Morgan Rice - A Sárkányok Felemelkedés

William Shakespeare – Julius Caesar

Kyra a füves domb tetején állt, csizmája alatt ropogott a fagyos talaj, míg a hópelyhek lustán kavarogtak körülötte. Megpróbált, a harapós hideget figyelmen kívül hagyva, célozni az íjával. Hunyorított, majd kizárta a világot. Nem hallotta már sem a szélvihart, sem a holló károgását, egyedül arra a vékony nyírfára koncentrált, ami a lilába hajló fenyők között fénylett negyvenyardnyira. Innen se a bátyjai se az apja emberei nem tudták volna eltalálni és ez még eltökéltebbé tette. A legfiatalabb akart lenni az egész csapatból, az egyetlen nő, aki képes rá, akinek sikerül a lövés…

Sosem tudott beilleszkedni igazán. Egy része, természetesen, szerette volna, ha olyan tud lenni, mint amilyennek látni akarják – de hogy más lányokkal töltse az időt, és a házimunkával bajlódjon… Nem az ő világa volt. Az apja lányaként egy harcos lelkével bírt és nem akarta az életét elkényelmesedve a várfalak között leélni. Tudta, hogy az apja szereti, de sosem úgy tekintett rá, ahogy azt Kyra remélte hiába volt jobb lövész, mint a férfiak többsége. Pedig még apja legjelesebb céllövőjét is legyőzte, és bármit megtett volna, hogy bebizonyítsa, közéjük tartozik.

A lány leginkább a Volis síkságon szeretett gyakorolni, távol az erődtől, távol mindentől. Itt volt a kedvenc helye, a fennsík tetején, messze az erőd kőfalaitól. Szép, keskeny, nehezen eltalálható fák nőttek a fennsík lábánál, nyilainak puffanása visszhangzott a falu felett, amikor gyakorolt. Egy fa sem volt biztonságban tőle, a legtöbb már magán viselte a nyílvesszők okozta sebeket.

Apja íjászai a mezőkön szaladgáló egereket nézték ki célpontnak, viszont mikor ezzel Kyra is megpróbálkozott, szinte belebetegedett. Nem bírt élő céltáblát használni, hiába lett volna gyerekjáték számára az apró egerek lenyilazása. Értelmetlennek tartotta, hogy egy élőlény mindenféle cél nélkül pusztuljon el. Elhatározta, nem fog eleven áldozatra lőni, hacsaknem valami veszélyes lény támadja, mint például egy farkasdenevér. Egy éjszaka ezek a rémséges teremtmények túl közel merészkedtek apja várához és Kyra nem érzett lelkiismeret-furdalást, amiért lelőtte őket. Főleg mivel az öccsét, Aidant, is megharapták és egy fél holdtöltéig beteggé tették őt.

A farkasdenevérek voltak a leggyorsabb élőlények, és Kyra tudta, ha képes eltalálni akárcsak egyet is, főképp éjjel, akkor bármit el tud. Egy egész éjszakát lövöldözéssel töltött, és napkeltekor izgatottan figyelte, hogy farkasdenevérek takarják be a földet, és a nyilai tüskeként állnak ki belőlük. A falusiak ámultak, csodálták fiatal úrnőjüket és hálásak voltak neki, amiért megtizedelte a szörnyeket.

Kyra kényszerítette magát, hogy a lövésre koncentráljon. Lelki szemei előtt lepergett az egész mozdulatsor. Látta magát, ahogy felemeli az íjat, odahelyezi az álla alá és hezitálás nélkül lő. Tudta, az igazi lövés megtörténik, mielőtt még elengedné a nyilat. Tizennégy éves kora ellenére sok íjászt látott már, akik habozva húzták hátra az íjat, és már akkor tudta, hogy a lövésük nem fog célt érni. Vett egy mély lélegzetet aztán egyetlen mozdulattal felemelte az íjat, megfeszítette, és már lőtt is. Nem volt szükség rá, hogy megnézze vajon eltalálta-e a fát.

Egy pillanattal később halotta a puffanást, de addigra már másfelé nézett, új célpont után kutatva.

Halk morgást hallatszott a lábánál. Lepillantott Leora, a farkasára, aki mindig a lábnyomában járt. A felnőtt állat a derekáig ért és fajtája kiváló példányai közé tartozott. Mindig védelmezte Kyrát, ahogy a lány is megóvta őt, ha szükség úgy kívánta. Kettősük elválaszthatatlan páros alkotott, az emberek megszokták már kettőjük látványát. Sehová sem tudott menni Leo nélkül, a farkas mindig mellette loholt, csak akkor tűnt el, ha mókus vagy nyúl keresztezte útjukat, igaz akkor órákra képes volt elcsámborogni.

