. Egész a “győri Duna”-ágig nincs már semmi félelmes tárgy az útban.

De van!

Füzitőn alul egy gyenge kis roppanás hangzott a víz alatt; de erre a roppanásra rémülten ordíta a kormányos a vontatóknak: “megállj!”

Timár is elhalaványodott, és megmeredve állt egy percig. A rémület először tükröződött az útban arcvonásain.

— Tőkére mentünk! — kiálta a kormányosnak.

A nagy erős ember, a kormányos, eszét veszítve hagyta ott a kormányt, s sírva, mint egy gyermek, futott végig a hajófödözeten a kabin felé.

— Tőkére mentünk!

Igenis, az történt. A Duna, mikor megárad, elszaggatja a partjait, s az onnan letépett nagy fákat behömpölygeti a medrébe; azokat a gyökereikhez tapadt földtömegek a víz alá húzzák, s a felfelé vontatott terhes hajó nekimegy a tuskónak, s kilyukasztja a fenekét.

A szikláktól, a zátonyoktól megőrizheti hajóját a kormányos; de a víz alatt ólálkodó tőkétől se tudomány, se tapasztalat, se ügyesség meg nem oltalmaz: a legtöbb dunai hajó az ilyen lappangó fatuskók miatt vész el.

— Végünk van! — ordítá kormányos, hajóslegény egyszerre valamennyi; s mindannyi elhagyta a helyét, s futott batyuját, ládáját a dereglyébe menteni.

A hajó keresztbe fordult ár ellenében, s elkezdett az elejénél lefelé süllyedni.

Mentésre gondolni sem lehetett. Az tiszta képtelenség. A hajó zsákokkal van tele, mire azokat odáig felszednék, ahol a fenéken a lék támadt, hogy azt betömjék, akkorra rég elsüllyedt az egész.

Timár felszakítá Timéa kabinjának ajtaját.

— Kisasszony! vegye fel gyorsan öltönyét, nyalábolja fel azt a ládikót ott az asztalon; hajónk elsüllyed. Menekülni kell.

Azzal a megrettent leányra ő maga felsegíté meleg kaftánját, s utasítá, hogy szálljon le a dereglyébe, majd a kormányos segélyére leend.

Ő maga futott saját kabinjába, a hajóokmányokat s hajópénztárt tartalmazó ládát megmenteni.

Hanem Fabula János ugyan nem volt segélyére Timéának. Inkább nagyon dühös lett, mikor a leányt meglátta.

— Mondtam, hogy ez a fehér képű, összenőtt szemöldökű boszorkány hoz ránk minden veszedelmet. Ezt kellett volna legelébb is a vízbe dobni.

Timéa nem értette a kormányos szavait, de annak vérben forgó szemeitől úgy megrettent, hogy inkább visszament a kabinba, s ott felfeküdt az ágyára, és nézte, hogy jön be a víz a kabin ajtaján, hogy emelkedik lassankint ágya széléig, s aztán arra gondolt, hogy ha most őt a víz innen elviszi, addig viszi majd lefelé, míg oda eljut, ahol az atyja fekszik a Duna fenekén, s akkor aztán megint együtt lesznek.

Timár maga is térdig gázolta már a vizet, mire kabinjából minden szükséges tárgyat egy ládába összeszedett, s aztán azt vállára kapva, a dereglyéhez sietett.

— Hát Timéa hol van? — kiálta, midőn a leány távollétét észrevette.

— Tudja a pokol! — hörgé a kormányos. — Bár a világon se lett volna!

Timár visszarohant Timéa kabinjához az övig érő vízben, s felnyalábolta őt mindenestől az ölébe.

— Hozza ön a ládikót?

— Igen! — rebegé a leány.

Azzal nem kérdezett tőle többet, hanem rohant vele ki a födözetre, onnan ölébe vitte le a dereglyébe, s a középpadra leülteté.

A Szent Borbála végzete iszonyú gyorsan tölt be.

