Sándor Bródy - Nyomor

Hanem egy éjjel, mintha a szomszéd szobában halk susogást s némi fényt vett volna észre.

Összeszedte minden erejét s vigyázva, nesztelenül felkelt.

Odavánszorgott a szomszéd szoba ajtajához s az avúlt ajtó egy széles hasadékához nyomta szemét.

A félhomályban szerfelett megélesült szemeivel egész világosan kivette felesége s az igazgató alakját. Az asszony a férfi ölében ült… Az ágy meg volt vetve… Kéjes csókok nyöszörgő, susogó hangja hasított végig rajta.

Csodálatos – nem rogyott össze. Majdnem szilárd lépésekkel odament ágyához s leült.

Egész éjjel virrasztott. Alig várta a reggelt.

Hajnalodott. Felköltötte a gyermekeket s felöltöztetve kézen fogá. Mind a három az ő szobájában hált s nagyon ragaszkodott hozzá.

– Tacscs megyünk, kicsikék… csak csendesen, fel ne költsétek a mamát…

A házban még mindenki aludt s nem látta senki a lépcsőkön, a gyermekeit kézen fogva vezető s lefelé támolygó beteget.

Az utcza-ajtó már nyitva volt.

Mefisztó barátom még egyszer visszanézett a kis másodemeleti lakásra, melynek egyik ablaka még be volt függönyözve.

Még egyszer visszanézett s aztán elkábúlt: szédülő fejjel, reszkető térdekkel kilépett az utczára…

– Gyerekek, hagyjatok egy kissé aludni, legyetek csendesebben…

A kicsikék meggubbaszkodtak egy sarokban s összeszoríták ajkacskáikat. Irmuska felemelte picziny mutató-ujját s »csitt«-et intett.

Mefisztó barátom félszemmel nézte a gyermekeket; ajkát a bánat és az öröm hol sírásra, hol mosolyra vonta.

A pinczeszoba kis ablakai nyitva voltak s igy az utcza pora szabadon szállhatott le vizitelni kenyeres pajtásához – a pincze-penészhez. Nagy néha egy-egy elhervadt, eltaposott ibolyaszálat sodort le magával s az elesett kis virág besúgározta a nagy rideg odú hamvas homályát; az aprószentek hasra feküdtek körülte s úgy néztek, kaczagtak neki:

– Virág!

– Világ!

– Vilyá!

Kiáltottak fel mind a hárman egyszerre s ragyogó tekintettel néztek apjokra, ki félig lehúnyt pillák alól leste, mosolyogta és – siratta őket.

Az asztalon iratcsomók hevertek, a toll még azon tintásan, amint a tanító letette: ott feküdt mellettük. Mintha az egyetlen ágyon kimerülve elterültnek intett volna: »Végy fel tovább… tovább…!«

A tanító szomorúan nézett rája. Érezte, hogy aligha veszi fel többé azt a tollat. Nagyon, nagyon el volt fáradva s úgy tetszett neki, mintha ez életben soha már ki nem pihenhetné magát…

Egy hónapja folyik az emberfeletti küzdelem a hanyatló, elgyengült test s az erős akarat között, most ím mindkettő kimerült.

»Vége!« gondolja magában a hipermaterialista s szíve elszorúl – nem magáért: hanem ezekért a »porontyokért.«

Behúnyja szemeit s úgy érzi, hogy milyen, milyen jó volna elmúlnia, elfelednie, hogy élt valaha! Majd felvetve elkényszeredett szemhéjait, egy tekintetet vet a játszó apróságokra s arra gondol: »ha ezek nem volnának!«

Hanem azok nagyon is »vannak;« élnek, élni akarnak s örülnek az életnek.

– Az élet nyüzsgő bogárkái!..

Alig tudja mozdítni tagjait s mégis mondhatlan dacz fogja el szivét: élni akar ő is, élni ezekért. Erőt érez magában, mely legyőzi azt a majdnem ellenállhatlan nehézkedést, melylyel korhadt teste le a sírba enyészetbe vágyik. Azt a már-már kifogyni vélt erőt érzi magában ismét felviharzani, mely egy hónappal ezelőtt ama lesújtó éjjelen szétzúzott szive, kiomló véréből alakúlt.

Szürkül. Ez a homály, mintha az emlékezet szárnya volna, hamvas, alaktalan ködén kínzó képek jőnek. Ama éj képei. Egy imádott, de hűtelen asszony.

