Morgan Rice - A Sárkányok Felemelkedés

Hagyd őket elmenni, ismételte magában, az alázatosságnak valahová vezetnie kell.

Merk a vezetőjükre pillantott.

- Vegyétek el tőlem, amit akartok - nyögte fuldokolva. - Vegyétek és menjetek az utatokra.

- És mi van akkor, ha elvesszük és itt maradunk? - kérdezte a vezér.

- Senki sem kérdezte, hogy mit vehetünk el és mit nem, fiú –jelentette ki egy másik.

Egyikük odalépett és kotorászni kezdett a férfi zsákjában, mohón kutatva a néhány megmaradt személyes holmija között. Merk kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon. Végül elővették a jól ismert, kopott ezüst tőrét, a kedvenc fegyverét, de Merk továbbra is csak tűrt.

Hadd vigyék, mondta magában.

- Mi ez? – kérdezte, az amelyik a táskájában kutatott. - Egy tőr?

Odatartotta Merk elé.

- Milyen szeszélyes szerzetes hord magánál egy ilyen tőrt?

- Mivel foglalkozol fiú, fát faragsz? – faggatta a másik.

Mindannyian nevettek, miközben Merk összeszorította a fogát, és azon csodálkozott, hogy milyen jól bírja. A férfi, aki elvette a tőrt megállt Merk előtt és lenézett a férfi csuklójára és visszahajtotta az inge ujját. Merk megmerevedett, mikor rájött, hogy megtalálják.

- Mi ez itt? - kérdezte a tolvaj, megragadva a csuklóját. Felmutatta a többieknek, miközben megvizsgálta.

- Egy rókának néz ki - mondta az egyik.

- Melyik szerzetes visel róka tetoválást?

Egy magas vékony vörös hajú férfi lépett előre, aki szintén megragadta a csuklóját és megvizsgálta közelebbről a tetoválást. Majd elengedte és figyelmesen Merkre nézett.

- Ez nem róka, ti idióták – vetette oda a többinek. - Ez egy farkas. A Király embereinek jele. Ő egy zsoldos.

Merk arcát elöntötte a pír, amiért a tetoválását bámulták. Nem akarta, hogy felfedjék.

A tolvajok elcsendesedtek és csak a tetoválást nézték. Úgy tűnt, most először hezitálnak.

- Ez a gyilkosok jelvénye - mondta az egyik és ránézett. - Hogy szerezted a jelet, fiú?

- Talán magának adta - találgatott az egyik. - Hogy biztonságban utazhasson – tette hozzá magyarázólag.

A vezér biccentett a férfinak, hogy engedje el Merk torkát, aki rögtön vett egy mély levegőt. De a vezér azzal a lendülettel megragadta és egy kést szegezett a torkának. Merk ekkor jött rá, hogy ez a hely ma akár a sírja is lehet. Talán ezt érdemelné a sok gyilkosságért… Kíváncsian tűnődött, hogy vajon készen áll-e a halálra.

- Válaszolj neki - mordult rá a vezér. - Magadnak csináltad, fiú? Azt beszélik, hogy legalább száz embert kell megölnöd, hogy ezt megkapd.

Merk vett egy mély levegőt és a következő hosszú csendben kigondolta mit mondjon.

- Ezret – javította ki nyugodtan a vezért.

A vezért kételkedve nézett rá.

- Mennyit?

- Ezer embert. Ezzel érdemli ki az ember a tetoválást. Tarnis király maga adta nekem.

Mindannyian megdöbbenve hátrahőköltek és hosszú csend telepedett az erdőre, olyan mély, hogy Merk még a rovarok ciripelését is hallotta. Kíváncsi várta, hogy mi lesz a következő lépésük.

Egyikük hisztérikus nevetésben tört ki, majd a többi is követte. Nevettek és röhögtek, miközben Merk ott állt arra gondolva, hogy ez lehetett a legviccesebb dolog, amit valaha hallottak.

- Ez jó volt, fiú - mondta az egyik. - Olyan jól hazudsz, mint amilyen jó szerzetes vagy.

A vezér úgy nekiszorította a kést a torkának, hogy kiserkent a vére.

- Azt mondtam, hogy válaszolj – ismételte -, és az igazat mondd. Vagy meg akarsz halni most rögtön, fiú?

Merk ott állt, érezve a nyakának nyomódó kés fájdalmát és a kérdésen gondolkodott. Tényleg meg akart halni? Jó volt a kérdés, és sokkal nehezebb rá megtalálni a választ, mint azt elsőre gondolta. Ahogy a válaszon gondolkodott egy része valóban meg akart halni. Fáradt volt már az élethez.