A hajó orrával lefelé elmerült, s nehány perc múlva csak a födélzete meg az árbocfa a lelankadt vontatókötéllel látszott ki a vízből.

— Induljunk! — parancsolá Timár az evezőknek, s a dereglye elkezdett a part felé haladni.

— Hol van önnek a ládikója? — kérdé Timár a leánytól, mikor már jót haladtak.

— Itt van! — mutatá Timéa a magával hozott dobozt.

— Szerencsétlen! Hisz ez a török dulcsászás doboz, nem a ládikó.

Timéa bizony azt a csemegés dobozt menté meg, amit új testvérének, annak a másik leánynak hozott ajándékba, s ott hagyta helyette a ládikót, melyben minden vagyona volt. Az ott maradt az elmerült kabinban.

— Vissza a hajóhoz! — kiálta Timár a kormányosra.

— Csak nem bolondult meg valaki, hogy a víz alá menjen valamit keresni? — morgá Fabula János.

— Fordíts! ne szólj! én parancsolok!

A dereglye visszatért az elsüllyedt hajóhoz.

Timár nem biztatgatott senkit, kiugrott maga a hajófödélzetre, s annak hágcsóin lement a víz alá merült kajütba.

Timéa nagy, sötét szemeit utána mereszté, amint a hullám alatt eltűnt, mintha mondaná:

— Hát már te is a víz alá mégy előlem?

Timár elérte a víz alatt a hajópárkányt, de nagyon vigyáznia kellett, mert a hajó féloldalt volt dűlve s arrafelé hajolva, amerre Timéa kabinja nyílt; kapaszkodnia kellett a födélzet deszkáiba, hogy le ne csússzék a sima párkányzatról.

Megtalálta a kabin ajtaját; jó szerencse, hogy nem csukta be azt a hullám, mert kinyitásával sok idő veszett volna.

Benn sötét volt. A víztömeg a padlásig állt. Tapogatózva közelített az asztalhoz. Ott nem lelte a ládikát. Talán az ágyon felejtette azt a leány? Az ágy fel volt már emelve a víz által a padlásig. Azt le kellett húznia. A ládikó nem volt benne. Talán a hajó félredűlésével lecsúszott? Kezei nem találták sehol. Végre megtalálták a lábai. Belebotlott. Csakugyan a földre esett az le. Azt nyalábra fogta, s igyekezett az ellenkező oldalon a hajópárkányra kerülni, ahol nem kellett megkapaszkodnia.

Timéa egy örökkévalóságnak hitte azt a percet, melyet Timár a víz alatt töltött. Egy egész percig volt ott. Ő is visszatartá lélegzetét azalatt, mintha meg akarná tudni, meddig állhatni ki lélegzetvétel nélkül.

Akkor aztán nagyot sóhajtott, mikor Mihály fejét ismét kiemelkedni látta a vízből.

És arca elmosolyodott, mikor Timár odanyújtá neki a megmentett szekrénykét. Nem a szekrénykeért.

— No biztos úr — kiálta a kormányos, mikor Timárt felsegíté a dereglyébe —, ön már háromszor ázott el ezekért az összenőtt szemöldökökért! Háromszor!

Timéa azt kérdé Mihálytól halkan: mit jelent görögül az a szó, “háromszor”?

Mihály megmondta neki görögül.

És akkor Timéa ránézett hosszan, és ismétlé halkan e szót:

“háromszor”.

A dereglye haladt a part felé, Almásnak tartva. Az esti fénytől acélszínű folyam tükrén egy hosszú fekete vonal látszott; egy jajszó felkiáltójele vagy egy élethossziglan való gondolatjel — az elsüllyedt Szent Borbála tetőgerince…

Este hat óra tájon hagyták el a Szent Borbála hajósai az elsüllyedt járművet, s már fél nyolcra Timár Komáromban volt Timéával. Az almási gyorsparaszt jól ismerte a Brazovics-házat, s kegyetlen ostorpattogással vágtatott végig a Rác utcán csengős négy lovával a piacig, nagy borravaló levén neki ígérve a sietségért.