Morgan Rice - A Bátrak Lázadása

A vezér Anvinra pillantott, aki megtorpant egy pillanatra, mint aki nem biztos, hogy most mennie, vagy mardia kell-e, de a csendes, határozott pillantásból kiolvasta, hogy most neki is távoznia kell. Anvin megfordult és csatlakozott a többiekhez, egyedül hagyva a lányt az apjával. Kyra is meglepett volt, hiszen előtte sosem kérte az apja, hogy távozzon.

Ahogy rá pillantott ugyanazt a kifürkészhetetlen tekintett látta, amelyet a katonák között öltött magára vezérként, és nem azt az apai bensőséges arcát, amelyet annyira ismert és szeretett. Az apja miközben lepillantott rá, egyszeriben idegesség fogta el, ahogy számtalan dolog cikázott át a fején: vajon büszke rá? Vajon csalódott, hogy belerángatta őket ebbe a harcba? Bántja vajon, hogy Theos elhagyta, magára hagyva a hadseregét is?

Kyra arra várt, hogy apja megtörje végül a hosszúra nyúlt csendet. Ő egyelőre nem tudott többet mondani, túl sok minden változott meg kettejük között, túl gyorsan. Úgy érezte, hogy egy éjszaka alatt nőtt fel, változott meg az események által és úgy tűnt nem tudják mi is köti össze őket valójában. Még mindig az apja volt, akit annyira szeretett, és aki történeteket olvasott fel neki éjszakába nyúlóan? Vagy már csak a parancsnoka?

Az apa ott állt, a lányát nézve, de nem szólt semmit. Kyra rájött, hogy a férfi nem fog megszólalni és nem töri meg a köréjük fonódott súlyos csendet. Egyedül a szél fütyülése és a fáklyák sercegése hallatszott, amit a katonák gyújtottak meg az éj közeledtével. Kyra végül nem bírta tovább a hallgatást.

- Ezt mind visszaviteted Volisba? - kérdezte, amint egy szekér elhaladt mellettük, tele kardokkal.

Apja a szekér felé fordult, megvizsgálva azt, mintha most ocsúdott volna fel merengéséből. Nem nézett a lányára, inkább a szerkeret nézte fejcsóválva.

- Volis nem tartogat mást számunkra csak halált – jelentette ki bánatosan, mély meggyőződéssel. – Most délre megyünk.

Kyra meghökkent.

- Délre?

Apja csak biccentett.

- Esephusba.

Kyra szívét izgalom öntötte el, amint maga elé képzelte Espehus ősi erődjét a tenger fölé magasodva, amely a legnagyobb szomszédjuk volt délen. Még izgatottabb lett, amikor rájött, hogyha apja oda készül, akkor az csak egyet jelent: háborúra készül.

Apja biccentet, mint aki pontosan olvassa a gondolatait.

- Nem fordulhatunk már vissza - tette hozzá.

Kyra úgy nézett az apjára, mint már nagyon régen nem: büszkeséggel. Nem az öntelt harcost látta, aki élete derekán egy biztonságos erődben múlatja az időt, hanem a bátor parancsnokot, akit valaha ismert, aki képes kockára tenni az életét egy jó ügyért.

- Mikor indulunk? - kérdezte kalapáló szívvel, készülve az első csatájára.

A lány meglepetten nézte apja tagadó fejmozdulatát.

- Mi nem indulunk - javította ki. – Csak én és az embereim. Te nem.

A lány a szavak hatására teljesen összetört, mintha kést döftek volna a szívébe.

- Képes lennél hátrahagyni engem? - hebegte. - Azok után, ami történt? Mit kell még tennem, hogy bizonyítsak neked?!

Határozottan megrázta a fejét és a lány érezte a kemény tekintetből, hogy nem tudja jobb belátásra bírni.

- A nagybátyádhoz mész – jelentette ki az apja. Inkább hangzott parancsnak, mint kérésnek és ebből tudta, hogy most már katonaként tekint rá, nem a lányaként. És bármennyire is akarta, hogy elismerje az erejét, ez a bánásmód mélységesen bántotta.

Kyra mélyet lélegzett, nem akarta ilyen gyorsan feladni.

- De miért? - kérdezte.

Apja sokáig hallgatott, majd egy nagy sóhajjal belekezdett mondandójába.

- Olyan képességet… - kezdte habozva - birtokolsz, amit én nem értek. Olyat, amire szükségünk van, hogy megnyerjük a háborút. Olyat, amelyet csak a nagybátyád tud még erősebbé tenni.

