Morgan Rice - A Sárkányok Felemelkedés

- Mi ejtettük el! – vágta rá Braxton büszkén.

- Egy Fekete Szarvú! - kiáltott fel egy másik katona döbbenten, miközben közelebb lépett és végigsimított a hátán. - Gyerekkorom óta nem láttam ekkorát. Segítettem megölni egyet, de jó páran voltunk rá, és ketten is ott hagyták a fogukat…

- Hát, mi nem vesztettünk semmit, egy lándzsahegyen kívül – hencegett Braxton.

Kyra majd felrobbant a dühtől, miközben az emberek helyeslően nevettek. Anvin, a vezetőjük előrelépett, hogy megvizsgálja a tetemet. Szétváltak, hogy legyen helye.

Az apja parancsnokát, Anvint, kedvelte Kyra legjobban mindközül. Ő vezette ezeket a nagyszerű harcosokat és olyan volt számára, mintha a második apja lett volna. Azóta ismerte, mióta csak az eszét tudta. Nagyon szerette Kyrát, gondoskodott róla, és megtanította a fegyverforgatás minden csínjára. Engedte, hogy a katonákkal gyakorlatozzon, mert tudta, hogy milyen fontos ez a lánynak. Nagyszerű férfi volt, aki kemény az ellenséggel és melegszívű a barátokkal szemben. Nem tűrte a hazugságokat, azon kevés emberek közé tartozott, akik mindig kimondták az igazat, legyen az bármilyen sötét is. Aprólékos szemével mindent észrevett, és amikor előrelépett, hogy megvizsgálja a vadkant, felfedezte a törött nyílhegyet a vadkan szemében. Látta a részleteket. Kyra tudta, ha valaki ki tudta találni az igazságot, akkor az ő.

Anvin megvizsgálta a két sebet, tanulmányozta a két kis nyílhegyet, amelyek még mindig a tetemben fúródva álltak a kis fadarabokkal együtt, ahol a bátyjai eltörték a nyilakat. Alig látszottak ki, más talán észre sem vette volna…

Kyra figyelte Anvin arcát, amint a sérüléseket tanulmányozta és látta a szeme összehúzódásából, hogy összerakta az igazságot. Lehajolt, levette a kesztyűjét és kihúzta a szemből az egyik nyílhegyet. Feltartotta véres darabot és lassan, kérdőn a fivérek felé fordult.

- Egy lándzsahegyet vesztettek, igaz? - kérdezte rosszallón.

Feszült csend telepedett a csoportra, miközben Brandon és Braxton idegesen nézett körbe. Mozdulatlanná váltak.

Anvin Kyrához fordult.

- Vagy talán ez egy nyílhegy? - kérdezte, és Kyra látta, ahogy forognak a kerekek a fejében, levonva a saját következtetéseit.

Anvin odasétált Kyrához kivéve egy nyilat a tegezéből és egymás mellé tartotta a nyílhegyeket. Tökéletesen illeszkedtek, mindenki láthatta. Egy büszke pillantást vetett Kyrára, és a lány érezte, hogy minden tekintet rászegeződik, amitől zavarba jött.

- A te lövésed volt, igaz? – kérdezte, bár inkább állította.

Kyra biccentve válaszolt.

- Igen az - mondta határozottan, és hálás tekintett Anvinra, hogy megadta neki az elismerést.

- Ez a lövés terítette le - vonta le a következtetést kemény hangon. - Nem látok más sérülést emellett a kettő mellett - tette hozzá, miközben végigfuttatta a kezét, míg nem a fülénél megállt. Megvizsgálta, majd Brandon és Braxton felé fordult és megvetően kérdezte tőlük. – Hacsaknem ezt a karcolást meritek ti sérülésnek nevezni.

Feltartotta a vadkan fülét és a két fivér elvörösödött, miközben mindenki harsány nevetésben tört ki.

Apja egy másik katonája, Vidar – Anvin jó barátja – lépett előre. Vékony, harmincas éveiben járó, szikár tekintetű, sebhelyes orrú ember képében jelent meg. Kis termete miatt nem tűnt túl erősnek, de Kyra jól ismerte őt. Vidar keményebb volt, mint a szikla, és közelharcban edződött ennek hála a nála kétszer nagyobb embereket is lebirkózta. Sokan követték el azt a hibát, hogy a kinézetével provokálták, majd keményen megfizettek vakmerőségükért. Ő is a szárnyai alá vette Kyrát, védelmezte őt.

- Úgy tűnik, hogy elhibázták - vonta le Vidar a következtetést - és a lány megmentette őket. Ki tanított meg titeket lándzsát dobni?

