Mór Jókai - Az arany ember

Timár a hold tányérába bámult, mely a jegenyék sudarai között kezdett alászállni.

“Miért nem vagyok most hatalmas úr?” — gondolá magában.

— Ez az ember nyomorulttá tehet bennünket mindennap — folytatá Teréza. — Nem kell tőle egyéb, mint hírüladni vagy Bécsben, vagy Sztambulban, hogy itt egy új terület van a Dunán, s azzal mi semmivé vagyunk téve. Senki e vidéken el nem fog árulni bennünket soha, egyedül ő. De én el vagyok készülve mindenre. Hogy ez a sziget létezik, annak egyedüli oka ez a szikla itt a sziget ormán. Ez tartóztatja fel a Duna-ág kanyarulatát. — Egy évben, mikor a törökök verekedtek a szerb Milossal, szerb csempészek három láda lőport rejtettek el e sziget rekettyebokrai között. Azután sohasem jött azokért senki. Talán elfogták, meg is ölték azokat, akik a lőport ide rejték. Én rátaláltam. Idehoztam e nagy szikla legmélyebb üregébe. — Uram! — Ha e szigetből, mely most senkié, engem ki akarnak űzni, én e lőporba kanócot vetek, a sziklát mindnyájunkkal együtt a levegőbe röpítem, s a következő tavasszal, a jégzajlás után nem fogja senki e szigetnek még csak nyomát sem találni itten! — Mármost tudja ön, hogy miért nem bírt elaludni ezen a helyen?

Timár tenyerébe nyugtatá fejét, úgy bámult maga elé.

— Még egyet mondok önnek! — szólt Teréza asszony, közelebb hajolva Timárhoz, hogy suttogásig lenyomott hangját hallhatóvá tegye. — Én most is azt hiszem, hogy ez embernek más oka is volt e szigeten éppen ma megjelenni, s hirtelen megint eltűnni, mint az, hogy a legutolsó csárdában minden pénzét elkártyázta, s tőlem akart valamit zsarolni. Ez a látogatás vagy önnek szólt, vagy ennek a másik úrnak. Vigyázzon magára, akinek féltő titka van!

A hold letűnt a jegenyék mögé, s keleten derengni kezdett az ég. A sárgarigók füttye megszólalt a pagonyban. Reggeledett.

Az Osztrova-sziget mellől hosszan vontatott tülökhang üvöltött szét a tájon. Ébresztő a hajósoknak.

Léptek hangzottak a porondon. Egy hajóslegény jött a part felől, jelenteni, hogy a hajó indulásra készen áll már, a szél megállt, menni lehet.

A kis lakból előjött a vendég Trikalisz Euthym és leánya, a szép fehér arcú Timéa.

Noémi is készen volt már, s a konyhán friss kecsketejből főzött reggelit a vendégeknek, mihez pörkölt málé szolgáltatta a kávét s lépesméz a cukrot. Timéa nem ivott belőle. A maga részét Narcisszával itatta meg, s az elfogadta az idegen leány ajándékát, Noémi nagy bánatára.

Trikalisz Euthym azt kérdezé Timártól, hogy hát az a másik úr hová lett, aki az este érkezett ide? Timár értesíté, hogy az még az éjjel odább ment.

Erre Trikalisz Euthym arca még jobban elkomorodott.

Azután búcsút vettek háziasszonyuktól mindannyian. Timéa ízetlen volt; panaszkodott, hogy még most is rosszul érzi magát. Timár legutol maradt, s elváláskor egy török gyártmányú tarka selyemkendőt adott át Terézának, Noémi számára, mit az megköszönt neki, s megígérte, hogy azt Noémi viselni fogja.

— Visszajövök még ide! — monda Timár, megszorítva Teréza kezét.

Aztán eltávoztak a gyepes úton csónakjukhoz. Teréza és Almira a partig kísérték őket.

Noémi pedig felment a téveteg szikla tetejére, s ott leülve a sűrű mohvirágok, a kövér levelű szakák (sedum) közé, ábrándos kék szemeivel elbámulva merengett az eltávozó csónak után.

Narcissza odasompolygott hozzá, s az ölébe kuporodott, hajlékony nyakával kebléhez törlészkedve.

— Eredj, te hűtelen! hát így szeretsz te engem? Hát el kellett pártolnod tőlem ahhoz a másik leányhoz? Csak azért, mert az szép, én pedig nem vagyok az. Most aztán hozzám jössz megint, ugye, mikor az elment, most már én is jó vagyok neked? Menj! Nem szeretlek többet!

S azzal odaölelé mind a két karjával kebléhez a hízelgő kis bolond állatot, és sima állával magához szorítá annak hízelgő fehér fejét — s a csónak után nézett. Mind a két szemében ragyogott a könny.

