Sándor Bródy - Nyomor

A tanitóné idomos alsó lábszára – amint lábait egymáson keresztbe fekteté – kilátszott a rövid ruha alól.

Az igazgató majd elnyelé szemeivel a kövér izmokat. Kis szürke szemei tágra nyilva csillogtanak. És elkékült pittye mintha összeragadt volna…

Csak szakadozott lélekzetvételünk s a szopós nagy gyerek majszoló gőgicsélése hallszott.

Az igazgató egyszerre csak megszólalt:

– Hallották már? a kezekből biztosan lehet jósolni.

Régi dolog, gondoltam magamban, de vajjon mit akar vele ez az ember!

– Nem hiszi ténsasszonyka? Adja ide a kezét, mindjárt megmutatom.

Az asszony félig-meddig kelletlenül, kinyújtá vastag karját s húsos fehér kezét az igazgató tenyerébe tette. Ez erőltetve kaczagott:

– Nos, hát itt ebben a tenyerében, az izom határ-bevágásai egy nagy M -et képeznek; ez azt jelenti, hogy: »Mindnyájan!« A másik tenyerében – nyújtsa csak kérem ide – ismét feltalálható ugyanazon » M «; ez meg azt teszi, hogy: »Meghalunk.« A jóslat tehát igy hangzik: Mindnyájan Meghalunk, tehát ön is!

A magyarázat közben az intézettulajdonos meg-megszorongatta a puha, fehér kezet s perczekig – látszólag öntudatlanul – babrált, játszott vele.

De midőn váratlanúl Mefisztó barátom lépett be a szobába, hirtelen – gyorsan elbocsájtá kezeiből.

Gáspár rosszkedvűen, hidegen üdvözölt bennünket; fürkésző tekintetet vetett az igazgatóra, ki megjelentekor felkelt székéről s feltünő barátságosan szorított kezet a rideg emberrel.

Ez alig-alig szólt egy szót s mereven feleségére nézett, majd szemével integetett neki. Az asszony nem értette. Mire Mefisztó barátom elpalástolhatlan izgatottsággal mondá:

– Nézd csak Terus, nyitva van a nyakad: mondom, még megfázol… gombold össze mellénykédet!

Majd sarkastikusan hozzátevé:

– Nem azért mondom, mintha ezeket az urakat meg akarnám fosztani a kétségkivül » felséges « látványtól, melyet kebled nyújt; de tudod: a legkisebb hurut is pénzbe kerül!

Az asszony ajkait harapta. Az igazgató elfojtott dühvel, ideges mozdúlattal hátraszegé fejét. Mefisztó barátom pedig folytatá:

– Na ugyan! Ez urak kétségkivül láttak már női keblet. Az egyik olyan, mint a másik. Legfeljebb a kerekség és teltség különbözteti meg őket… Aztán ki mondja, hogy a kerek és fehér szebb, mint a hosszúkás és barna? Egynek egy, másnak más! Ben Sidi Hassan Muley, a ki nagyobb úr, mint én, de tán az igazgató úrnál is nagyobb, – egy rézdenárt sem adna a mi kerekkeblű hölgyeinkért. Eh, az egész dolog utoljára is arra való, hogy a kölyköket táplálja…

Az asszony szemei megvillantak. Az igazgató vette esernyőjét s indúlni készült. A tanító szórakozottan mondott neki »jónapot.«

Hárman maradtunk. Az a fojtó csend, mely vihart foglal magában: kínos érzést keltett bennem. Nem tudtam eltávozni s kín volt maradnom.

Az asszony kis leánykáját altatá, Gáspár pedig nagy léptekkel, mintha a kis szobát mérte volna, fejét földre szegezve, mélyen gondolkodni látszott. Olykor-olykor felveté szemeit s reám nézett.

Talán szerette volna, ha távozom?

De én, mintha le voltam volna kötve arra a székre, nem tudtam felkelni. Mintha megzsibbadtam volna…

Mefisztó barátom most már folyton s mereven nézett rám. Egyszerre csak halk, de éles hangon beszélni kezdett:

– Lássa, ez a szőke izmos ember halálig szerelmes a feleségembe; kitöri a hideg, ha látja s ez az én asszonyom mégis kínlódni hagyja! pedig kár szegényt, olyan hálás firma! Látta, mily kéjjel fogta kezébe az aszony kezét? pedig csak a kezét! Majd elnyelte… Teréz, nem is tudom miért kínozod?!..