Kinyúlt és jelentőségteljesen megfogta a lányt a vállánál fogva.

- Ha segíteni akarsz nekünk, ha segíteni akarsz a népünknek, akkor ezt kell tenned. Nincs szükségem még egy katonára. Különleges képességek kellenek, olyanok amilyeneknek te a birtokában vagy. Ilyen tudása másnak nincs.

A lány látta apja szemében a komolyságot, és miközben szörnyen érezte magát, hogy nem tarthat velük, egyben meg is nyugodott szavaitól, sőt kíváncsiság költözött a gondolatai közé. Kíváncsian várta, hogy milyen képességekre is gondol és a nagybátya ki is lehet valójában.

- Menj és tanuld meg, amit én nem tudok neked megtanítani – kérte, szinte utasította. - Térj vissza erősebben és segíts nekem győzni.

- Urba hosszú út vezet - tette hozzá. - Jó három napi lovaglás nyugatra, majd északi irányba. Egyedül kell átvágnod egész Escalonon. Gyorsan kell haladnod, lopakodva és elkerülve az utakat. Gyorsan elterjed majd mi történt itt és a pandesiai urak igencsak haragosak lesznek. Az utak veszélyt jelentenek számodra, így az erdőkben kell haladnod. Lovagolj északnak, egészen a tengerig és úgy haladj tovább, hogy végig látod. Ez lesz az iránytűd. Kövesd a partot és eljutsz Urba. Maradj távol a falvaktól és az emberektől. Ne állj meg. Ne mond el senkinek hová mész. Ne beszélj senkivel.

Erősen megragadta a lány vállait, és sürgetően nézett rá, megrémisztve őt.

- Megértettél engem? Ez egy veszélyes utazás lenne még egy férfinak is, hát még egy lánynak egyedül! Nem tudok senkit sem nélkülözni, hogy elkísérjen. Azt akarom, hogy erős légy, hogy végig tudd csinálni ezt egyedül. Képes vagy rá?

A lány hallotta a félelmet apja szavaiban, a szeretetet, amely majd széttépte őt. Biccentett egyet, büszkeséggel telve, hogy rábíz egy ilyen feladatot.

- Igen apám, megértettem - mondta büszkén.

A férfi fürkészve nézte őt, majd elégedetten bólintott. Lassan könny futotta el a szemét.

- Az összes emberem közül – kezdte kissé reszkető hangon -, az összes katonám közül rád van a legnagyobb szükségem. Nem a fivéreidre, nem is a legmegbízhatóbb katonáimra. Te vagy az egyetlen, az egyedüli, aki képes megnyerni ezt a háborút.

Kyra zavartnak és leterheltnek érezte magát, nem teljesen értette, hogy mire gondol a másik. Szólásra nyitotta éppen a száját, amikor mozgást észlelt mellettük.

Baylor közeledett, apja lovászmestere, a tőle megszokott mosollyal. Egy alacsony, köpcös ember, vastag szemöldökkel, sűrű hajjal, hencegő tekintettel. A lányra mosolyogott, majd megállt, várva a kapitány jóváhagyását.

Amaz biccentett és Kyra csodálkozva figyelte, mi történik. Kiváncsian a lovász felé fordult.

- El fogsz utazni – kezdte Baylor orrhangon. - Éppen ezért, szükséged lesz egy lóra.

Kyra a homlokát ráncolta zavarodottan.

- Nekem van lovam - válaszolta, majd arra a csodás lóra nézett, amelyen a csata közben lovagolt és most az udvar szélén volt kikötve.

Baylor elmosolyodott.

- Az nem ló – felelte enyhén becsmérlőn.

Baylor a parancsnokra nézett, aki bólintott, Kyra pedig próbálta kitalálni, hogy mit is történik éppen.

- Kövess – kérte, és már el is indult az istállók felé.

Kyra csak a távolodó hátát látta, majd apjára nézett, aki jóváhagyólag biccentett.

- Kövesd – unszolta. - Nem fogod megbánni.

A lány átkelt a hóval borított udvaron Baylorral, menet közben csatlakozott hozzájuk Anvin, Arthfael és Vidar. Együtt sétáltak az alacsony kőistállóhoz, amely a távolban állt. Menet közben Kyra a lovász szavain gondolkodott, hogy milyen lovat szán majd neki. Számára az egyik ló, olyan volt, mint egy másik.