Másnap a Szent Borbála kedvező idővel haladt egész nap a Duna magyar ágán fölfelé. Estig nem történt semmi nevezetes.

Este jókor feküdni ment mindenki. Abban mind megegyeztek, hogy a múlt éjjel keveset lehetett aludni.

De Timárnak még ez az éjszaka sem volt nyugalomra rendelve. A hajón csend volt, amint horgonyán pihent, csak az oldalaihoz verődő habok egyhangú loccsanása tartá ébren az éjt; hanem e csenden keresztül is úgy tetszék neki, mintha szomszédjai valami nagy, üdvtelen munkával volnának elfoglalva. A mellékkabinból, melyet csak egy deszkafal választott el az övétől, mindenféle hangok tévedeztek át hozzá, mint hogyha pénz csörög, mint mikor dugót húznak ki egy üvegből, mintha kalánnal forgatnak valamit egy pohárban, mint ha valaki a kezeit összecsapja, mint ha éjjel mosdani kezdenek; és aztán ismét ez a sóhaj a múlt éjről: “óh Allah!”

Végre halk kocogtatást hallott a szobáját elválasztó közfalon.

Trikalisz Euthym hívta őt.

— Uram, jöjj át hozzám!

Timár hirtelen felöltözött, s átsietett a szomszéd kabinba.

Abban két ágy volt, s a kettő között egy asztalka. Az egyik ágy függönnyel volt eltakarva, a másikon feküdt Euthym. Az asztalkán állt egy szekrény és két üvegcse.

— Parancsol, uram? — szólt Timár.

— Nem parancsolok: kérek.

— Valami baj van?

— Mindjárt nem lesz semmi. Én meghalok. — Magam akarom. Mérget vettem be. Ne csinálj zajt. Ülj le mellém, és hallgasd végig, amit beszélek. Timéa nem ébredhet fel; mákonyt itattam vele, hogy mélyen aludjék. Mert ebben az órában nem szabad neki ébren lenni. Ne szólj közbe. Annak, amit te mondasz nekem, én már egy óra múlva semmi hasznát sem veszem; neked pedig nagyon sokat kell elmondanom, s időm rövid, ez a méreg gyorsan öl. Ne kapkodj semmihez. Itt van kezemben az ellenméreg, ha megbántam volna, visszatérhetnék. De nem akarok. És igazam van. Tehát ülj le, és figyelj szavaimra.

Az én nevem nem Trikalisz Euthym, hanem Ali Csorbadzsi, egykor Kandia kormányzója, utóbb khazniár Sztambulban. Te tudod, mi történik most Törökországban. A szultán újít, s az ulémák, a dere-bégek és szandzsák-bégek lázongnak. Ilyenkor az emberélet olcsó. Az egyik fél ezerével öleti le azokat, akik nem értenek vele egyet, a másik fél ezerével gyújtogatja fel a hatalmon levők házait, s nincs olyan magasan álló fő, ki uralkodója kezétől és rabszolgája kezétől bizton nyughatnék. A sztambuli kajmakám nemrég hatszáz előkelő török urat fojtatott meg Sztambulban, s őt magát tulajdon rabszolgája gyilkolta le a Sofia-mecsetben. Magát a szultánt a galatai hídon megtámadta Sejk Szatsi dervis, és halállal fenyegeté. Minden újítás embervérbe kerül; a legelső angol gőzös megjelenését a Boszporuszon kétszáz kaikdzsi (csónakász) levágott feje üdvözölte. Mikor Edrenét meglátogatta a szultán, huszonhat előkelő férfit fogtak el, húszat lefejeztek, hatot kínpadra vontak; azok rémmeséket vallottak az ország nagyjai ellen. Aztán megfojtották őket. Akkor üldözőbe vétettek azok, akikre rávallottak: ulémák, főtisztek, basák, miniszterek; nem volt az üldözés nyilvános. A gyanús országnagyok eltűntek hírmondás nélkül. A szultán titkárja, Vaffát efendi elküldetett Szíriába, s útközben a drúzok agyonverték; Pertev basát az edrenei kormányzó, Emin basa ebédre hívta magához, s mikor az ebéd végén hozták a feketekávét, tudtára adá, hogy a szultán kívánatára neki a findzsában mérget kell meginni. Pertev csak azt kérte, hogy a saját magával hordott mérget keverhesse kávéjába, mert az biztosabban öl; azzal megáldotta a szultánt, megmosakodott, imádkozott, és meghalt. Mai nap minden török főúr ott hordja pecsétnyomó gyűrűjében a mérget, hogy mikor rákerül a sor, készen legyen.