Morgan Rice - A Bátrak Lázadása

Alec becsukta a szemét és olyat tett, amit addig soha: imádkozott. Látta szemei előtt leperegni eddigi életét, amely megváltoztatta őt, rádöbbentve arra, hogy milyen jó élete is volt és eltökélté tette, hogy megvédi magát.

Kérlek Istenem, jutass ki innen. Azután amit a testvéremmel tettem, ne hagyj itt meghalnom… Megteszek bármit.

Amint kinyitotta a szemét és maga elé nézett észrevett egy fát, amely különbözött kicsit a többitől. Az ágai alacsonyabban voltak, így nekifutásból el tudta kapni őket. Fogalma sem volt, hogy a Wilvox tud-e fára mászni, de nem volt más választása.

- Az ágak! - kiáltotta Marcónak, a fa felé mutatva.

Együtt futottak, majd rugaszkodtak el a Wilvoxszal a nyomukban, majd az ágakat megragadva húzták magukat egyre feljebb.

Alec keze megcsúszott a havas ágon, de sikerült megtartania magát és felhúzódzkodnia a következő ágig pár lábnyira a föld felett. Majd felugorott egy három lábbal magasabban lévő ágra, Marcóval az oldalán. Sosem mászott még fára ilyen gyorsan.

A Wilvoxok utolérték őket, és most az egész falka ott vicsorgott, ugrált mancsaikkal a lábuk felé kapdosva a fa alatt. Alec érezte a forró leheletüket a sarkán, mielőtt felkapta volna a lábát a közeledő agyarak elől, amelyek csak pár centire kerülték el őt. Mindketten tovább másztak az adrenalintól hajtva, még egy jó tizenöt láb magasságba nem jutottak a földtől, ahol már biztonságban érezték magukat.

Alec megállt végre, átölelve az ágat teljes erejével, próbálva visszanyerni a lélegzetét, és kitörölte szeméből az izzadságot. Lenézett a mélybe és azon imádkozott, hogy a Wilvox ne tudjon fára mászni.

Legnagyobb megkönnyebbülésére még mindig csak a földön voltak, ott vicsorogtak és morogtak, kapdostak felfelé, de az látszott, hogy felmászni rá nem tudnak. Többször nekiszaladtak a fa törzsének, de hasztalan.

Mindketten fent ültek a fán, és amint rájöttek, hogy biztonságban vannak, megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Marco nevetésben tört ki, Alec nagy meglepetésére. Egy őrült ember nevetésének hangzott, egy megkönnyebbült nevetésnek, egy olyan embertől, aki pár perce még a biztos halál torkában tudta magát.

Alec nem tudott nevetni, látva, hogy még milyen közel vannak hozzájuk. Tudta, még nincsenek teljes biztonságban, nem tudják elhagyni ezt a helyet, ahol akár még meg is halhatnak. De legalább átmenetileg biztonságban vannak.

- Tartozom neked - jelentette ki Marco, mire Alec tagadólag a fejét rázta.

- Ne köszönd még meg.

A Wilvoxok továbbra is vicsorogtak, felállítva a szőrt a fiúk hátán. Alec a fa teteje felé kémlelt, hogy vajon milyen magasra tudnak felmászni és miképp tudnak megmenekülni erről a helyről.

Alec egyszerre csak megdermedt. Amint felfelé nézett összerándult a szörnyűségtől, amit látott. A felettük lévő ágon az addig látott legförtelmesebb fenevad nézett le rájuk. Nyolc láb hosszú volt, kígyó testel, de hat pár lábbal rendelkezett, amelyek hosszú karmokban végződtek, még a feje egy angolnára hasonlított, keskeny, sárga szemekkel nézett Alecre. Alig egy lépésnyire, hátrafeszítette a hátát és sziszegő hangot hallatott. A fiú el sem hitte, hogy akkor szája van, amivel szinte egészben le tudná őt nyelni. A csapkodó farkából tudta, hogy támadásra készül, hogy megölje mindkettőjüket.

A fenevad szája Alec torka felé közeledett, amely akaratlan reakciót váltott ki a fiúból. Sikoltott egyet majd hátra ugorott elveszítve egyensúlyát Marcóval együtt, és csak arra tudott gondolni, hogy megmeneküljön a halálos agyaraktól, a hatalmas szájtól, a biztos haláltól.

