Morgan Rice - A Bátrak Lázadása

Kyra pár lépés távolságra állt meg tőle, csodálattal adózva a szépséges, fenséges lény előtt. Theos egyszerűen káprázatos volt. Harminc láb magas, vastag, ősi pikkelyekkel. A föld beleremegett mikor levegőt vett, mellkasa csörögve emelkedett.

Csendben álltak egymással szemben, kölcsönösen méregetve a másikat. Kyra szíve hevesen kalapált és olyan sűrűnek érezte a levegőt a feszültség miatt, hogy alig tudott lélegezni.

Torka teljesen kiszáradt, mire összeszedte a bátorságát, hogy megszólaljon.

- Ki vagy te? - kérdezte suttogva. - Miért jöttél hozzám? Mit akarsz tőlem?

Theos lehajtotta a fejét, fújtatott egyet majd előre dőlt, olyan közel, hogy orra szinte a lány mellkasához ért. Hatalmas sárga szemei olyan hatalmasak voltak, hogy úgy tűnt mintha át tudna nézni rajta. A lány bámulta őket, amelyek akkorák voltak, mint ő maga, és teljesen elveszett bennük, egy másik világban, egy másik időben, de közben válaszra várt. Felkészítette az elméjét, a sárkány gondolataival való egyesülésre, ahogy az már a múltkor is megtörtént. De ezúttal hiába várt, elméje most teljesen üres maradt. Semmi nem jött át. Miért hallgat Theos? Talán elvesztette vele a kapcsolatot?

Kyra csodálkozva tekintett vissza rá, nem értette a titkolózást, de kezdte felfogni, a sárkány annál is titokzatosabb, mint gondolta volna. Ekkor hirtelen Theos megmozdult, lentebb engedte a hátát. Kyra egyből megértette mit szeretne, bár hogy miként tudta, hogy a sárkány repülésre invitálja, maga sem tudta. Szíve gyorsabban kezdett verni, amint elképzelte a repülést át a kék égen.

Lassan az oldalához lépett, megkapaszkodott az egyik kemény tüskéjében, hogy felmásszon a nyakára. Amint Kyra megkapaszkodott a sárkány megrázta magát és a lány elveszítette a kapaszkodót, megtántorodott, amikor a sárkány csapkodni kezdett a szárnyaival, a tenyere végigcsúszott a sárkány dörzspapírszerű pikkelyein és visszahuppant a földre.

Kyra csak állt megzavarodva, összetört szívvel. Nem akarta elüldözni a sárkányt. Mérhetetlenül bántotta és tehetetlenül nézte amint a hatalmas teremtmény felemelkedik a levegőbe, egyre magasabbra és magasabbra. Olyan gyorsan, mint ahogy érkezett, Theos eltűnt a felhők mögött, néma csendet hagyva maga mögött.

Kiüresedve állt ott, magányosabban, mint valaha. Amint felhangzott még egy utolsó üvöltés a sárkány részéről, a lány már tudta, hogy ezúttal Theos a jó cél érdekében ment el.

Alec az éjszaka sötétjében szaladt keresztül az erdőn Marcóval az oldalán, átbukdácsolva a hó alatt meghúzódó gyökereken. Csodálkozott miként lehetnek még életben. Szíve hevesen vert, miközben az életéért futott, kapkodva vette a levegőt, és legszívesebben megállt volna, de tartani kellett az ütemet Marcóval. Már vagy századszorra pillantott hátra a válla fölött, figyelve a Lángok felcsapó csóváit, amelyek egyre halványabbnak látszottak, ahogy egyre beljebb hatoltak az erdő sűrűjében. Egy zárt facsoporton vágtak át, majd a lángoszlopok végleg eltűntek, teljes sötétség borult rájuk.

Alec megfordult, de közben nekiment egy fának, amelynek törzse megütötte a vállát, míg az ágak a kezét karcolták végig. Feszülten meredt az előttük elterülő sötétségbe, próbálva megtalálni az ösvényt – amely nem igazán látszott – és nem hallgatni a körülöttük felhangzó furcsa hangokra. Unalomig ismételgették neki gyerekkorában a veszélyeket, amik ebben az erdőben leselkednek a gyanútlan utazókra. Azt tartják, hogy nem lehet kimenekülni az erdőből. Úgy érezte, kezd igazat adni a mendemondának, egyre inkább elmerültek a fák sűrűjében, ahogy botladozva haladtak előre. Érzékelte a veszélyt, a körülöttük ólálkodó fenevadakat, az erőd sötétjét, amely lehetetlenné tett szinte bármilyen tájékozódást és érezte, hogy egyre inkább belegabalyodnak a rengetegbe. Már-már azt gondolta, hogy jobb lett volna a Lángoknál maradniuk.