A fiúk néma csendben álltak a figyelem középpontjában és egyre idegesebben pillantgattak egymásra, mikor lelepleződött a hazugságuk.

- Keserves dolog egy gyilkosságról hazudni - mondta Anvin vészjóslóan, odafordulva a fivérekhez. - Mondjátok el mi történt. Apátok tudni akarja majd az igazat.

A fiúk leforrázva álltak egymásra tekingetve, hogy mit is mondjanak. Kyra most látta őket először ilyen szótlannak.

Éppen szólásra nyitották volna a szájukat, amikor egy idegen hang szólalt fel a tömegből.

- Mindegy ki ejtette le – mondta. – Most már a miénk!

Kyra a többiekkel együtt a hang irányába fordult, hogy megnézze ki szólhatott közbe, aztán a gyomra egyszer csak összerándult, hiszen a kormányzó egyik emberét pillantotta meg, bíbor páncéljában, amint a tömegben lépkedett előre. A falusiak némán utat engedtek neki. Odament a vadkanhoz, miközben mohó szemeket meresztett a zsákmányra. Kyra tudta, hogy igényt tartanak a trófeára. Persze nem azért mert szükségük lett volna rá, hanem mert így megalázhatják a népét, elorozhatják büszkeségük egy darabját. Leo elkezdett mellett morogni, mire nyugtatón ráhelyezte a kezét.

- A Kormányzó nevében - kezdte a lovag, egy büszke katona, aki sűrű szemöldökkel és nagy hassal rendelkezett, buta kifejezéssel az arcán -, elvisszük ezt a vadkant. A Kormányzó igazán hálás lesz ezért az ajándékért.

Intett az embereinek, hogy fogják meg a vadkant és vigyék el. Mielőtt felemelhették volna, Anvin előre lépett Vidarral az oldalán és az útjukat állták.

Feszült csend telepedett a tömegre, hisz íratlan szabály volt, hogy senki sem konfrontálódik a Kormányzó embereivel. Nem akarták Pandesia haragját magukra vonni.

- Senki sem ajánl fel nektek semmilyen ajándékot, amíg én azt nem mondom - mondta acélos hangon -, vagy a Kormányzó nem parancsolja meg személyesen.

A tömeg egyre sűrűbb lett, falusiak százai vették körbe őket, hogy figyelemmel kísérjék a szócsatát. Eközben néhányan hátrébb húzódtak, hogy helyet csináljanak a két ember körül, miközben a feszültség egyre csak nőtt a levegőben.

Kyra szíve majd kiugrott a helyéről. Öntudatlanul is szorosabban markolta az íját, felkészülve arra, ha a helyzet elromlana. Bármennyire is szeretett volna harcolni, kivívni a szabadságot, tudta, hogy a népe nem szállhat szembe a Kormányzóval, mert ha valami csoda folytán még le is győznék, szembe találnák magukat a Pandesiai Birodalommal, és tengernyi harcosukkal.

Ugyanakkor büszkeség töltötte el, hogy Anvin kiállt ellenük. Végre valaki megtette. A katona barátságtalanul tekintett le a parancsnokra.

- Szembe mersz szállni a Kormányzóddal? – kérdezte támadón.

Anvin szilárdan állt a lábán.

- Ez a vaddisznó a miénk, senki nem adta nektek – felelte nyugodtan, magabiztosan.

- A tiétek volt - javította ki a katona -, most már a miénk. - Majd odafordult az embereihez. - Vigyétek a vadkant!

A Kormányzó emberei odaléptek az állathoz, de apja tucatnyi embere is előrelépett, megtámogatva Anvint és Vidart, elállva ezzel a Kormányzó embereinek útját, miközben kezük a fegyverükön nyugodott.

A feszültség olyan nagyra nőtt, hogy Kyra ujjai elfehéredtek az íjon. Úgy érezte, az egészért ő a felelős, hiszen ő ölte meg a vadkant... Rossz előérzete kerítette hatalmába és átkozta a fivéreit, amiért a Téli Hold estéjén idehozták ezt a bestiát... Ilyenkor egyébként is különös dolgok szoktak történni… Misztikus dolgok. A halottak ezen az estén kelnek át egyik világból a másikba. Miért kellett a testvéreinek ezeket a szellemeket megbolygatniuk?

Miközben a férfiak egymással néztek farkasszemet és már éppen a fegyvereiket húzták volna elő, készen a vérrontásra, mikor egy parancsoló hang hasított a levegőbe, és rögtön csend lett.