Szegény Mefisztó nyöszörög, hánykódik szalmazsákján. Majd fogait összeszorítva mormog:

– Azért se, nem fáj… egy asszonyért: nem!

A képek azonban mindjobban élénkülve, sokasodva zajongnak körülte s veszett ebekként reá rohannak.

Egy-egy jaj röppen el a megdagadt ajkakon, majd meg ismét az a susogó, tompa, daczos hang:

– Egy nőstényért? Piha!..

Felkel az ágyról s le-fel járkál a szobában. Nem akar emlékezni. Egy hónap óta mindennap nem akar emlékezni s mindennap emlékezik.

Szégyenli magát.

Voltak perczei, melyben visszavágyott ahhoz az asszonyhoz; közelében a bűn, a hűtlenségnek szívesen szolgált volna martyrjául, csak zsarnok bűnösétől olykor-olykor egy kézszorítást, egy mosolygó tekintetet kapjon…

Útálnia kellett magát, ha e vágyra gondolt.

És sokat gondolt rája.

Egy kiadónak valami krestomatiát csinált s a másolni való halomszámra feküdt asztalán. Tolla sebesen perczegett végig a papiron, a gyermekek játszottak, zajongtak, kiabáltak körülte; a szomszéd lakásban valami gőztésztagyár kazánja dübörgött, zakatolt, míg a közel és távoli gyárak zaja egy állandó menydörgésben olvadt fel, mely megrezegteté a kis lakás ablakait s elnyomta a minden pillanatban felhangzó harang s csengettyű zúgását. És ő e siketítő zajban, munkában elfoglalva s munkálkodva, csak egy elfojtott halk hangot hallott: ama útálat hangját, mely önmaga ellen kelt fel benne.

Olykor-olykor óriási zuhanás zaja remegteté meg a pinczeszoba padmalyát: az átelleni vasgyárban a gőzkalapács működött.

A tanító roncsolt idegein végig futott a csattanás s arra gondolt: milyen, milyen jó volna az alá a mázsás kalapács alá tenni égő fejét s porrá zúzatni általa!

És ez az ennivaló kis lotyó, a szőke Irmus, felmászik ölébe, kövér karjaival átöleli nyakát s hízeleg:

– Hadd írok én is, apa!..

Milyen kedves, milyen jó, milyen szép gyermekek! A megrögzött gúnyolódónak álomképek jelennek meg. Élni csendben, mindnyájan együtt, munkálkodva, boldogan megöregedni s az őszülő elgyengült fejet új, erőteljes hajtásain pihentetni meg… Álom, álom! Látni az édes portékák gyarapodását s mosolyogni diadalukon…

A munka még álmodozni se hagyja. Kenyérre van szükség, sietni kell. Ha kín, ha kéj: el kell nyomnia minden erejével, tiszta főre van szüksége, hogy dolgozhasson.

»Tiszta fej, tiszta fej!« motyogja magában a szegény ördög s halántékán majd kipattan az ér, amint vézna kezében a toll perczeg.

»Nyugalom, nyugalom!« ismétli magában a jelszót – s nincs egy percznyi nyugalma.

Éjjel, midőn füstölgő lámpás mellett dolgozik s a gyermekek szanaszét hevernek körülte: fel-felkél székéről s mosolygva nézi az alvó Cherub-fejeket.

»Adta porontyai, én dolgozom, hogy ők aludhassanak!..« így szól s a félig nyitott ajkakra halk, gyengéd csókot nyom.

S ha ezek nem volnának? Már régen meghalt volna! – s ha majd ő nem lesz: a kicsikék bizonynyal meghalnak éhen; vagy a mi még rosszabb: anyjok bűnének árából élnek!

Ez a gondolat nem hagyja nyugodni a gyengülő kezet. Legalább addig akar élni, mig a legnagyobb fiú kereshet valamit s ha nyomorogva is, de eltarthatja a kisebbeket.

Nevetség!

Az imént tollat vőn kezébe s az kihullott ujjai közül. A vén stoikus elsápadt.

Hát már csak egy pár napja van hátra!?

Ijedten hanyatlik hátra ágyához s lerogy!

Avagy talán már csak egy-két óra?!

– Beteg vagy apa? – szólalt meg a legnagyobbik fiú.

– Nem, feküdjetek le s aludjatok…

– De mért tesz oly különösen a melled?

Текст предоставлен ООО «ЛитРес».

Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.