- Nem felejtettelek el fiú - mormolta Kyra a zsebébe nyúlva, ahonnan előhúzta az aznapi lakomából maradt csontot. Leo kikapta a kezéből és a csonttal a szájában boldogan ügetett mellette, ahogy elindultak.

Séta közben látszott Kyra lehelete. Íját átvetette a vállán, majd kezét lehelte, hiszen teljesen átfagytak az ujjai. Átvágott a széles, lapos fennsíkon és körbenézett. Innen belátta az egész vidéket. A környéket Volis gördülő hegyei keretezték, melyek általában zöldnek tűntek a rengeteg fától, de most mindent belepett a hó. Az Escalon Királyság északkeleti csücskében elterülő vidék az apja birtoka volt. Innen felülről jól szemügyre lehetett venni az erődöt, a falusiak és a harcosok jövés-menését. Szerette tanulmányozni az ősi falakat, a bástyák és tornyok formáit. A vár magasan a környék fölé magasodott, sok épülete a négyemeletnyi magasságot is meghaladta, és bástyák foglalták keretbe a falakat. A távolabbi felén egy kör alakú torony állt, a nép számára épült kápolna, azonban Kyra számára mást jelentett. Olyan hely volt a falakon belül, ahová felmászhatott, és egyedül csodálhatta a környéket. A kőkomplexumot egy mocsár vette körbe, egyedül egy nyílegyenes út és egy kőhíd szakította meg az ingoványt. A mocsár körül újabb töltések, hegyek és falak következtek, ideális, jól védhető, lakhelyet biztosítva a régi Király legfontosabb lovagjának – az apjának.

Volis volt az utolsó erődítmény a Lángok előtt, csupán néhány napi lovaglásra Androstól, Escalon fővárosától. Az erőd számos nagyszerű harcosnak nyújtott otthont a Király csapatából, ugyanakkor egyfajta menedékként is szolgált a parasztok és földművesek százainak, akik a falak körül éltek a védelem reményében.

Kyra tucatnyi agyag kunyhót látott a hegyek között megbújva, a vár külterületén. A kéményekből füst szállt fel, a földművesek sietve készültek a hidegre, és az éjszakai fesztiválra. Az a tény, hogy a falusiak a falakon kívül laktak és mégis biztonságban érezték magukat, egyedül az apja tekintélyéből fakadt. A biztonságot egy egyszerű kürt szavatolta. Ha megszólalt, mindenki összegyűlt.

Lenézve a felvonóhídra rengeteg embert látott – földműveseket, susztereket, henteseket, kovácsokat és természetesen harcosokat – akik ki-, bejárkáltak az erődbe. A falakon belül nem csak éltek és gyakorlatoztak az emberek, de a vár kövezett főtere volt a kereskedők találkozóhelye is. Mindennap felállították a standjaikat, eladták áruikat, kereskedtek az elejtett vadakkal, egzotikus ruhákkal, fűszerekkel, vagy messze földről származó édességekkel. A vár udvarán mindig valami egzotikus illat terjengett. Kyra órákig tudott bóklászni és ismerkedni az illatokkal… A sülő hús, egy egzotikus tea… A vásár megannyi felfedeznivalót kínált. A falakon túl, a távolban, a szívének oly kedves kör alakú gyakorlótér terült el, a Harcosok Kapuja, amit alacsony kőfal vett körül. Kyra állandó izgalommal figyelte, amint a katonák egyenes sorokba fejlődnek lovaik hátán és megpróbálják eltalálni lándzsáikkal a célt, a fákra függesztett pajzsokat, vagy karddal gyakorlatozva küzdenek a nyílt tér közepén. Sóvárogva gondolt rájuk, hisz velük szeretett volna gyakorolni…

Kyra hirtelen egy hangra lett figyelmes, amely olyan ismerős volt számára, mint a sajátja, és a kapu irányából hallatszott. Rögtön megfordult, várt és figyelt. Felbolydult a tömeg. A főúton nyüzsgés támadt, aminek a közepén felfedezte öccsét, Aidant, a két bátyjával, Brandonnal és Braxtonnal, az oldalán. Kyra feszülten figyelt. Szorongást érzett öccse hangjában és két bátyja felbukkanása sem ígért sok jót.