Az asszony ujolag elpirúlt. Valamit sziszegett nagy fehér fogai között. Azt hiszem, ezt mondá: »bolond!«

Mefisztó barátom folytatá:

– Kár ennyire gyötörni ezt a szegény embert, mikor utoljára is… hm! Mit gondol, talán két vége van ennek a históriának? Dehogy, csak egy! S ez egy?..

Vigyázz, addig egészen lefogy az igazgató úr s olyan rút, nyurga lesz, mint én! Annyival sekélyesebb, mint amennyivel külömb most nálam…

Teréz idegesen izgett-mozgott helyén. Elpirúlt, majd elhalványult. Fejével intett férjének. Nyilván azt akarta mondani hogy: » ez előtt!? «

Mefisztó barátom hangja mind keserűbb s hangosabbá lőn:

– Aztán, ha teszed, okosan tedd. Meg ne hagyjad magadat csalni! Az igazgató úr pénzes, igen pénzes ember, érti hogy kell a publikumot kisajtolni… Kár volna elszalasztanod a szerencsét! Kitől félhetsz? Én tőlem?! Nevetség, leélted velem a java időt, itt vannak a porontyok, no hiszen: ki sajnálna egy elhasznált köpenyeget? Bolond, a ki sajnál. Adjő, el veled az ócskához! Jó éjszakát!.. Kitől félhetnél hát mástól? Becsület: ostobaság. Agyrém, mely agyrémképen is alig él már!

A kar forró, a kebel meleg: eredj, várnak!

Az asszony levetette az ágyra alvó gyermekét. Felpattant, karjai remegtek, szeme villogott:

– Miért kínzasz, ember?!

– Én nem kínozlak, te kínzasz mást, mért kínzod, minek a sok teketória!.. Öleld meg, rohanj karjaiba…

– Akarod?

– Nem bánom!

– Nem bánod? Jól van, mért nem mondtad ezt előbb!? Hogy mi vagyok neked: csak most tudom… Megteszem-e? Nagyon szívesen! Csak hogy még eddig egy csókomat sem kérte. Sebaj, felfogom neki magam ajánlani. S ha remeg, megmondom: hisz a férjem »nem bánja!« Mért ne tenném, mért ne szeretném? Kéjért s jó pénzért! Felezni akarod az árt? Legyen, nem bánom… Csakhogy mért nem mondtad ezt előbb? Mennyi haszontalan sóhajtól mented meg a levegőt. Az ő s az én szerelmi sóhajaimtól. Vagy azt hiszed, engem nem kínzott érte vágy? Csalódol. Szeret engem s én is szeretem; szeretem, óhajtom!..

A tanító arczát halotthalványság futotta el, a mint a falhoz támaszkodva hallgatá ennek a lényéből kikelt s a szenvedélyességtől százszor megszépült asszonynak elfojtott, majd heves, el-elcsukló zokogástól benn-benn szakadó hangjait. Majd midőn az arczát kezeivel befödve, zokogva borúlt ágyára: könyes szemmel, ingatag lépésekkel, egész lényében meghatva, közeledett hozzá és kezére végtelen gyöngédséggel csókot nyomott:

– Teréz!..

Az asszony ellökte magától.

A kőnyomatú, nedvességtől befuttatott arczképek még megvoltak, – egyéb azonban alig.

Egy rongyos bőrdivánra – melyet valószínűleg nem lehetett eladni – volt vetve az ágy –: huzat nélküli, toll-szegény párna s vattáját hullató, avúlt paplan.

Valami szú-ette faágy nyikkant-pattant a sarokban és ürességével a legnagyobb nyomorról a leghangosabban beszélt. Roskadozó léczein gyerekek játszottak, nyiharásztak, majd egyszerre el-elkezdtek picsogni.

A rongyos paplan alól Mefisztó barátom szederjes arcza, bozontos feje bukkant ki:

– Ide jutottam, a mióta nem látott. Három hónap óta lopom itt az ágyban a napot.

– Hol fáj?

– Mindenütt, de legjobban itt a szivem táján… Hé, Irmuska, mért sírsz? Talán éhes vagy, édes lelkem?.. Olyan falánkok ezek a gyerekek! Igen, nincs valami nagy bajom, csak járni, lélekzeni nem tudok. Egy kis sorvadás az egész; az, meg egy kis lustaság…

– Hát a felesége?

– Valami boltba ment, hímezni szokott éjszaka ingelőkre czakkot – azt ment eladni. Hiába, tömködni kell engem s a gyerekek se halhatnak éhen! A mi kis czók-mókunk volt, szépen megettük; a fizetésem meg beszüntette az igazgató, mit is tehetett volna egyebet? Nem bolond, hogy potyára hízlaljon egy élhetetlen embert…