Nem is gondolt arra, hogy mi van közvetlenül alattuk. Amint zuhant lefelé a levegőben, akkor jutott csak eszébe, hogy az egyik agyartól zuhan a másikig. Hátrapillantott és látta, amint a Wilvox már szélesre tátotta az álkapcsát. A fiú zuhanás közben megfeszítette magát.

Az egyik halált egy másikra cserélte.

Kyra lassan lépdelt visszafelé Argos kapuinak irányába, magán érezve közben apja katonáinak tekintetét és szégyen pirította arcát. Félreértette Theosszal való kapcsolatát. Bután azt gondolta, tudja majd irányítani a sárkányt… Azonban most mindenki számára világossá vált, hogy nincs valódi ereje a sárkány felett, igazából erőtlen. Hirtelen olyanná vált a szemükben, mint a többi harcos, vagy nem is harcos, csak egy fiatal lány, aki háborúba vezette az embereket, de most, hogy elhagyta a sárkánya már nem nyerhetik meg a háborút.

Mit fognak most rólam gondolni? Még abban sem volt biztos, hogy ő maga mit gondoljon. Theos nem miatta jött? A sárkány csak saját maga miatt szállt harcba? Van egyáltalán bármilyen varázsereje?

A lány megkönnyebbült, amikor az emberek végre másfelé néztek, visszatérve saját dolgaikhoz, összegyűjtve a fegyvereket, készülve a háborúra. Fel és alá rohangásztak összegyűjtötték a Lord emberei után maradt kincseket: a teli szekereket, a szétszéledt lovakat, a halomba hordott pajzsokat és páncélokat, amelyek acéljának csengése messze hallatszott. A sürgő-forgó emberek feje felett a hó továbbra is esett, az ég egyre sötétedett, kevés vesztegetni való idejük volt.

- Kyra – szólította meg egy ismerős hang.

A lány a hang irányába fordult és Anvint pillantotta meg, mosolygó arccal, amint felé közeledett. Tisztelettel tekintett a lányra, ugyan azzal a kedvességgel és melegszívűséggel, mint ahogy mindig is. Átkarolta a lány vállát, szakálla alatt szélesen mosolyogva, majd egy csillogó új kardot tartott elé, amelynek pengéjén pandesiai szimbólumok sorjáztak.

- A legjobb acél, amint az elmúlt években láttam – jelentette ki széles vigyorral. - Neked köszönhetően most már elég fegyverünk van egy háború elkezdéséhez. Sokkal félelmetesebbé tettél minket.

Kyrának jól estek a szavai, mint mindig, de most nem tudta elűzni a rosszkedvet, ami rátelepedett sem pedig a kétségeit, amiért a sárkány faképnél hagyta. A lány vállat vont.

- Én nem csináltam semmit. Theos volt.

- Theos miattad jött vissza – hívta fel rá a figyelmét. Kyra felpillantott a szürke égre, amely most üres volt és csalódottan megrázta a fejét.

- Nem vagyok biztos benne.

Mindketten az eget nézték a hosszú csendben, amelyet csak a szél susogása tört meg.

- Apád már vár rád – sóhajtott fel végül Anvin, a maga komoly hangján.

Kyra Anvinnal együtt sétált, csizmájuk alatt megroppant a hó és a jég végigkísérve őket az egész udvaron. Több tucat katona mellett haladtak el, akik hosszú idő óta most pihentek meg először. Figyelte őket, ahogy nevetnek, viccelődnek és isznak, miközben gyűjtik össze a fegyvereket és a különböző értékeket. Olyanok voltak, mint a gyerekek Hallow napján.

Más emberek sorban álltak és gabonás zsákokat adogattak egymásnak, szekereket töltve, még más kocsikon fegyverek csörögtek. Olyan magasan voltak feltornyozva a fegyverek, hogy némelyik leesett a kocsiról és a katonáknak kellett visszadobálniuk őket. A különböző, csordultig rakott szekerek sorban hagyták el az erődöt és indultak Volis felé, míg mások apja parancsára más irányt vettek. A lánynak némi vigaszt nyújtott a látvány, kevésbé érezte rosszul magát, hogy kirobbantotta a háborút. Legalább nem ellátmány nélkül kell belevágniuk az elkövetkező hónapok csatáinak.

Egy sarkon befordulva Kyra észrevette az apját, akit a katonái vettek körbe és buzgón vizsgáltak vagy egy tucatnyi fegyvert, várva a vezér jóváhagyására. Az apja megfordult közeledtére és intett az embereinek, hogy hagyják őket magukra.