De amint tovább gondolkodott, rájött, hogy még nincs kész a halálra. Még nem most. Nem ma. Nem akkor, amikor új életet akar kezdeni. Nem akkor, amikor még csak most kezdte el élvezni az életet. Akart egy esélyt, hogy megváltozhasson. A Toronyban akart szolgálni és Figyelővé válni.

- Nem, igazából nem akarok meghalni.

Végre belenézett a fogvatartója szemébe, és egy megoldás ötlött fel benne.

- És éppen ezért - folytatta -, adok neked egy esélyt, hogy szabadon engedj, mielőtt megölöm mindegyikőtöket.

Mindannyian csendben figyeltek, majd a vezér összevonta a szemöldökét és akcióba lendült.

Merk érezte, hogy megcsúszik a penge a torkán, és hogy valami átveszi az irányítás felette. Ez volt a gyilkos énje, az, amelyet egész életében edzett, és amelyet nem akart többet használni. Nem tudta megtartani a fogadalmát, de most már nem is érdekelte.

A régi Merk olyan gyorsan tért vissza, mintha sose ment volna el és egy szempillantás alatt újra gyilkos üzemmódba helyezte magát.

Látta ellenfelei a mozgását, minden rándulásukat, minden gyenge pontjukat, sebezhetőségüket. A vágy, hogy megölje őket, teljesen elhatalmasodott rajta, és Merk hagyta, hogy teljesen átvegye felette az irányítást.

Egyetlen gyors mozdulattal megragadta a vezér csuklóját, egy ponton megnyomta, majd hátrafeszítette, még el nem törte. A kieső tőrt elkapta és egy gyors mozdulattal elvágta a torkát fültől fülig.

A vezér döbbent tekintettel nézett vissza rá mielőtt elterült volna a földön. Holtan.

Merk megfordult és szembehelyezkedett a többiekkel, akik mind döbbenten, tátott szájjal figyelték az eseményeket.

Most Merk mosolyodott el, ahogy visszanézett rájuk, előre élvezve a következő lépéseket.

- Néha fiúk - mondta - a rossz emberbe köttök bele.

Kyra a zsúfolt híd közepén állt ahol minden szám rá szegeződött, várva, hogy döntést hozzon a vaddisznó kapcsán. Teljesen elpirult, mivel utált a figyelem középpontjában lenni, ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy Duncan elismerve a képességeit, egy ilyen döntés meghozatalát bízta rá.

Azonban tudta, hogy ez hatalmas felelősség. Tudta, hogy akárhogy is dönt, az megváltoztatja a népe sorsát. Akármennyire is utálta a pandesiaiakat, nem akarta az embereket belevinni egy olyan háborúba, amit nem nyerhettek meg. Ugyanakkor visszakozni sem akart felbátorítva a Kormányzó embereit, hogy megalázhassák a népét. Nem akart gyengének tűnni, főleg azután, hogy Anvin és emberei olyan bátran kiálltak értük.

Felismerte, hogy Duncan bölcs döntést hozott, mikor az ő kezébe helyezte az ítéletet, hiszen így megőrizhetik a méltóságukat. Minél tovább gondolkodott, arra következtetésre jutott, hogy az apja nem akar háborút, hiszen akkor Anvint választotta volna. Duncan meg akarja óvni a népét.

- Ez a fenevad átkozott - kezdte Kyra elutasítóan. - Majdnem megölte a testvéreimet. A Tövis Erődből való, és a Téli Hold estéjén ejtettük el, azon a napon, amikor tilos vadásznunk. Hibának bizonyult behozni a kapukon belülre, az erdőben kellett volna hagyni az enyészetnek, ott ahová tartozik.

Majd odafordult a Kormányzó embereihez.

- Vigyétek el az uratoknak - mondta mosolyogva. - Tegyétek meg nekünk ezt a szívességet.

A Kormányzó emberei Kyráról a fenevadra néztek, egyre fancsalibb ábrázattal, pont úgy, mint aki egy finom alma rohadt részébe harap, és soha többet nem szeretne enni belőle.

Kyra látta, hogy Anvin és a többiek jóváhagyólag tekintenek rá és az apja is igazán büszkének tűnt. Megcsinálta: megőrizte népe tekintélyét, megmentette őket a háborútól és egyúttal kigúnyolta a pandesiaikat.