Morgan Rice - A Sárkányok Felemelkedés

Mikor elkezdett közéjük járni a katonák is gyerekként kezelték, úgy tekintettek rá, mint egy előkelő látogatóra. De miután a férfiak elmentek, ő még maradt és minden nap edzett a fegyvereikkel. Meglepetten vették észre a nyílhegyeket a célpontjaikon másnap, mikor megérkeztek a gyakorlótérre, és még jobban meglepődtek, mikor felfedezték, hogy azok a célpont közepén helyezkedtek el. Aztán idővel megszokták.

Kyra egyre inkább kiérdemelte a tiszteletüket, különösen azon ritka alkalmakkor, amikor megengedték neki, hogy beálljon közéjük. Mostanra, két év elteltével, már tudták, hogy jobban lő, mint a többségük, és amellett, hogy eltűrték, egyre inkább elkezdték tisztelni. Természetesen nem vett részt csatákban, mint a többi férfi, és nem ölt embert vagy őrködött a Lángoknál, és nem harcolt a trollok ellen sem. Nem tudott vívni, csatabárddal vagy alabárddal harcolni, esetleg birkózni. Nem volt fizikailag olyan erős, mint ők. Akármennyire is ezt akarta.

Kyra mostanra megtanulta, hogy két fegyverhez igazán ért. Ezek nem függtek a nagyságától vagy a nemétől. Az íj és a bot... Utóbbi akkor derült ki, amikor pár holdtöltével ezelőtt, megpróbált egy kétkezes kardot felemelni. Mivel nem sikerült neki, a férfiak hangosan kinevették, majd az egyikük, hozzávágott egy botot.

- Nézzük, fel tudod-e emelni legalább ezt a pálcikát! - kiáltotta a többiek nevetése közepette. Kyra soha többet nem felejtette el azt a szégyent, amit akkor érzett.

Először az apja emberei viccként tekintettek a botjára, ők inkább csak edző fegyverként használták, hiszen ezek a hatalmas emberek a kétkezes kardjaikkal, szekercéikkel, alabárdjaikkal egy fát is el tudtak vágni egyetlen csapással. Játékként tekintettek a botra, és még kevesebb tisztelettel kezelték, mint korábban.

Da aztán Kyra a visszájára fordította a tréfát és egy váratlan, félelmetes fegyvert faragott magának. Olyat, ami ellen a legtöbb katona nem tudott védekezni. Kyra csodálta a könnyű súlyát és még inkább meg volt lepődve, hogy milyen természetességgel használta új fegyverét… Olyan gyorsan tudott vele csapni, hogy a katonák idejük se maradt a kardjukat felemelni. Az emberek többsége kék-zöld foltokkal távozott, miután megküzdöttek, így egy idő után kivívta a tiszteletüket.

Kyra végtelennek tűnő éjszakákon át gyakorolt egyedül, egyre inkább mesteri szintre emelve mozgását, elkápráztatva az embereket azokkal a megoldásaival, amelyeket igazán nem is értettek. Érdeklődve figyelték, miként bánik a bottal, mire elkezdte tanítani őket. Kyra szemében az íj és a bot kiegészítették egymást, mindkettőre szüksége volt: az íjára a távoli célpontok ellen, a botra pedig a közelharcban.

Egy másik vele született tulajdonságot is felfedezett, amiben a férfiak nem voltak jók: ő fürgében mozgott . Olyan kecsesen suhant, mint a tengerben a lassan mozgó cápák körüli kis halak, és még ezeknek az emberek borzasztó erősek voltak, addig Kyra egyszerűen körbetáncolta, átugrotta őket a levegőben és tökéletesen meg tudott állni a lábán. És mikor a kecses mozgását kombinálta a technikájával, az halálos elegynek bizonyult.

- Mit keres ez itt? - kérdezte egy nyers hang.

Kyra a gyakorlótér szélén állt Anvin és Vidar mellett, amikor meghallotta közeledni a lovakat. Mikor odanézett meglátta Maltrent és csapatát, akik még mindig nehezen vették a levegőt, hiszen most hagyták abba a gyakorlatozást. Szemöldök ráncolva nézett le rá, amitől rögtön görcsbe rándult a gyomra. Apja emberi közül Maltren volt az egyetlen, aki nem kedvelte őt. Az első perctől kezdve utálta valami miatt.

Maltren a lovon ülve forrongott, a lapos orrával és ronda arcával úgy nézett ki, mint az az ember, aki csak utálkozni tud, és Kyrában tökéletes célpontot is talált erre. Mindig is ellenezte a jelenlétét, legfőképpen azért mert lány volt.