- Erre! - sziszegte egy hang mellette.

Marco megragadta a vállánál fogva és jobbra húzta őt, két hatalmas fa között, a kusza ágak alá. Alec követte, meg-megcsúszva a havon, majd hamarosan egy ritkásabb részre értek a sűrű erdőben, ahol a hold át tudott törni az ágak között, megvilágítva útjukat.

Mindketten megálltak, előre hajolva, kezüket a csípőjükön nyugtatva, próbáltak levegőhöz jutni. Egymásra pillantottak, majd Alec átnézve barátja válla fölött, újra az erdőt kémlelete. Nehezen lélegzett, a tüdeje sípolt a hidegtől, a bordái szúrtak miközben fennhangon töprengett.

- Miért nem követnek bennünket?

Marco csak vállat vont.

- Talán tudják, hogy az erdő majd elvégzi helyettük a munkát.

Alec próbálta kivenni a pandesiai katonák zaját, akik üldözik őket – de senkit sem hallott. Viszont egy másik hangra figyelmes lett, amely egy halk, mérges morgásnak tűnt.

- Hallod ezt? - kérdezte a társát, miközben a szőr is felállt a hátán a baljóslatú hangtól.

Marco tagadólag csak a fejét rázta.

Alec várt, hogy vajon csak a képzelete játszik vele, vagy tényleg hallott valamit, majd lassan újra meghallotta azt a hangot. Távolról jött, vicsorgásnak hatott, olyannak, amelyet Alec nem halott még azelőtt. Eközben a hang egyre erősebbé vált, sőt egyre közelebbről is hallatszott.

Marco ijedten nézett rá.

- Na ezért nem követtek minket - mondta derengő felismeréssel a hangjában.

Alec zavarodott volt.

- Mire gondolsz? - kérdezte.

- Wilvox - mondta, és szemében a félelem tükröződött. - Kiengedték őket, hogy üldözzenek bennünket.

A Wilvox szó hallatán Alecet elöntötte a páni félelem, számtalanszor hallott róluk gyerekkorában, hogy a Trónok Erdejében élnek, de eddig inkább csak legendának tartotta ezeket a történeteket. AZ éjszaka leghalálosabb teremtményeinek tartották őket – egy igazi rémálomnak.

A vicsorgás egyre erősödött, úgy tűnt több Wilvox is ólálkodhat a környéken.

- Fussunk - könyörgött Marco elhaló hangon, majd megfordult és Aleckel a nyomában futásnak eredtek vissza az erdőbe, átvágva a tisztáson. Az adrenalin tombolt Alec ereiben, miközben futott. Minden egyes szívverése a fülében dobolt, teljesen kizárva a csizmáik alatt ropogó hó és jég hangját.

Alec megbotlott egy kiálló gyökérben és egy fának zuhant. A fájdalomtól üvöltve tápászkodott fel és kezdett újra futni. Folyamatosan figyelte az erdőt, menekülési lehetőség után kutatva, de nem látott egyet sem.

A vicsorgás egyre hangosabban hallatszott mögöttük, Alec hátrapillantott a válla fölött és abban a pillanatban azt kívánta bárcsak ne tette volna. A négy legvadabb fenevad loholt mögöttük, amelyeket valaha is látott. Farkasra hasonlítottak, de a Wilvoxok kétszer nagyobbak voltak, kis, hegyes szarvakkal a fejük hátulján és egy nagy piros szemmel a két szarv között. Mancsaik akkorák voltak, mint a medvéknek, hosszú hegyes karmokkal, még testüket sűrű éjfekete bunda borította.

Így hogy már ilyen közel jártak, Alec meg volt róla győződve, már csak perceik vannak hátra.

Utolsó erőfeszítésével lendült előre, miközben tenyere izzadt a jeges hidegben, lehelete szinte megfagyott előtte. A Wilvoxok alig húszlépésnyire voltak mögöttük és az eltökélt nézésükből, a szájukból csorgó nyálból tudta, hogy hamarosan darabokra tépik őket. Nem látott semmilyen menekülési lehetőséget. Marcóra pillantott, hátha neki van valamilyen ötlete, de ő is tanácstalannak tűnt.