- Vissza kellene térned apád erődjébe te lány. Készülni az ünnepre, mint ahogy minden más fiatal, tudatlan lány is teszi.

Leo, rámordult Maltrenre, és Kyrának vissza kellett őt fognia, hogy nyugton maradjon.

- És ez a farkas mit keres a gyakorlótéren? – kötekedett tovább a férfi.

Anvin és Vidar hűvösen néztek Maltrenre Kyra oldalán, míg a lány mosolyogva állt egy helyben, tudva, hogy megfelelő védelem alatt áll és nem kényszerítheti arra, hogy elmenjen.

- Talán vissza kellene menned gyakorolni - mondta Kyra kicsit kötekedően -, és nem zavartatni magad mindenféle fiatal, tudatlan lány jövés-menésével.

Maltren elvörösödött és nem szól egy szót sem. Megfordult, készen arra, hogy otthagyja, de előtte még odavágott egyet.

- Ma lándzsa nap van. Talán jobban tennéd, ha arrébb állnál, mikor igazi férfiak igazi fegyverekkel gyakorolnak.

Megfordult és ellovagolt a többiekkel. Kyra nézte a távolodó lovasokat és szomorúan konstatálta, hogy az öröme is elszállt.

Anvin vigasztalóan a vállára tette a kezét.

- A harcosok első leckéje, hogy megtanuljanak együtt élni azokkal, akik utálják őket. Szereted őket, vagy sem, egy napon egymás oldalán fogtok harcolni, és egymástól függ majd az életetek. Gyakran a legrosszabb ellenségek nem kívülről, hanem belülről jönnek.

- És azok, akik nem tudnak harcolni, a szájukat jártatják - tette hozzá egy hang.

Kyra Arthfael felé pillantott, aki vigyorogva, gyorsan jött feléjük. Arthfael Anvinhoz és Vidarhoz hasonlóan egy bátor harcos volt, aki kopasz fejével és nagy, fekete szakállával egy biztos pontot jelentett számára. A legjobb kardforgatók közé tartozott, akit ritkán győztek le, és aki mindig kiállt érte. Ha ott volt, Kyra biztonságban érezte magát.

- Csak fecseg – folytatta Arthfael -, ha Maltren jobb harcos lenne, akkor többet foglalkozna saját magával, mint másokkal.

Anvin, Vidar és Arthfael is lóra pattant és elvágtattak a többiekkel, miközben Kyra ott maradt figyelve őket. Egyes emberek miért utálkoznak? - kérdezte magában. Kételkedett benne, hogy valaha is megérti ezt.

Amint átvágtattak a téren, széles hurkokat formázva, Kyra a csatalovakat tanulmányozta és izgatottan várta a napot, amikor majd ő is felülhet a sajátjára. Nézte a lovagló embereket, akik a kőfal mentén vágtattak és lovaikat, ahogy meg-megcsúsznak a havon. Majd az emberek megragadták a lándzsáikat és amint megkerülték a hurkot, távoli célokra dobtak: ágakra felakasztott pajzsokra. Találat esetén a fém ércesen csengett.

Nehezebb volt, mint amilyennek tűnt. Többen is elhibázták a célt, amikor kisebb pajzsokat céloztak. Akik el is találták, csak ritkán vittek be telitalálatot, kivéve Anvint, Vidart és Arthfaelt. Maltren többször is elhibázta, majd bosszúsan tekingetett Kyra felé, mintegy őt hibáztatva.

A lány, hogy melegen tartsa magát, kihúzta a botját és elkezdte pörgetni a kezei között, majd a feje fölött körbe-körbe. Képzeletbeli ellenségekkel küzdött, képzeletbeli ütéseket hárított, miközben váltogatta a kezeit a nyaka majd a csípője körül, és a bot úgy viselkedett, mintha a harmadik keze nőtt volna.

Miközben a férfiak körbe-körbe vágtattak, Kyra a saját kis gyakorlóterére ment, amit a többiek nem használtak, ő viszont nagyon szeretett. Kis páncélok lógtak le a kötelekről a fák ágairól, különböző magasságokban. Kyra közéjük futott és ellenségnek tekintve őket, rájuk csapott egyet-egyet. A levegő zörgő hanggal telt meg, ahogy átszaladt a ligeten. Vágott, vagdalkozott és lebukott a visszacsapódó pajzsok elől. Képzeletben fényes győzelmet aratott, legyőzve a hadsereget.